Sasuke
Lassan egy órája, hogy fent vagyok, de még most sem voltam képes lelkileg megemésztenem a tegnap esti álmot. Ráadásul még az órám sem csengett még. Ha így folytatom, félek, hogy nagyon csúnya dolgokat fogok művelni, akár akarom, akár nem. Valahogy ez a pár nap érdekes reakciókat vált ki belőlem. Még a végén simán megrontanám az egyik diákomat, csak mert egy jó ideje nem voltam nővel, és valószínűleg emiatt még le is csuknának. Már láttam a szemem előtt a cellámat elkerítő rácsokat, és a fekete fehér csíkos ruhámat. Szép jövő… és a legérdekesebb, hogy eddig nem igazán hiányzott a szex, kibírtam nélküle, de most… elég nehezen megy. Alig bírok nyugton maradni, főleg éjszaka. Az altáji vérkeringésem eléggé beindult, főleg ha egy bizonyos személyre gondoltam. Többször is megjártam az este folyamán a fürdőszobát, de nem igazán tett csodát, hiába vártam. Pedig többször is neki álltam imádkozni, hogy múljon el ez az egész.
Viszont nem tudtam sokáig ezen agyalni, mivel a csengő egyszer csak megszólalt. A telefonomért nyúltam, hogy megnézzem az időt, mert kicsit koránnak tartottam, hogy vendégeket fogadjak. Nem is tévedtem túl nagyot, még csak öt perc múlva lesz hat. Mivel úgy is a kezemben volt a telefon, így kinyomtam az ébresztőt, majd nagy nehezen kikászálódva az ágyból az ajtóhoz sétáltam. Ahol drága barátom őrülten nyomogatta a csengőt, amivel a fél panelt felébresztette. Aztán meg mehetek magyarázkodni miatta. Volt egy-két sejtésem, hogy kiállhatott a vékony deszka mögött, de nagyon reménykedtem, hogy nem ő az. Mikor megragadtam a kulcsot, és belehelyeztem a zárba, a csengetés abba maradt. Elfordítottam benne, majd lenyomva a kilincsit kinyitottam. Csalódottan sóhajtottam fel.
- Jó reggelt - köszönt Itachi lelkesen, majd meg sem várva a reagálásomat félre lökött, és bejött a lakásba. A fotelhoz sétált, azután kényelmesen elhelyezkedett rajta – na mizu?
- Jó reggelt – csikorgattam a fogaimat, közben szemeim villámokat szórtak – semmi még is mi lenne? Reggel 6 van, és az imádott bátyámnak pont ilyenkor kell betoppannia. Olyan jól tudsz időzíteni.
- Látom, ma reggel sem vetted be a nyugtatóidat – nyögte durcásan. Valahogy nem illett hozzá a sértődött kisgyerek szerepe.
- Akinek itt nyugtatóra lenne szüksége az te vagy Itachi – kevertem le neki egy taslit, mire fájdalmasat nyögött.
- Aú.
- Szóval mit akarsz? – tettem karba a kezem. Ha nem áll elő valami értelmes magyarázattal komolyan mondom, kihajítom az ablakon. Legalább megspórolja a lépcsőt.
- Csak gondoltam benézek.
- És ezt nem tudtad volna délután megtenni? – direkt húzza az agyam, és a legrosszabb, hogy élvezi is. Nagyon jól tudja, hogy ilyenkor vagyok a leghasználhatatlanabb állapotomban.
- Most mit vagy úgy kiakadva? Talán megzavartam valamit? – állt fel, majd szó nélkül benyitott a szobámba. Jobbnak láttam nem rákérdezni kit csinál, de miután a fürdőszobát is végig járta, kezdett derengeni valami.
- Idióta – csikorgattam a fogaimat – nyögd ki, vagy húzz el – böktem az ajtó felé.
- Jól van, na. Komolyan, nem értelek. A csajok szoktak ilyenek, lenni mikor meg jön nekik… - ez volt az utolsó dolog, amit elnéztem neki. Megragadtam a karját, majd kiráncigáltam az ajtón – TŰNÉS – szóltam rá.
- Sasuke én… - kezdte volna, csak hogy rá csaptam az ajtót. Neki dőltem, majd vettem egy mély levegőt.
Kicsit kiakasztott. Bár ez nem meglepő, hiszen imád felhúzni, Narutóval együtt. Csoda, hogy őt nem rángatta magával. Hogy lehet valaki ekkora egy tuskó? Ráadásul még a bátyám is…
Miután összeszedtem magam, elindultam a fürdő felé, ahol megmostam a már így is karikás szemeimet. Majd megigazítottam a hajam. Visszasétáltam a szobámba, kinyitottam a szekrényt, és ki vettem belőle egy világoskék inget, egy fekete farmert, és egy sötétkék pulcsit. Miután mindent magamra kaptam, kimentem a konyhába, és bekapcsoltam a teafőzőt. Míg a rózsaszín színű folyadék lecsordogált, addig felkaptam a cipőmet, és a táskámat is előkészítettem az indulásra. Amint befejeztem a pakolászárt már is mentem, lekapcsolni a teafőzőt, majd kitöltve egy pohárba lassan iszogatni kezdtem. Bele telt tíz percbe mire sikerült mindent legyűrnöm a torkomon, összeszedtem magam, és elindultam az iskolába.
