Már több, mint egy hét eltelt Mebuki vallomása óta. Sakura élete attól a naptól kezdve fenekestül felfordult, személyisége teljesen megváltozott. Szinte rá sem lehetett már ismerni. Bár továbbra is szorgalmasan elvégezte kórházi feladatait és rész vett Tsunade úrnő embertpróbáló edzésein, de szemeiből észrevehetően kihunyt a fény, kedvetlenül járt-kelt egész nap.
Egy idő után barátainak is kezdett feltűnni a lány furcsa viselkedése. Sakura ugyanis elzárkózott a környezetében élő emberektől és ha esetleg társai valamilyen közös programra hívták, mindig valamilyen kifogással állt elő, hogy ne kelljen elmennie. A lány nem akart mást, csak egyedül maradni. Amikor délután hazaérkezett a kórházból, szóra sem méltatta szüleit, hanem felrohant a lépcsőn és bezárkózott a szobájába. A kis helyiség menedéket jelentett neki. Egészen estig feküdt az ágyában és hangtalanul zokogott a takaró alatt, vagy ha éppen nem sírt, akkor erősen a gondolataiba mélyedt és egyre csak Mebuki szavain járt az esze. Anyja eközben a lányához hasonlóan borzasztóan szenvedett a történtek miatt. Rendkívül fájt neki, hogy Sakura levegőnek nézi és nem hajlandó vele szóba állni. A változás az egész család mindennapjain meglátszódott. Mindannyian komorak voltak, alig mozdultak ki otthonról és kerülték mások társaságát.
Tsunade úrnő egy idő után komolyan kezdett aggódni tanítványa miatt. Rendkívül furcsállotta Sakura dolgokhoz való hozzáállását az utóbbi időben, de nem tudott rájönni, hogy vajon mi okozhatja a hirtelen jött letörtségét. Éppen ezért egy késői órán berendelte az irodájába a lány szüleit és kissé idegesen nekik szegezte a kérdést.
- Elárulnátok, hogy mi a csuda van mostanában Sakurával? Alig ismerek rá, szinte csak árnyéka önmagának és ez nem tetszik!
- Tudja asszonyom... ennek megvan a megfelelő oka - sütötte le a szemét bánatosan Mebuki
- És mi az, ha szabad kérdeznem?
- Nos... nem tudom tisztában van-e ön esetleg Sakura múltjával...
- Igen persze! Ne felejtse el, hogy én vagyok a Hokage. Bár már hosszú évek óta tudok erről. A Harmadik mesélt nekem róla még fiatalabb koromban. De mégis mi köze ennek a történtekhez?
- Az egész bő egy héttel ezelőtt történt. Kizashi és én Sakura születésének és Avarrejtekbe kerülésének körülményeiről beszélgettünk otthon és hát nem vettük észre, amikor a hazaért...
- Ezzel azt akarja mondani, hogy mindent hallott? - lett ideges Tsunade
- Sajnos igen és rettenetesen kibordult. Kénytelen voltam ezután elmondani neki a teljes igazságot, mert a legkevésbé sem akartam, hogy árulónak tartsa és gyűlölettel gondoljon Hitomi úrnőre.
- Értem! - merengett a Hokage felhúzott szemüldökkel - Mindenesetre ez egyáltalán nem jött jól. Titokban kellett volna maradnia ennek az egésznek. Sohasem tudhatott volna a múltjáról.
- Igen tudjuk. De nem tehettem mást. Ha továbbra is folytatjuk a hazudozást, akkor előbb-utóbb szembe kellett volna néznünk a gyűlöletével és azt nem viselnénk el. Hiába nem a vér szerinti gyermekünk, én mindig is úgy tekintettem rá, mintha a saját lányom lenne. Nem akarom, hogy az ellenségének higgyen.
- Megértem az érveit! Most viszont az lenne a legokosabb...
A Hokage asszony azonban nem tudta befejezni a megkezdett mondatát, ugyanis nyílt az ajtó és Sakura lépett be rajta. Szemei vörösek voltak a sok sírástól, csinos arca teljesen kipirosodott. Egy kicsit meglepődött szülei jelenlétén, de ugyanakkor örült is a dolognak, hiszen így könnyebbnek érezte a helyzetét. Jó pár napja elhatározta már magát, de csak most volt képes megtenni az első lépést. Rettenő sokat rágódott a dolgon és sokáig fogalma sem volt, mit is kéne tennie, de a sok gondolkodással telt idő alatt végül meghozta a döntését és itt volt az ideje, hogy tudassa azt a szüleivel és a Hokagéval is.
