Sasuke

 

Már vagy fél órája idegesen mászkáltam fel s alá a diszkó előtt, ahol két ájult lány feküdt a padra fektetve. Sakura és Hinata is beütötte a fejét a padlóba az esés közben. Csak remélni tudtam, hogy egyiküknek sem esett semmi baja. Valójában még most sem tudta, hogy mi a fene történt. Volt egy olyan érzésem, hogy Naruto csinált valamit, amivel szépen kiütötte a lányt.

-         Miért ájult el? – böktem az ujjammal a sötét hajú lány felé, aki mozdulatlanul feküdt a Haruno mellett.

Naruto idétlenül vigyorgó képpel nézett rám. Nem nyugtatott meg a látványa. Tudtam, hogy már megint csinált valamit. Ha pont az ellenkezője lenne, akkor most egyikük sem feküdne ájultan a földön.

-         Nem kell aggódni, jól van – suttogta a szőke hajú lány, aki a pulcsiját a barátnői feje alá csúsztatta. – ez elég gyakran előfordul az ő esetében – egy halovány mosolyt küldött felénk.

-         Ezt hogy érted? – csatlakozott a beszélgetéshez Itachi is. – mi fordul elő gyakran?

-         Hogy elájul. – sóhajtotta – ha egy srác túl közel merészkedik hozzá, a vérnyomása az egekbe szökik, és puff… elájul.

Na, ilyet sem hallottam még. Kicsit meglepődtem a lány szavain, hiszen ez egyáltalán nem normális…

-         Na, és az orvosok mit mondtak erre? – kérdeztem kíváncsian.

-         Semmit. Azt mondták, hogy egyszer csak kinövi. Nem tudnak ellene mit tenni – vonta meg a vállát. – csak meg kell találnia a megfelelő személyt, aki kigyógyítja belőle.

-         A szülei nem tartanak attól, hogy valami komolyabb baja lesz ettől? – szólalt meg Itachi.

-         Volt egy idő mikor nem engedték sehova szegénykét emiatt. De most már, ha én meg Saku mellette vagyunk, akkor hála istennek nem zárják be…

-         Jézusom, bezárni? – akadt ki a bátyám – ha velem ilyet tennének, akkor tuti, hogy nem élném túl…

Már megint játssza az agyát. És ilyenkor úgy felképelném. Csak tudnám, hogy a lányok többsége miért rajong az ilyesmiért…

-         Kétlem, hogy téged bárki szobafogságra ítélne… - vigyorgott a szőke hajú.

-         Hát, ha te lennél az, aki megbüntet, akkor lehet, hogy nem bánnám annyira… - reflexből lekevertem neki egy taslit.

-         Áú – nyögte fájdalmasan.  – ezt most mért?

-         Mert egy idióta vagy – mondtam.

Nem hiszem el, hogy ez a marha a bátyám. Hogy lehet valakinek ennyi esze? Igazán kiborító…

-         Most mért? – nyavalygott továbbra is, mint egy ötéves kisgyerek.

-         Vajon miért? - gúnyolódtam – szerintem jobb, ha nem firtatjuk…

-         Ezek mindig ezt csinálják - súgta Ino Narutonak, aki lelkes bólogatással válaszolt.

-         Igen.

-         Nem értem, hogy bírod ki mellettük – rázta meg a fejét.

-         Én sem – vigyorogta Naruto, mire reflexből neki is lekevertem egyet. – Héééé – csattant fel.

-         Ezt inkább nekem kellene mondanom, nem gondolod?

-         Mondtam már, hogy nem kell mindent magadra venned – nyögte duzzogva, közben kék szemeit le sem vette a Hyuuga lányról.

Hosszú néma csend telepedett ránk. Megunva az egyhelyben ácsorgást, oda sétáltam Sakura mellé, és letelepedtem mellé. Némán figyeltem az alvó lányt. Olyan aranyos volt…

Míg én kint felügyeltem a két ájultra, addig Inoék bementek hozni némi frissítőt, így egyedül maradtam. De nem is bántam a dolgot. Jó volt így nélkülük ücsörögni, legalább csönd volt.

