A nap hét ágra sütött. Szokatlanul meleg volt, ahhoz képest, hogy még csak március végére járt az idő, épp hogy csak elkezdődött a tavasz. Az Avarrejteki Központi Kórházban a szokásoknak megfelelően aznap is akadt munka elég. Sakura már teljesen ki volt merülve. Reggel hat óta talpon volt és az eltelt több mint tíz óra alatt csak a rövidke ebédszünet jelentett számára némi pihenőt. Egyik beteg jött a másik után, és ha ez még nem lenne elég, egy rakás papírmunka is összegyűlt az asztalán. A gyönyörű fiatal lány gyors mozdulattal letörölte arcáról a verejtékcseppeket és hanyagul a füle mögé tűrte rózsaszín hajtincseit. Alig várta, hogy vége legyen a műszakjának. Folyton az órát bámulta, de azon csiga lassú tempóban vánszorogtak a mutatók. Minden perc kész kínszenvedésnek tűnt.

- Türelem - nyugtatta magát - Már csak egy órát kell kibírni. Aztán jöhet az ünneplés!

Ezekkel a szavakkal tartotta magában a lelket. Hiszen ma volt a születésnapja. Már nagyon szeretett volna elszabadulni a kórházból és hazatérni szeretett szüleihez, hogy méltóképpen megünnepelhessék tizennegyedik születésnapját. Ha csak rá gondolt, máris elmúlt minden fáradtsága. Szépen lassan aztán elfogyott az asztaláról az összes idegesítő papír és a lány végre szabad volt. Felállva a székről kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, majd az ajtón lévő fogasra akasztotta munkaköpenyét és vidáman kiszállingózott az épületből. A családi házuk nem volt messze munkahelyétől, csak néhány rövidke percig tartott a hazaút. Sakura kissé fáradtan, de annál izgatottabban nyitotta ki a bejárati ajtót és belépett az elegáns lakásba. Az illem szerint levetette kék színű, magas szárú cipőjét, majd a lépcső felé indult. A konyha mellett elhaladva szülei hangját vélte hallani a résnyire nyitott ajtó mögül. Tervei szerint hangtalanul szándékozott fellopakodni a szobájába, ám akkor hirtelen meghallotta a nevét. Kíváncsian hátrált néhány lépést és füleit az ajtóhoz szorította. Tudta, hogy csúnya dolog kihallgatni mások beszélgetését, de most róla volt szó és ő nem szándékozott egyetlen szót sem elengedni a füle mellett. Anyja hangja elég idegesnek tűnt, már amennyire Sakura a csukott ajtó mögül megállapíthatta. Levegőt is alig mert venni, nehogy észrevegyék. Csendesen hallgatta a beszélgetést.

- Nem halogatjuk ezt tovább! Okos lány, biztos vagyok benne hogy megérti! El kell mondanunk mindent! - érvelt édesanyja, Mebuki

- Te is tudod drágám, hogy nem tehetjük! A szavunkat adtuk a Harmadiknak, hogy tartjuk a szánkat a történtekről. Sohasem tudhatja meg az igazat. Hidd el, én sem szívesen hallgatom el előle, de így a legjobb a számára - próbálta meggyőzni a feleségét Kizashi

- De Sakura nem ostoba! - kiáltotta az asszony idegesen - Előbb vagy utóbb úgyis rájön az igazságra és akkor biztosan meggyűlöl minket. Ezt semmiképp sem akarom, ahogy szerintem te sem!

- Mert szerinted, ha elmondunk neki mindent, attól jobb lesz? - kérdezte a férfi frusztráltan - Gondolkodj egy kicsit! Ha most, tizennégy év elteltével közöljük vele, hogy nem a mi lányunk, hanem csak felneveltük őt, vajon milyen reakciót váltunk ki belőle? Tuti nem fog örömében ugrálni! Sőt! Beleroppanna a fájdalomba!

Sakura ledermedt a csukott ajtó mögött. Egyszerűen képtelen volt elhinni, amit hallott. Szemei megteltek sós könnyekkel, melyek akadálytalanul folytak végig gyönyörű arcán. A fájdalomtól összetörten hanyatt homlok kimenekült a házból és becsapta maga mögött a bejárati ajtót. Mebuki és Kizashi összerezzentek a zajra. A nő arcán ijedtség futott keresztül, majd kezeit az arca elé kapva kirohant az előszobába és kirántott az ajtót. Lányának azonban már hűlt helye sem volt.

- Uram Isten! Meghallotta, amiről beszéltünk! - eredtek el a könnyei a nőnek - Nem akartam, hogy így tudja meg! 

- Meg kell őt találunk! - zökkent ki hirtelen Kizashi a dermedtségből - A végén még valami ostobaságot művel!

- Várj! Az lesz a legjobb, ha egyedül megyek utána! Remélem nem zárkózik el előlem és meghallgatja az egész történetet!

- Hogy mi? El akarod mondani neki a teljes igazságot?

- Mi mást tehetnék? Képzeld magad az ő helyzetébe! Szerinted mégis mit gondolhat most a szüleiről? Biztos azt hiszi, hogy aljas módon cserbenhagyták és én nem hagyhatom, hogy ebben a tudatban élje le az életét. Ideje tiszta vizet öntenünk a pohárba. Már régen meg kellett volna tennünk!

- Hát rendben van! - sóhajtott fel Kizashi és megcsókolta felesége homlokát - Menj hát egyedül és járj szerencsével. Bármi is történjék, hozd haza a lányunkat!

- Minden tőlem telhetőt megteszek! - jelent meg egy apró mosoly Mebuki arcán, majd kisietett a lakásból. Kizashi bizakodva nézett utána. 

