Sakura

 

Mikor felébredtem egy idegen szobában találtam magam. Kómásan néztem körül, majd visszadőlve az ágyba azon kezdtem morfondírozni, hogyan is kerülhettem ide, hiszen tegnap esete tisztán emlékszem, hogy lefürödtem, és bebújtam a pihe-puha ágyikómba, de most még sem ott feküdtem.

Nagyot sóhajtva lerúgtam magamról a takarót, majd ülőhelyzetbe tornásztam magam. A lábam, ahogy érintette a padlót, egyből visszahúztam. Hideg volt, rajtam pedig nem volt zokni. Ráadásul még a pizsamám is eltűnt helyette egy hosszú fekete póló, és egy bugyi volt rajtam. Már ez se nagyon tetszett.

„Tuti, hogy ez egy álom.” – mondtam magamban, közben felálltam, és az ajtóhoz sétáltam.

Mielőtt lenyomtam volna a kilincset, körbe kémleltem ezt a kicsiny szobácskát. Volt a sarokban egy ágy, mellette egy éjjeli szekrény, oldalt két nagyobb szekrény, talán ruhás lehetett, de nem voltam benne biztos, meg egy író asztal. A fal világod kék lehetett, már amennyit láttam a függöny mögül beszűrődő fényből. Az ablakhoz sétáltam, majd elhúztam a felakasztott anyagot, és kikukucskáltam rajta.

Körülbelül nyolc esetleg tíz méter magasan lehettem. Könnyen megállapítottam, hogy egy panelházban raboskodom, és úgy tűnt elrablóm még a szökésre is gondolt, ne hogy eltűnjek. Ettől eltekintve a kilátás egész szép volt innen fentről, bár biztos jobban éreztem volna magam, ha egy luxus villában ébredek, és a teraszról a tenger felé nyílna a kilátás. Csalódottan sóhajtottam, hogy végül nem így alakult.

Sután az ajtóra pillantottam, majd gondolkodás nélkül oda sétáltam, megragadtam a kilincset, és lenyomtam. De meglepetésemre a zár kattant végül kinyílt. Percekig ki-be csukogattam, addig, míg végre fel nem fogtam, hogy nem is voltam bezárva. Pedig általában zárva szokott lenni, vagy túl sok filmet nézek?

Miután feleszméltem, és bele törődtem, hogy nem kell négy fal között raboskodnom, kinyitottam, és kiléptem rajta. Először balra, majd jobbra pillantottam. A folyosó üres volt, és ha jól láttam csak jobbra tudnék közlekedni, mivel bal oldalt fal volt. Óvatosan kimerészkedtem, majd elindultam feltérképezni a helyet. Maga a folyosó egyáltalán nem volt hosszú, csak egy kicsit sötét volt, és sajna lámpát sehol sem találtam. Alig vártam, hogy végére érjek, majd mikor ez megtörtént nagyot sóhajtottam. Egy csinos kis nappalival álltam szemben. Középen egy fotel helyezkedett el, előtte egy kis asztal, azelőtt pedig egy tv. Oldalra fordítottam a fejem, ahol egy hatalmas ajtó állt, ami valószínűleg a teraszra nyílt. A sarokban egy fikusz helyezkedett el, körülbelül derék magasságú lehetett. A másik oldalra fordultam, ahol a falról kabátok lógtak le, alatta pedig egy kisebb szekrényben cipők voltak gondosan elhelyezve. Volt még néhány kép is a falon, de azoknak nem volt sok jelentőségük. A tekintetem az előttem lévő elkerített kis részre vándorolt, ahonnan különös zajok hallatszódtak. Vettem egy mély levegőt, majd elindultam felé. Próbáltam minél halkabban közel kerülni hozzá, majd mikor elértem a fal szélét óvatosan kilestem mögüle. Egy icipici konyhácska rejtőzött mögötte. Meg volt ott valaki, aki épp háttal állt nekem, és pont akkor hajolt előre, így nem láthattam az arcát, bár a segge kifejezetten sexi volt. Ettől egyből el is vörösödtem. Nem igazán szoktam a fiúk hátsóját stírölni, de neki pont kézre eső volt. A kezemmel legyeztem magam, mert hirtelen annyira melegem lett már csak a gondolatától is. Ha hátulról ennyire jól néz ki, vajon milyen lehet elölről… Hát a válaszra se kellett sokat várnom, mivel felállt, és megfordult. Én meg megkövülten bámultam rá. Az ónix szemekben először meglepettséget láttam, mintha nem számított volna rám, majd végül egy sexi mosolyt villantott felém, amitől a szemei is máshogyan csillogtak.