Becsuktam magam mögött az ajtót, majd lesiettem a lépcsőn kocsimig. Épp ültem volna be, mikor a hátam mögül egy nem kívánt személy hangját hallottam.
- Elviszel? – körülnéztem, hátha találok valami használható tárgyat, amivel agyon üthetném, de sajnálatomra nem került elő semmi.
- Megmondtam, hogy tűnj el, nem? – néztem végre az éj fekete szemekbe, amik szomorúan csillogtak, bár tudtam nagyon jól, hogy csak arra megy ki az egész, hogy megsajnáljam.
- Akkora egy geci tudsz lenni – sétált a kocsi túloldalára, majd meg sem várva a reagálásom beült, és becsapta az ajtót. Mereven bámultam, ahogy beköti magát az övvel, majd várakozóan rám pillant.
- Baszódj meg – mormogtam az orrom alatt. Követve a példáját beültem a kocsiba, és bekötöttem magam – hova?
- Menny el a kereszteződésig, ott fordulj balra, és ott a legelső utcánál rakj ki. Lesz, egy igen fontos találkozom – magyarázta, bár nem tetszett a hangsúly, ahogy kiejtette a találkát.
- Képzelem kivel – húztam el a szám. Nem rajongtam az életstílusáért. Tudom, hogy nem volt beleszólásom a dolgaiba, és a hosszú kapcsolatok híve voltam, de az utcalányokkal való találkozgatásai kicsit az agyamra mentek. Nem egyszer megjárta velük.
Mikor elértük a kereszteződést, még időben befordultam a kocsival, mielőtt pirosra váltott volna a lámpa, és hatalmas fékcsikorgatás közben lefékeztem az említett helyen.
- Kösz a fuvart – legyintett a kezével, közben kiszállt.
- Nincs mit – vágtam rá türelmetlenül – de ezt a távolságot te is simán megtehetted volna a két lábaddal.
- Még is kényelmesebb, ha van kivel elvitetnem magam – gúnyolódott.
- Ez volt az utolsó alkalom – nyögtem – na, én megyek. Még a végén miattad fogok elkésni.
- Öcsi, van még fél óra – vigyorgott, mire sötét pillantásokat küldtem felé – jól van, megyek. Na, cső – azzal becsukta az ajtót, ami hangosan csapódott be mellettem. Még a visszapillantóból láttam, ahogy lelkesen integet nekem.
Egy kicsit megkönnyebbültem, mikor már nem volt mellettem, és nem idegesített fel minden aprósággal. A feszültség ennek ellenére is bennem volt. Főleg mikor megint bevillant az a kép, ahogy a fotelra tettem, ahogy rám nézett, a puha ajkai… és az a csók. Egy pillanatra még meg is szédültem, aminek persze meg is lett a következménye. Majd nem neki hajtottam az előttem lévő kocsinak, csak egy kicsi hiányzott, hogy neki mennyek. Még időben sikerült lefékeznem. A hab a tortán, hogy egy rendőrautó parkolt a túl oldalon, és a belőle kiszálló zsaruk sem voltak valami bíztatóak.
- Nagyszerű – mormogtam az orrom alatt, és már nyúltam is a táskámért, hogy kiszedjem belőle a jogsimat. Reméltem megúszom egy figyelmeztetővel.
Épp hogy csak előhúztam, már is a kocsi mellett álltak. Egy idősebb összes hajú férfi bekopogtatott az ablakon, én meg lehúztam azt.
- Jó napot – köszönt először ő, majd a társa, akit látszólag jobban foglalkoztatott a kezében lévő fánk, mint én.
- Jó napot – viszonoztam a köszönést.
- Úgy tűnik, valakinek nem igazán indul jól a napja… - kezdett bele az öreg – vagy tévednék?
- Biztos úr, csak elbambultam egy pillanatra. Nem ittam, és nem is füveztem vagy szívtam ehhez hasonló dolgokat – magyaráztam, mire egy mosoly húzódott végig az arcán.
- Én nem mondtam semmi ilyesmit, igaz Kazu? – nézett rá a társára, aki már a következő fánkot tömte bele a szájába. Értetlenül bámult hol rám, hol pedig a másik rendőrre, majd lelkesen bólogatni kezdett, mire a mellettem álló felsóhajtott – idióta – nyögte.