Közben szemeim előtt többször is lepörgettem a mai este eseményeit, és valahogy elbizonytalanodtam. A tekintetem újból a lányra tévedt, aki még mindig csöndesen szunyókált mellettem. Tudom, hogy mekkora baj lenne belőle, ha „rámásznék”, de annyira nehéz volt visszafogni magam. Mit ne mondjak, vonzó egy nőszemély a maga módján… Lehet, hogy mások számára egy kislánynak tűnik, én még sem voltam rá képes, hogy ne nőként kezeljem. Istenem, ez most olyan kellemetlen…

Felsóhajtottam, majd egy halovány mosoly jelent meg ajkaimon. Óvatosan eltűrtem egy tincset az arcából, hogy jobban szemügyre vehessem őt. De még mielőtt tényleg neki láthattam volna teljesen kielemezni az arcát, egyszer csak a smaragd szemek kinyíltak. Meglepődve hőköltem hátra. Ő pedig csak zavartan pislogott rám.

-         Mi a… - hirtelen ült fel. – mi történt? - nézett körül a sötét utcán, majd a tekintete megállapodott a mellette fekvő barátnőjén.

-         Elájultatok mindketten – szólaltam meg pár perces csönd után.

-         És ugye Hinata jól van? – nyögte aggodalmasan, közben közelebb húzódott barátnőjéhez.

-         Hála istennek Naruto még időben elkapta. De te jól vagy? - kérdeztem, bár nagyon úgy tűnt, hogy nincs semmi baja.

-         Igen – mondta, bár egy kicsit fáj a fejem – nem kellett többet mondania. Mellé kúsztam, majd neki álltam át vizsgálni a fejét, hogy nem keletkezett e rajta valami féle seb.  

Óvatosan húztam szét a rózsaszín tincseket, minél kevesebb fájdalmat okozzak neki. Újaimmal tapogattam ki, hátha találok valamit, de semmi. Mikor hirtelen felszisszent.

-         Au – nyögte.

-         Bocsi – mondtam zavartan, majd jobban megvizsgáltam a feje búbját – szép kis puklid lesz holnapra – mondtam.

-         Érzem – dörzsölte meg a fejét.

-         Nagyon fáj? – kérdeztem.

-         Egy kicsit, de Hinata sokkal fontosabb – azzal visszafordult barátnőjéhez.

Megmosolyogtam mennyire aggódik a lányért, pedig nagy a valószínűsége, hogy nincs semmi baja. De még ezek ellenére is csak vele foglalkozott.

-         Hah – sóhajtottam fel.

Halkan szólongatta hát, ha felébred, oldalt bökdöste, hogy adjon valami életjelet, de meg sem mozdult. A csalódott arcát látva a szívem összeszorult.

Velem nem akar foglalkozni? – futott vég az agyamon. Kezdtem féltékeny lenni. Ami egyáltalán nem normális. Még is csak a barátnője, én meg… csak egy tanár vagyok.

Erőtlen sóhaj csúszott ki a számon.

-         Inoék? – hirtelen felkapta a fejét, és körülnézett.

-         Bementek üdítőért – böktem a fejemmel az épület felé. – nem fázol? – néztem végig csupasz vállain. Nem hiányzott, hogy megfázzon, vagy lebetegedjen. Bár egyáltalán nem volt hideg, de azért reménykedtem…

-         Nincs meleg, az egyszer biztos, de… - nem kellett többet mondania. Kibújtam a felsőmből, majd mellé húzódtam, és a hátára terítettem. Az arca egyből piros színt öltött. – nem kellett volna – rázta meg a fejét, de azért belebújt a felsőmbe. – köszönöm.

-         Ne köszönd, ez csak természetes. – kívülről nem mutattam, de belül ujjongtam a boldogságtól.

Most komolyan normális, hogy néhány órácska alatt, ennyire megőrüljek érte? Valójában még mindig nem tudok róla túl sokat, nem igazán beszéltünk eddig, de még is annyira meg veszek érte. Akarom, akarom, akarom…

-         Sakuraaaaaaaaaa – egyszer csak a semmiből Ino tűnt fel, és azonnal barátnője nyakába vetette magát. – jól vagy? - nézett végig rajta, bár milyen sérülés után kutatva.

-         Igen, de Hinata…

-         Ne aggódj, apa egy fél óra múlva itt lesz, és haza visz minket – vigyorgott a szőke hajú.

Csalódottság fogott el. Már csak fél óra…

-         Rendben – bólintott a rózsaszín hajú.

-         Tessék – nyomott egy üveget Ino a lány kezébe, aki zavartan fogadta el tőle, a neki szánt italt.

-         Ez a tiéd – vigyorgott Itachi, és nekem vágta az italt.

-         Marha – nyögtem, majd lecsavartam a tetejét, és belekortyoltam. 

