Az éjszaka leple egyre inkább leszállt a tájra. Az égen sűrű felhők gyülekeztek, teljesen eltakarva ezzel a ragyogó teliholdat. A Konohát körülvevő erdő sötétségbe burkolózott. A város méretű rejtekfaluban szinte tapintani lehetett a csendet. Az utcák teljesen kihaltak voltak. Szinte mindenki aludt már. Az erdő felől azonban rövid idő elteltével halk nesz hallatszott. Egy fekete köpenybe burkolózott alak tűnt fel az egyik ösvényen. Látszott rajta, hogy teljesen ki van merülve. Lábai már alig bírták, lassan vánszorgott az előtte elterülő falu felé. Kezében egy kis batyut tartott, melyet egyre inkább magához szorított. Az erdő minden zajára összerezzent és szívét fojtogató félelem járta át. Rettegett. Tudta, hogy nincsen sok ideje. Minél előbb segítséget kellett kapnia, különben mindennek vége. Üldözői valószínűleg még a közelben ólálkodtak, így igyekeznie kellett. Amennyire csak az erejéből tellett, meggyorsította a lépteit és egyenesen a Avarrejtek vezetőjének - a Hokagénak - rezidenciája felé vette az útját. Tizenöt perc elteltével már nagyon közel járt a céljához és csak két, a hatalmas épület előtt őrt álló akadályozta útját. A két férfi gyanakodva közelítette meg az összegörnyedt alakot és jól érthetően neki szegezték a kérdést.

 

- Ki vagy te és mi dolgod van itt?

- A Hokagéhoz jöttem - suttogta az árny alig hallhatóan - Segítségre van szükségem! Üldöznek és nélküle semmi esélyem!

A két férfi egymásra tekintett. Fogalmuk sem volt, mit tegyenek. Nem tudták eldönteni, hogy az alak vajon barát-e vagy ellenség. Végül úgy döntöttek, egyikük jelentést tesz a késői látogató érkezéséről, míg másikuk szemmel tartja a biztonság kedvéért. Szétváltak tehát és egyikük gyors tempóban felviharzott a hatalmas épület lépcsőin. A Hokage mélyen aludt már, amikor hű shinobija bekopogott az ajtaján. Az idős embernek kellett néhány perc, mire eljutott hozzá az enyhe zaj, majd álmosan felült a matracán. 

- Szabad! - kiáltott ki a szobából

- Hokage úr! Elnézést kérek a zavarásért!

- Történt valami Izumo? 

- Egy titokzatos alak jelent meg a rezidenciája előtt. Önt keresi. Azt állítja, hogy veszélyben van az élete és mindenképp találkozni akar önnel.

- Akkor engedjétek be! Vezessétek az irodámba!

- Ahogy parancsolja uram! - hajolt meg a ninja és halkan elhagyta a helyiséget

Egy szempillantás alatt a bejáratnál várakozó társa mellett termett, majd közelebb lépett az alakhoz és megköszörülte a torkát.

- Kérek, jöjjön velem! A Hokage fogadja önt! - mutatott maga elé és elindult

- Nagyon szépen köszönöm! - hálálkodott a köpenyes és követni kezdte a férfit

Némán baktattak egymás mögött. Csak lépteik halk surrogása töltötte be a levegőt. Egyszer csak elértek egy szobához. Izumo halkan bekopogott, majd kitárta az ajtót a látogató előtt. Az alak gyorsan körülnézett a helyiségben. Egyszerű kis szoba volt, középen egy hatalmas íróasztallal. Az ablak előtt középmagas, a hetvenes évei végén járó, vörös-fehér ruhába öltözött férfi ácsorgott. 

- Jó estét! - köszönt az idegen halkan

- Üdvözlöm a faluban! - fordult felé a Hokage - Miben lehetek a segítségére!

Az alak arcán megkönnyebbülés futott végig. Örült, hogy végre segítséget kaphat. Lassú mozdulattal levette a fejéről a csuklyát, így végre felfedte kilétét a falu vezetője előtt. Egy nő rejtőzött az álca alatt. Élénk pink színű haja kócosan omlott a nyakába, vörös szemei fáradtságot és elgyötörtséget tükröztek.

- A nevem Haruno Hitomi. Egy távoli ország uralkodónője vagyok. A segítségére van szükségem. Megtámadtak minket, hogy megszerezhessenek tőlünk egy igen fontos kincset. Maga az utolsó mencsváram!

- Természetesen megteszem, amit tudok. De miben tudnék segíteni?

Hitomi csak egy pillanatig habozott, majd elindult a Hokage felé. Az idős férfi tisztán látta a nőnél lévő aprócska batyut. Amint egy kicsit közelebb ért hozzá, mindent megértett. A hordozóban egy aprócska kisbaba feküdt. Körülbelül pár napos lehetett.

- Ő itt a lányom, az a személy, aki az ellenség által keresett kincset őrzi. Kérem, viselje gondját. Nekem haza kell térnem, de őt nem vihetem magammal.

- És szándékozik érte visszajönni?

- Sajnos azt nem tehetem! Nem biztonságos számára otthon. Élnek itt a faluban távoli rokonaim. Haruno Kizashi és a felesége Mebuki. Kérem, bízza a lányomat az ő gondjaikra. Biztos vagyok benne, hogy remek szülők lesznek. És bármi is történjék, ne hozzák a lányom tudomására a származásának titkát. Csak így védhetem meg őt - válaszolt Hitomi elfojtott hangon a kérdésre

- Rendben van! - bólintott a Hokage és átvette a csöppséget a nőtől

- Köszönöm szépen! Örökké hálás leszek önnek és az egész falunak! Most mennem kell! Vár a népem! Nem maradhatok tovább távol!

Hitomi még utoljára odalépett az idős férfihoz és szeretetteljes puszit nyomott kisbabája homlokára. Nem bírta tovább visszatartani a könnyeit. Tudta, hogy soha többé nem fogja viszontlátni. De hiába, nem tehetett mást. Csak így tudhatta biztonságban a gyermeket. Nehéz szívvel lépett el tőle és a nyitott ablakhoz sétált, de még mielőtt eltűnt volna, még utoljára visszanézett a Hokagéra.

- Még valami! A kislány neve Sakura! Haruno Sakura! - suttogta fájdalmas hangon, majd egy szempillantás alatt elnyelte az éjszakai sötétség. 

A Hokage gondterhelt arccal lépdelt oda az ablakhoz. Letekintett a kis csöppségre, aki az igazak álmát aludta a karjaiban.

- Nem lesz egyszerű az élet számodra. Sőt! Úgy érzem, csak most jön a java! Nagy dolgokra vagy hivatott kicsi lány! - suttogta halkan a babának

Hangja elhalt az enyhe szélben. Csak remélni tudta, hogy a jövő nem tartogat számukra fájdalmas meglepetéseket. Akkor még nem tudta, hogy hatalmasat tévedett...