- … - inkább nem szóltam semmit, pedig szívesen helyeseltem volna az előbbi kijelentését.
- Most megúszod egy figyelmeztetővel, de legközelebb légy óvatosabb – mondta, majd elment. Zavartan pislogtam utána, hogy „ennyi?”. Bár egy kicsit megkönnyebbültem, hogy nem lett belőle komolyabb baj, de akkor is meglepődtem.
Miután összeszedtem magam, elindultam az iskolába. Mikor elértem beletelt egy pár percbe mire sikerült parkolóhelyet találnom. Gyorsan beálltam, azután kiszálltam, és bementem az iskola kapuján. A portánál megálltam, aláírtam a naplót, hogy bejöttem, majd fölmentem a tanáriba, hogy előkészüljek óráimra.
Sakura
Már lassan egy fél órája bent vagyok, az idegességem pedig egyre fokozódott. Hála istennek eddig még nem futottam össze a tanár úrral, de reméltem is, hogy sikerül elkerülnöm a mai napom. A legjobb az volt az egészben, hogy még órám sem volt vele, így nagy esélyt láttam arra, hogy ne kerüljek a közelébe. Elég gáznak éreztem ezt a szituációt. Vele álmodni… Ilyet is csak én tudok.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy fel sem tűnt, hogy becsöngettek. Bár az osztály sem mutatott valami nagy érdeklődést az immár elkezdődött óra iránt. Unottan az óra felé sandítottam, már negyed kilenc volt, de a tanár sehol. Igaz is Kakashitól még is mit vár az ember, ráadásul a második órám is vele volt. Fél körül épp hogy csak betoppant, pedig már kezdtem örülni, hogy be sem jön.
Mikor belépett, mindenki azonnal a helyére sietett, majd a tanári asztalhoz ment. Pár perces csönd után intett, hogy üljünk le, aztán elővette a kis könyvecskéjét, de nem kezdett bel az olvasásba. A szemét végig futatta rajtunk, míg meg nem állt a tekintete rajtam. Az már nagyon nem tetszett. Valószínűleg megint neki áll ugráltatni. Óvatosan elfordítottam a fejem, mintha nem vettem volna észre a szúrós pillantásait. Néhány másodperces várakozás után viszont megszólalt.
- Haruno, ide jönnél egy kicsit? – csalódottan sóhajtottam fel, majd hátra tolva a székem, kiment hozzá.
- Igen, sensei? – kérdeztem, egy halovány mosollyal az arcomon. Intett a kezével, hogy hajoljak lejjebb.
- Megtennéd, hogy hozol nekem egy csésze kávét? – kérdezte.
- Persze – bólintottam, miközben ő bele túrt a zsebébe, amiből néhány apró pénzt húzott elő, amit a kezembe nyomott.
Ahogy az aprópénz a bőrömhöz ért, egyből elindultam. Az osztály nagy része kíváncsian méregetett, hogy már megint hova küld a kedves osztályfőnök. Utáltam a középpontban lenni, főleg mikor mindenki engem néz. Annyira hozzá szoktam a megvető pillantásokhoz, hogy már szinte az idegesít, ha normálisan viselkednek velem. Mikor kiléptem az ajtón, és becsuktam magam mögött az ajtót, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Miután kifújtam magam, elindultam, hogy beszerezzem Kakashinak a kért italt. A büfé a földszinten helyezkedett el, a porta mellett. Egy kedves nénike volt az árus, nagyon szerettem. Ő legalább emberként kezelt, és nem tett köztem és a többi diák között különbséget.
- Csókolom – köszöntem mosolyogva, mikor az ablakhoz értem.
- Jó reggelt Sakura – viszonozta a mosolyt – mit szeretnél?
- Egy pohár kávét.
- A tanár úrnak, igaz? – már elég jól ismert ahhoz, hogy tudja, hogy kinek viszem.
- Igen – vágtam rá. A néni elővett egy műanyag poharat, majd a kávé automatába rakta, azután megnyomta a piros gombot. Kb. 5 perc alatt meg volt az egész. Az aprót pontosan kiszámoltam, majd a megfelelő összeget oda nyújtottam neki, míg a poharat lerakta pultra.
- Köszönöm – mondtam.
- Nincs mit kedveském – azzal elköszöntem tőle, majd elindultam a lépcső felé.
Szép lassan felsétáltam. Már a másodikon jártam, mikor észrevettem, hogy kikötődött a cipőfűzöm. Épp hajoltam volna le érte, mikor váratlanul valaki nekem jött, és a pohár tartalma az előttem állóra löttyent. Mereven bámultam a barna foltot, ami pillanatról pillanatra egy nagyobb lett.
- Bo-bo-bocsánat – nagyot nyeltem, majd, mint egy gép, olya lassan emeltem fel a fejem, hogy legalább azt tudjam, kit öntöttem le. Lefagytam, mikor az ónix szemekbe néztem. Úgy tűnt ő is ugyan úgy meglepődött.