A normális emberek mielőtt belekortyolnak az italba meg nézik, hogy egyáltalán mit isznak. Én meg egyszerűen lehúztam. Éreztem, ahogy a viszki marja a torkomat, egyből elrántottam a fejem, és kiköptem az italt. Dühös pillantásokkal méregettem a bátyám, aki röhögő görcsöt kapott Narutoval együtt. A földön fetrengtek, annyira nevettek.

-         Kurva vicces mondhatom – nyögtem, azzal félre löktem az üveget. De azaz íz sehogy sem akart eltűnni a számból. – csak úgy felvilágosítalak, hogy vezetek.

-         Nem értem megint mit vagy úgy oda, csak egy kis tréfa volt – még ha a röhögést abba is hagyta, azt az idétlen vigyorát semmivel sem lehetett levakarni az arcáról.

-         Hagyd – ütögette vállon Naruto – nem érti a poént.

-         Szerintem ebbe nincs semmi vicces – vágtam rá egyből.

-         Tessék – nyújtotta felém Sakura a saját italát – ez csak víz.

-         Köszi, de nem akarom meginni. Jól vagyok – küldtem neki egy halovány mosolyt.

A következő lépése viszont meglepett. Megragadta a kezem, és beletuszkolta az üveget, hogy nyomatékosítsa, hogy komolyan gondolta az imént felajánlott vizet. Aztán újból elhelyezkedett, és szorosan maga köré tekerte a pulcsim.

-         Hát, köszi – a hangom meglepetten csengett, majd belekortyoltam a hűsítő italba. Ez azért egy fokkal jobb volt, mint az előbbi, de még agy sem szabadultam meg attól a maró érzéstől. Miután leöblítettem a torkom, visszaadtam neki.

-         Szívesen – mosolyodott el.

Kínos csend telepedett ránk. Egyedül Hinata halk szuszogását lehetett hallani. Míg várakoztunk, addig Narutoék idétlen viccelődéssel próbálták feldobni a hangulatot valamennyire. Bár ahogy elnéztem sem Ino, sem Sakura nem mutatott túl nagy érdeklődést irántuk. Így egy idő múlva lehuppantak a földre, és a csönd újból ránk telepedett.

Az a fél órácska elég hamar elment. A semmiből egy szürke Toyota Prius+ parkolt le. Alig állt meg az ajtaja egyből kivágódott, és egy negyven év körüli, rövid szőke hajú, öltönyös férfi szállt ki belőle. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy Ino apja volt. Nagyon hasonlítottak.

-         Jól vagytok? - lépett közelebb, és az ájult lányig meg sem állt.

-         Persze, minden rendben – szólalt meg Ino. – csak a szokásos.

-         Nem ütötte meg magát? – közben végig tapogatta Hinata fejét.

-         Nem – szólalt meg hirtelen Naruto. A férfi egyből felé kapta a tekintetét, mire egy igen kínos csönd telepedett rájuk.

Volt egy olyan érzésem, hogy ismerik egymást, bár Ino apjának az arcát nem láthattam, hiszen nekem háttal volt. Naruto arcára egy idétlen vigyor kúszott, mire a Yamanaka megrázta a fejét, és szem forgatva újból a Hyuuga felé pillantott. 

-         Azt hiszem, nem fogok rákérdezni, hogy még is mi történt – suttogta.

-         Apa, mért van nekem olyan érzésem, hogy ismered őket – Ino a fejével a szöszi felé bökött.

-         A szőkével és a copfossal találkoztam már egy párszor. Ismerem az apjukat is. Róla pedig csak hallottam – magyarázta, miközben egy pillanatra rám nézett. – Fuugaku és Minato is igen jó barátaim.

-         Á, most már értem – nyögte a Yamanaka lány.

-         Van kocsitok? - nézett hol rám, hol Narutora, hol pedig Itachira a pasas.

-         Nekem van… - nyögtem ki nagy nehezen, de nem értettem a kérdése lényegét, hiszen neki is van.

-         És merre laktok? – jött a következő kérdés, közben óvatosan próbálta fel emelni a lányt.

-         Néhány utcával arrébb lakok. – szólaltam meg.

-         Nagyszerű – mondta, majd felkapva a lányt a kocsihoz sétált. Ino egyből fel is pattant, hogy kinyissa az ajtót, hogy be tudják fektetni. – lehetne egy kérésem? – nézett a szemeimbe.

-         Persze – nyeltem egy nagyot.

-         Sakura is itt lakik nem messze. Haza kéne vinni.