-         Jó reggelt – köszönt lelkesen, közben kibújt a kötényéből – nem gondoltam, hogy ilyen korán kelő vagy.

„Mégis mi a franc folyik itt? – kérdeztem magamban – és ő egyáltalán, hogy kerül ide?”

-         Minden rendben? – lépett közelebb. A kezét a homlokomra csúsztatta, mire egyből elöntött a vörösség. Zavartan húzódtam el tőle.

-         Pe-persze – dadogtam – de még is, hogy kerülsz ide? – nyeltem egy nagyot. Tett felém egy lépést, mire én ösztönösen hátrálni kezdtem.

-         Vi… - de már késő volt. Addig hátráltam, míg el nem értem a széket, és hanyatt nem vágódtam -  …gyázz.

-         Aú – ültem fel, és a fejem dörzsöltem, amit sikeresen bevágtam a padlóba – ez meg, hogy kerül ide? Az előbb még nem volt ott.

-         Jól vagy? – rohant hozzám, majd magához húzott, és a fejemet kezdte fixírozni. Óvatosan tűrte el a tincseimet, míg meg nem találta a sebet – ez csúnya – mondta – szépen fel fog dagadni.

-         Nagyszerű – vágtam rá, de közben igyekeztem minél kevesebbet mutatni a zavaromból.

-         Maradj itt, hozok jeget – meg sem várva a válaszom máris felállt.

„Ez csak egy álom… - gondoltam – minek ide jég? Ha felébredek, akkor úgy sem lesz ott semmi” – bár attól függetlenül, hogy ez nem a valóság, rettentően sajog a fejem.

-         Ezt tedd a fejedre – nyújtotta felém a jeges zacskót, amit aztán a púpomra raktam – köszönöm, de nem lett volna rá szükség.

-         Ez leviszi a duzzanatot - magyarázta – más különben jól vagy?

-         Aha – épp fel akartam állni, mikor hirtelen megszédültem, így kénytelen voltam a karjába kapaszkodni.

-         Azt látom – nevette el magát, majd felkapott az ölébe.

-         Mi-mit csinálsz? – vörösödtem el megint, ebben a fél órában vagy negyedszerre.

-         Csúnyán beütötted a fejed, jobb lenne, ha pihennél – mondta.

-         Jó, de…- nyeltem egy nagyot – tudok én magamtól is járni.

-         Csak segíteni szerettem volna – sóhajtotta csalódottan.

„Istenem mért kell ilyen aranyosnak lennie? – kérdeztem magamtól – várjunk csak, én letegeztem a senseit?!”

-         Bocs – nyögte ki végül, majd letett a fotelba.

-         Nem kell bocsánatot kérnie – suttogtam magam elé, mire két ujja közé fogta az arcomat, és megemelte, hogy a szemembe tudjon nézni.

-         Tegezz csak nyugodtan – mondta, de a szemét egy pillanatra sem vette le a számról.

„Ennek nem lesz jó vége – futott végig az agyamon.”

-         Sensei én… - nem tudtam befejezni, mivel puha ajkai az enyémre tapadtak.

„Ez tényleg csak egy álom.”

 

Egyszer csak a semmiből egy nagyon ismerős zene szólalt meg. A szemeim kipattantak, és ugyan olyan hévvel ültem fel az ágyban. Zakatoló szívemmel néztem körbe a szobámban, ami tényleg az enyém volt. Csak én voltam ott, a sensei sehol. Egy kicsit megkönnyebbültem ettől, de valahol legbelül egy icipicikét csalódott is voltam. A fejemet a térdemre hajtottam, majd a karjaimmal átöleltem. A szívem heves kalapálása egyáltalán nem akart abba maradni. A kezem erőtlenül is a számra tévedt, ahogy felidéztem azt a csókot. Bele borzongtam a gondolatába is.

„A fenébe is Sakura, ő a tanárod, térj már észhez.”

A gondolataimból a még mindig csörgő telefonom zökkentett ki. Zavartan bámultam a zenélő készüléket, majd egy sóhaj kíséretében érte nyúltam, és lenyomtam a gombot, utána a fülemhez emeltem.