- Semmi baj – mondta, de nem vette le rólam a tekintetét.
- De igen is baj – pattantam fel a földről, majd megragadva a kezét magam után kezdtem húzni - Ha már ennyire szerencsétlen vagyok, legalább hagy tegyem jóvá – mondtam, de ő nem szólt egy szót sem.
Út közben találtam egy kukát, a poharat bele hajítottam. Közben meg sem álltam, míg el nem értük a mosdót. Kinyitottam az ajtót, utána beléptem rajta, közben magam után húztam sensei-t is. A csaphoz sétáltam, amit aztán megengedtem, utána lekaptam az első törölközőt az akasztóról, amit találtam, aztán a víz alá nyomtam, majd visszamentem hozzá.
Igazából végig sem gondoltam mit csinálok. Fogtam magam elé térdeltem, és neki álltam a vizes törölközővel letisztítani először az ingje alját, majd a nadrágját. Addig dörzsöltem vele, míg a folt halványodni nem kezdett. Néha felálltam kicsavarni, majd bevizezni, de még így sem esett le, hogy ez neki mennyire kellemetlen lehet. A pár perces néma csendet végül ő szakította félbe.
- Figyelj, nem kell ezt csinálnod, amúgy sem jönne ki belőle teljesen – felhúzott a földről, majd kikapva a kezemből a rongyot a mosdóba hajította – csak egy baleset volt, ráadásul én voltam a figyelmetlen. Az én hibám.
Meglepődve bámultam rá. Már a múltkor is annyira kedves volt velem, meg elnéző is.
„Sensei annyira tökéletes” - futott végig az agyamon. Szinte elvesztem a szemeiben.
- Sensei ne hibáztassa magát, én sem figyeltem… - megbabonázva figyeltem az arcát. Valóságban ezerszer jobban néz ki, mint az álmomban.
- Maradjunk annyiban, hogy egy baleset volt – hangja annyira higgadtan csengett, de vajon tényleg így érzett? Nem volt rám dühös ezért?
- Rendben – hajtottam le szégyenlősen a fejemet.
- Ami a kávét illeti, mennyünk a tanárihoz, kifizetem.
- Sensei nem… - mielőtt befejezhettem volna, nem is inkább elkezdhettem volna ellenkezni, ő már nem volt itt. Gyorsan összeszedtem magam, aztán utána rohantam. Mire sikerült utol érnem, ő már jött is kifelé a tanáriból.
- Tessék – nyújtotta felém az aprókat.
- Kö-köszönöm – dadogtam zavaromban, majd kivettem a kezéből. Csak egy pillanatra értek össze az ujjaink, de a szívem már ettől teljesen megkergült – akkor én megyek – mondtam, majd hátat fordítottam neki, és elindultam.
- Szerintem a másik irányba hamarabb leérsz – szólt utánam. Hátra kaptam a fejem, ő pedig karba tett kézzel dőlt neki az ajtónak, miközben a szája széle is fel felé görbült. Még vörösebbé váltam, a szívem is egyre gyorsabban zakatolt. Már attól féltem, hogy meghallja, mikor elmentem mellette.
- Igaz – nyögtem – köszönöm – azzal szó nélkül futásnak eredtem. Az sem zavart volna, ha hülyének néz emiatt, de nem tehettem arról, hogy hirtelen ilyen érzések törtek rám.
Ráadásul így visszagondolva a mosdós jelentre… nagyon kínos. Nem jellemző rám, hogy gondolkodás nélkül cselekszem, de most sikerült. A szívem heves kalapálása csak nem akart abba maradni. Mikor leértem a földszintre, a hátam a falnak támasztottam, a kezem a mellkasomra szorítottam. Az arcom égett a vörösségtől.
Mi van velem? Még is miért reagálok így? Hisz ő egy tanár, én meg egy diák vagyok…
Tanácstalanul álldogáltam ott még egy darabig, majd újból elindultam a sensei kávéjáért. Mikor a néni meglátott, egyből elmosolyodott. Elmeséltem neki mi történt, persze csak felületesen, mire halkan felkacagott. Újból lefőzött nekem egy adag kávét, majd visszasétáltam a terembe.
Mikor beléptem, minden szem rám szegeződött. Kakashi nem kérdezett rá, hogy mi tartott eddig, ezért hálás is voltam neki, de a szemébe nézve nagyon rossz előérzetem támadt. Mintha pontosan tudta volna, hogy mi történt. Viszont nem tette szóvá.
Gyorsan a helyemre vánszorogtam. Ahogy leültem a fejem a padra támasztottam, és azért imádkoztam, hogy minél előbb érjen véget ez a nap. Ennél kínosabb dolog nem is történhetett volna velem.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