Eközben Sakura már messze járt a családi házuktól. Sírva rohant végig a forgalmas utcákon. Egy célja volt csupán: minél előbb kiérni a faluból és egy olyan helyre menekülni, ahol senki sem találhat rá. Egyedül akart maradni, társaság nélkül. Amint elért az északi főkapuhoz, meggyorsította a lépteit és a sűrű rengetegbe vetette magát. Egészen egy kis tisztásig futott, melynek közepén egy óriási tó terült el. Sakura a partra érve szinte azonnal a földre rogyott. Arcát a kezeibe temette és még jobban sírni kezdett. Végeláthatatlanul ömlöttek a könnyei, egyszerűen képtelen volt megnyugodni. Ahhoz képest, hogy néhány órával ezelőtt milyen boldog volt, most egy csapásra minden tönkrement. Úgy érezte, csúnyán becsapták és az egész élete csupa hazugság. Utoljára két évvel ezelőtt érezte ennyire nyomorultul magát, amikor egyetlen szerelme megszökött a faluból. De ez most annál is rosszabbul érintette.

- Hogy tehették ezt velem? - zokogott magában - Miért titkoltak el előlem egy ilyen fontos dolgot? Miért nem tudhattam az igazat? Egyáltalán honnan származom? - özönlött a sok kérdés, ám mind megválaszolatlan maradt.

A lány annyira belemerült a szomorúságába, hogy észre sem vette mögötte néhány méterre álló anyját. Mebuki csak rövid ideig gondolkodott, hogy merre is keresse a lányát. Tudta, hogy csapattársának - Sasukénak - szökése óta Sakura rengeteg időt tölt az északi erdő közepén fekvő apró, de annál nyugalmasabb tó partján, így hát azonnal odasietett. Nem tévedett. Lánya most is a parton gubbasztott, ahogy az az utóbbi néhány évben többször is megesett vele. Az asszony szíve vérzett, amiért ilyen állapotban kellett látnia őt. Bár nem vér szerinti gyermeke volt, mindig úgy tekintett rá és az első pillanattól kezdve imádta. Tudta, hogy beszélniük kell egymással, de ötlete sem volt, hogyan kezdjen bele a mondókájába. Néhány percnyi gondolkodás után feladta és félénken odalépett lánya mögé.

- Kicsikém - suttogta halkan

- Hagyj békén! - kiáltott rá Sakura dühösen - Nem akarlak látni! Tűnj el!

- Kislányom - telepedett le mellé a nő - Tudom, hogy hallottad a beszélgetésünket apáddal! Lehet, hogy most haragszol ránk, de mi mindent egyedül a te érdekedben tettünk. Elmesélek neked mindent a múltról. Kérlek, hallgass meg és azután alkoss véleményt!

- Felőlem. Az úgysem változtat semmin!

- Ha így is van, akkor is ideje megtudnod az igazat. Igen, valóban örökbe fogadtunk csecsemő korodban. Édesanyád bízott ránk téged a születésed után néhány nappal, mert vele nem voltál biztonságban. Akár hiszed, akár nem, ezzel mentette meg az életedet.

- Azzal, hogy magamra hagyott és vadidegenekre bízott?

- Nem vagyunk idegenek a számodra. Mi is tagjai vagyunk a klánnak, amibe beleszülettél. A Haruno klán kívülálló tagjai vagyunk, akik jóval a születésed előtt költöztek ebbe a faluba, hogy ninjának álljanak. Te sem itt születtél Avarrejtekben, hanem egy innen nagyon távol eső kicsi, elszigetelt országban, ahol édesanyád uralkodik. Más szóval te vagy annak a földnek a trónörökös hercegnője. A születésed napján azonban megtámadták az országot és anyádra fájt a foguk. Azt sajnos nem tudom, hogy miért pont őt szemelték ki maguknak, mindenesetre a klánod tagjai nem harcra képzett emberek, ezért nem tudtak hatékonyan védekezni a támadók ellen. Édesanyád, Hitomi utolsó erejével tudott csak elmenekülni az országból és azonnal a tőlük legtávolabb eső ninjafaluba sietett veled. Rábízott téged a Harmadik Hokagére és megkérte, hogy helyezzen el nálunk, távoli rokonaidnál. Külön kérése volt, hogy soha ne beszéljünk neked a származásodról és neveljünk téged egyszerű, hétköznapi kislányként. Pedig egyáltalán nem vagy az. Édesanyád azonban csak így védhetett meg téged. Annak a döntésnek köszönheted az életedet. Ennyi a történet. Tudom, hogy mindezt nehéz elhinni és sokkal nehezebb feldolgozni, de ez a színtiszta igazság. A döntés most már egyedül a te kezedben van. Ha akarod, szívesen segítek neked kideríteni mindent a vér szerinti családodról és amennyiben szeretnél hazaköltözni hozzájuk, nem fogunk az utadba állni. De egy dolgot tudnod kell: nekünk te mindig a lányunk maradsz és bármi is történjék, mindig otthonra lelsz nálunk. Ezt sose felejtsd el!

Sakura egyáltalán nem tudta, mit lenne a helyes. Sőt! Még fel sem fogta igazán a hallottakat. Mégis valahogy azt érezte, anyja nem hazudik neki és az előbb elmesélt történet az utolsó szóig igaz. Éppen ezért nem tudott döntést hozni. Nagyon szeretett volna mindent megtudni az igazi családjáról, de úgy érezte, ezzel elárulja azokat, akiket mindennél jobban szeret és akik szeretettel felnevelték őt. Csak ült némán Mebuki mellett és szüntelenül agyalt a problémán. Fogalma sem, volt mit tegyen. Teljesen tanácstalannak tűnt.