-         Rendben – bólintottam rá, közben a szememmel az említettre néztem, aki pirulva pislogott vissza rám. Elmosolyodtam.

-         Köszönöm – mondta a férfi.

-         Biztos jó lesz így? – nézett rám félszegen – nem szeretnék gondot okozni. – rázta meg a fejét. Rózsaszín tincsei ide-oda szálldostak.

-         Nem okozol gondot. – paskoltam meg a fejét bíztatás képen.

-         Örülök – sóhajtott fel. Mintha megkönnyebbült volna.

Az én szívemről is hatalmas kő esett le. Egy kicsit tovább maradhattam a közelében. Már csak Narutoékkal kellett valamit kezdeni…

A lányok hosszú percekig búcsúzkodtak egymástól. Életemben nem hallottam annyi jó kívánságot, mint amennyit ezek ketten összehordtak. „Légy jó, vigyázz magadra, majd legközelebb óvatosabbak leszünk”, és ehhez hasonló dolgokat mondtak a másiknak. Én általában egy sziával lerendezem a dolgot, nem húzom eddig az elköszönést. Legalább tíz percig tartott, mire sikerült őket szétválasztani, majd Inoék leléptek.

-         Ti is jöttök? - fordultam a bátyámék felé, akik egy pillanatig összenéztek, majd egy gúnyos mosoly kíséretében megszólalt az említett személy.

-         Nem – rázta meg a fejét – mi még maradunk egy kicsit. Nyugodtan vidd haza – az utolsó mondatot rendesen kihangsúlyozta, mire az egész arcom vörössé vált.

Mért kell ezeknek folyton ARRA gondolniuk… Nekem ez per pillanat meg sem fordult a fejemben.

-         Oké – bólintottam rá. – mindened meg van? – kérdeztem Sakura felé fordulva.

-         Igen – bólintott rá.

-         Akkor mi megyünk – szóltam Narutoéknak.

-         Rendben. Vigyázzatok – mondta a szöszi. Én pedig csak leintettem.

Megragadtam a kezét, és magam után húzva elindultunk a kocsihoz. Utáltam éjszaka mászkálni, főleg egy diszkó környékén, ahol hemzsegtek a részeg emberek. Még ha nincsenek is a tudatuknál elég veszélyesek tudnak lenni. Volt már pár alakalom, mikor belém kötöttek, és nem igazán lett jó vége.

Csöndesen sétáltunk a kocsiig, majd pár méterre a keresett cél előtt előkaptam a slusszkulcsomat, megnyomtam rajta a gombot, és a kocsi fényszórója bevillogott. Jelezve, hogy az ajtó nyitva van.

-         Szállj be nyugodtan – mondtam neki, mikor megtorpant az anyós ülés ajtajánál.

-         Oké – mondta, majd beült.

Én is így tettem, becsusszantam mellé, bedugtam a kulcsot, és elfordítottam. A motor hangosan morrant fel, aztán behúztam az ajtaját. Az övért nyúltam.

-          Te is kösd be magad – mondtam neki.

Bólintott, majd ő is bekötötte magát. Az után megbeszéltük az úti célt, hogy hova vigyem.

Körbe néztem. Mivel nem láttam senkit, aki akadályozhatna, elindultunk. A hőn szeretett kocsim hangtalanul suhant végig a sötét úton. Sakura az ablakon bámult kifele, nem szólt semmit. A szemem sarkából figyeltem az arcának minden egyes kis rezdüléseit.

-         Nem fázol? - szakítottam meg a köztünk beállt csendet. Hallani szerettem volna a hangját…

-         Nem – rázta meg a fejét, majd az ablaknak támasztotta.

-         Fáradt vagy?

-         Egy kicsit – suttogta. – nem vagyok ehhez hozzá szokva. Amúgy sem szeretem az ilyen bulis dolgokat.

Halovány mosoly kúszott ajkaimra. Annyira aranyos volt, még így fáradtan is.

-         Gyakran jársz ilyen helyekre? – meglepődtem a kérdésén. Nem számítottam rá, hogy akar még beszélgetni.

-         Nem – nyögtem ki. – én sem rajongok az ilyen „ereszd el a hajam” bulikért, ahol mindenki részegre issza magát.

-         Akkor van egy közös vonásunk – ő is elmosolyodott.

-         Igen – értettem vele egyet.

Újabb csöndes percek következtek. Hála istennek egyszer sem kaptunk piros lámpát, így kényelmesen suhantuk végig az utcákon. Az utolsó kanyar után a negyedik háznál le is parkoltam. Túlságosan sötét volt, és nem láttam a házszámot, ezért oldalra fordultam, ahol a lány már az álmok szigetén járt.