- Tsunade úrnő! Elnézést kérek a zavarásért, de beszélnem kell önnel. És veletek is - fordult szülei felé a lány
- Hallgatlak!
- Szeretném engedélyét kérni, hogy elhagyhassam a falut! Meg akarom keresni a valódi családomat és ettől a célomtól nem tágítok. Akár segít nekem, akár nem, akkor is meg fogok tenni mindent, hogy kiderítsek róluk mindent!
A Hokage asszonyban és a szülőkben megfagyott a vér. Mebuki tudta ugyan, hogy lánya valószínűleg így dönt majd az igazság kiderülése után, de valahol a szíve mélyén hitt az ellenkezőjében. Tsunade úrnő tért magához először a döbbenetből.
- Nem igazán támogatom a kérésedet Sakura!
- De hát miért? - kiáltott a lány könnyekkel a szemében - Egyszerűen csak ki akarom deríteni, honnan származom, kik a szüleim. Miért kell egy ilyen fontos dologban az utamat állni? Ahogy minden embernek, nekem is jogom van tudni az igazságot a múltamról.
- Csillapodj le egy kicsit! - próbálta lenyugtatni Tsunade - Én csak a te érdekedben mondtam ezt. A falunak az a feladata, hogy életed végéig megvédjen téged és ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Esküt tettünk anyádnak. Az akcióddal pedig csak veszélybe sodornád magad. Egyértelműnek kellene lennie számodra, hogy oka volt anyád döntésének. Valószínűleg a Harunók akkori ellensége rád is fente a fogát, különben nem kellett volna kimenekíteni téged az országodból. Ha viszont te önként visszatérsz oda, akkor tálcán kínálod fel nekik az életedet és anyád áldozata teljesen hiábavaló volt.
- Én ezt megértem - suttogta Sakura - De azt egy szóval sem mondtam, hogy el akarok innen költözni - érvelt tovább - Egyszerűen csak tudni akarok mindent az igazi családomról. Abból csak nem lehet baj.
Tsunade lehunyta a szemeit és egy óriásit sóhajtott. Tudta, hogy tanítványa nem fogja feladni, amit a fejébe vett, annál sokkal makacsabb volt.
- Legyen hát - szólalt meg megtörve a néhány perces csendet - Holnap reggel hatra gyere az ANBU főparancsnokság elé. Megpróbálok utánakeresni a részleteknek. De nem ígérek semmit. Azt sem biztos, hogy vannak a dologról feljegyzések. Sőt, továbbmegyek neked. Arról sincsen tudomásunk, hogy az ország egyáltalán létezik-e még. Nem akarlak ezzel elkeseríteni, de az is lehet, hogy az igazi családod már nincs az élők soraiban. Erről tényleg nem tudunk semmit sem, ugyanis anyád a születésed óta nem jelentkezett.
- Felkészültem erre is. Jól tudom, hogy vajmi kevés esély van arra, hogy még életben vannak. De akkor is. Tudnom kell az igazat, hogy folytatni tudjam az életemet. Nagyon szépen köszönöm a segítséget! - hálálkodott Sakura megkönnyebbülve - Akkor holnap!
A lány és szülei alig néhány perc alatt elhagyták a Hokage irodáját. A szülők nem szóltak egy szót sem hazafelé menet és Sakura sem kért a társaságukból. Néma csendben meneteltek az úton. Eközben Tsunade úrnő a nyitott ablakhoz lépett. Nagyon nem tetszett neki a tanítványa kérése, de érezte, hogy nem tehet mást. Jól ismerte a lányt, így hát azt is tudta: ha a cél megkívánja, bármilyen őrültségre hajlandó. Csak abban reménykedett, hogy a Haruno klánt övező titok kiderülése után Sakura nem akarja majd itthagyni a falut. Ez volt az utolsó reménysugár, amibe kapaszkodhatott...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