A kezemet a vállára csúsztattam, majd gyengéen megrázogattam. A zöld szemek lassacskán kinyíltak, bár nagyon úgy tűnt, hogy nem szívesen teszik meg.

-         Azt hiszem megjöttünk – mondtam, mire felült, és kinyújtózkodta magát.

Hunyorogva nézett ki az ablakon, majd felém fordult.

-         Igen, megjöttünk – mondta egyetértően.

Hatra dőltem az ülésen, míg ő az öv csattért nyúlt, hogy kikapcsolja. Figyeltem, ahogy az ujjai a piros gomb felé nyúlnak. Mikor először nyomta meg nem csinált semmit. Többszöri próbálkozás után sem kapcsolódott ki.

„Mi a franc…” – futott végig az agyamon, majd eltolva a kezét, én is neki álltam nyomogatni, de semmi. A csat sehogy sem akart kipattanni onnan. Pedig eddig semmi baja nem volt, normálisan működött, most meg...

Kikapcsoltam a sajátomat, ami szó nélkül teljesítette feladatát, majd előre hajoltam, kinyitottam a fiókot, és előkotortam belőle egy kisebb csavarhúzót. Vészhelyzetekre mindig tartok magamnál kisebb szereléshez szükséges szerszámokat, amik néha tényleg jól jönnek, ha gond van. De ilyesmi tényleg nem történt még ezelőtt.

Visszacsuktam a fiókot, majd a csathoz hajoltam, és belepréseltem a kis részbe a csavarhúzót, hátha ki tudom pattintani. Percekig erőlködtem, de nem mozdult.

-         Francba – nyögtem. Kezdett idegesíteni a dolog – bocsi emiatt – suttogtam, miközben a zöld íriszekbe néztem.

-         Semmi baj – rázta meg a fejét, amin egy mosoly húzódott végig.

El tudtam képzelni, hogy milyen nevetségesen nézhetett ki, mikor próbáltam kiszabadítani őt. De a szememet sehogy sem tudtam levenni róla. Elmerültem a tekintetében, és a legmeglepőbb, hogy ő sem szakította meg a szemkontaktust. Teljesen meg feledkeztem mindenről, meg szakadt a kapcsolatom a külvilággal, csak rá tudtam figyelni. Még az sem vettem észre, hogy mikor ültem fel. Annyit észleltem már csak, hogy pár centi választ el tőle.

Nyeltem egy nagyot, szívem idegesen ficánkolt a mellkasomban. Túlságosan is közel volt, nem bírtam nem az ajkait figyelni. Szinte láttam magam előtt, ahogyan belekóstolok…

Egy pillanatra el is szörnyültem saját gondolataimat hallva. Félénk pillantottam a zöld macskaszemekbe, amikben már nem találtam semmi fáradságra utaló jelet. Csillogott, csak nem tudtam rájönni miért. Ép el akartam húzódni tőle, mikor két kéz a pólómba kapaszkodva húzott vissza a tulajdonosához.

Felnyögtem mikor a puha ajkak az enyémre tapadtak. Azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor elveszítettem azt a maradék józan eszemet is. A kezem ösztönösen a derekára kúszott, közben óvatosan az ablaknak nyomtam. Számmal finoman ízlelgettem az övét, míg ő bizonytalanul próbálta viszonozni. Valószínűleg neki ez lehetett az első. A csókok, az érintések, olyan félénkek voltak. A teste megfeszült, ahogyan közelebb húzódtam hozzá. Simogatással próbáltam megnyugtatni, hogy nem kell félnie, nem fogom bántani.

Először alsó ajkát nyaltam végig, óvatosan ráharaptam egy apró nyögést kicsalva belőle. Azután a felsőt vettem kezelésbe. Mikor a második nyögés is kicsúszott belőle, kihasználva az alkalmat a szájába nyomultam a nyelvemmel. Keze a mellkasomra tévedt. Megálltam. Vártam, hogy mi lesz. Eltol vagy sem? Mikor érezte bizonytalanságom a karjait a nyakam köré fonta, én pedig folytattam, amihez neki kezdtem. Szájának minden egyes kis szegletét kitapintottam, majd forró táncba hívtam a nyelvét. Az első találkozásnál a teste megfeszült, és belenyögött a csókba. De nem lökött el. Apró mozdulatokkal próbálta viszonozni, ami mosolyt csalt az arcomra.

Hosszú percek teltek el így ölelkezve, összesimulva. Csak hogy a levegőhiány közbe szólt. Kénytelen voltam el válni tőle. Amint némi távolság keletkezett köztünk, az agyam tisztulni kezdett. Csak akkor tudatosult bennem, mit is tettem az imént. Szinte villámcsapásként ért a felismerés. Nagyot nyelve visszamásztam a helyemre, és vártam, míg a hevesen dobogó szívem végre lenyugszik.

Az övcsathoz nyúltam, és furcsa mód, most szó nélkül kipattant a helyéről. Egy pillanatig csodálkozva meredtem rá, majd visszamásztam a helyemre.

-         Azt hiszem menned, kéne – nyögtem, miközben az ablakon bámultam kifelé. Nem mertem rá nézni. Túl kínos volt…

-         I-igen – motyogta.

A szemem sarkából figyeltem, ahogy kibújik az övből, majd a pulcsim után nyúlt. Épp hogy csak lehúzta a cipzárt a derekáig, mikor a keze után kaptam.

-         Nem kell levetned, majd visszaadod hétfőn – hadartam el gyorsan, bár a szívverésem megint csak a kétszeresére nőtt, és levegő után kapkodtam. Az ő arca is kipirult a közelségemtől, vagy csak én akartam, hogy a miatt legyen?

-         Re-rendben – mondta, majd felhúzta egészen az álláig.

-         Nem akarom, hogy megfázz – ültem vissza a helyemre, megint csak kerültem a pillantását.

-         Még egyszer köszönöm – meghajolt, mintha tényleg valami fontosat tettem volna.

-         Ne köszönd, ez természetes – paskoltam meg a feje búbját. Arcát ösztönösen a tenyerembe nyomta, nekem meg jó nagy akaraterőre volt szükségem, hogy ne csókoljam meg megint, mikor a száját végig húzta a hüvelykujjamon.

-         Akkor most már tényleg megyek – motyogta, a pulcsim végét gyűrögetve.

Majd megfordult, kinyitotta az ajtót, és kiszállt. De még mielőtt becsukta, rám nézett.

-         Köszönöm a mai estét, és sajnálom, hogy aggódnotok kellett a barátnőm miatt.

-         Semmi… - még mielőtt befejezhettem volna, közbe szólt.

-         Majd akkor hétfőn visszajuttatom a pulcsit. – zavarában ajkait harapdálta, amiről képtelen voltam levenni a szemem. Szívesen belekóstoltam volna megint – jó éjt – majd egy újabb mosoly kíséretében az ajtó hangosan becsapódott.

-         Szia – nyögtem már csak magamnak.

Megvártam, míg eltűnik a kapu mögött, aztán beindítottam a kocsit, és elindultam hazafelé. Egész úton csak az a csók járt a fejemben, hiába próbáltam másra koncentrálni, nem ment. Újból és újból lejátszódott a szemeim előtt, bár ez még csak egy kisebb gond lett volna, de ezzel szemben a testem is igen csak nagy érdeklődést mutatott a történtek felidézésekor. Kezdett igen kényelmetlen lenni az egyhelyben ülés.

Mikor végre hazaértem, megkönnyebbülten hagytam el a kocsim, és mentem fel a lakásba. Mikor becsukódott mögöttem az ajtó, minden cuccom-ráhajítottam a fotelra, és neki álltam vetkőzni. Mire elértem a fürdőszobát már csak egy szál bokszerben álldogáltam a kád előtt. Megengedtem a vizet, ami hamar megtelítette a kádat, így lekaptam magamról az utolsó ruhadarabot, és elmerültem a langyos, átlátszó folyadékban. Ennél melegebbet sehogy sem tudtam volna elviselni, túlságosan is gyötörtek az emlékek. Percekig feküdtem mozdulatlanul, majd megragadtam a tusfürdőt, végig kentem magam mindenütt, végül lemostam magamról. A tisztálkodás közepette igen csak nagy figyelmet fordítottam egy bizonyos testrészemre, ami csak nem akart vissza vonulót fújni, hiába „törődtem” vele annyit. Végül a fáradság legyőzött mindkettőnket, és megadta magát. Kiszálltam, megtörölköztem, majd a vékony anyagot a derekam köré csavarva, átmentem a szobámba, ahol előkaptam a fiókból egy tiszta alsóneműt, és belebújtam. A törölközőt a szék karfájára helyeztem, majd legyújtva a villanyt, bebújtam az ágyba, és az álmok szigetére léptem.