-         Na, végre – szólt bele egy jól ismert hang – mi tartott eddig?

-         Bocsi, csak volt egy egészen különös álmom, aztán annak a hatása alatt álltam – motyogtam.

-         Milyen álom? – hallottam a meglepődöttséget a hangjában.

-         Hát – kezdtem bele, csak hogy az arcom megint csak pipacs pirossá vált – azaz igazság, hogy új biológia tanárt kaptunk. Fiatal, olyan 22 éves lehet, vagy mennyit mondott, aztán vele álmodtam.

-         Csak nem beindultak a kicsi Sakurának a hormonjai? – gúnyolódott.

-         Ino ennek ehhez semmi köze – pattantam fel.

-         Szóval mit is álmodtál? – a hangja elég perverzen csengett.

-         Semmi olyasmit, amire most gondolsz. Csak egy csók volt…

-         De lehetett volna több is, igaz? – bár nem láttam, még is tudtam, hogy vigyorog.

-         Nem – vágtam rá.

-         Na, jól van csajszi, nem is emiatt hívtalak – terelte el a szót – a hétvégére ne tervezz semmit, mert bulizni megyünk. És ne merj ellenkezni, mert ha kell, akár egy szál pizsamában is elrángatlak. Hinata is jön, rábeszéltem – mondta elégedetten.

-         Vagyis rá parancsoltál.

-         Nem is. Önszántából ment bele.

-         Képzelem.

-         Most meg mi van? Épp egy jó programot szervezek, erre te itt flegmázol. Örülj neki, hogy nem a biosz tanároddal nyaggatlak.

-         Ez csak egy álom volt, nem jelent semmit.

-         De az álmok néha valóra válhatnak.

-         Van még valami? – kérdeztem türelmetlenül.

-         Most el akarsz küldeni?

-         Talált.

-         Olyan gonosz vagy – duzzogott – na, jól van lépek. Aztán semmi rosszalkodás a tanár bácsival – az egész arcomat elöntötte a pír. Épp vissza akartam szólni neki, mikor a hívás megszakadt.

-         Hülye – nyögtem, majd neki álltam készülődni.

Yamanaka Ino és Hyuuga Hinata a legjobb barátnőim. Csak sajnos annyi a gond, hogy két várossal arrébb laknak, így nagyon ritkán tudunk találkozni. Inoról jó tudni, hogy rettentően nagy fantáziával van megáldva, és roppant nagyszájú. Ha valami nem tetszik neki, akkor képes bármit megtenni illetve mondani, csak hogy neki legyen igaza. A külsejét illetően nagyon csinos. Hosszú szőke haja van, amit általában egy copfba szokott felkötni a feje tetejére. Két hatalmas kék írisszel van megáldva. Vékony, hosszú lábak, hozzám képest nagyobb mellek jellemzik. Röviden: melyik pasi ne akarná megkapni őt. Hinata vele ellentétben egy nagyon szűkszavú, csöndes lány. Elég könnyen zavarba jön, és gyakran elájul, ha egy srác a kelleténél is közelebb megy hozzá. Neki hosszú kék haja van, amit kiengedve hord, és halványlila szemei, amik tükrözik ártatlanságát. Hármunk közül pont ő az, aki a legnagyobb mellekkel büszkélkedhet, ezen kívül szinte olyan, mint Ino. Vékony, hosszú lábú. Ami közös bennünk az a magasságunk. Mindannyian százhatvan centisek vagyunk. Valaki szerint alacsonyak, mások szerint viszont pont jó magasságúak vagyunk. Engem nem igazán szokott zavarni, hogy kicsi vagyok, bár mikor egy két méteres pasas mellém áll, akkor néha kisebbségi komplexusom van, de szerintem ez érthető is.

Gyorsan magamra kaptam az aznapi ruhámat, majd megfésülködtem, és lementem a nappaliba reggelizni. Igyekeztem minél természetesebben viselkedni, bár az álmom még mindig elég elevenen élt bennem. Sehogy sem tudtam rájönni, hogy miért Sasuke-samával álmodtam. Ráadásul mért pont ilyen szituációban. Vajon köze van a tegnapi naphoz? Nagyon is hálás voltam neki, amiért kimentett Sasori és Deidara karmaiból, de ez hálának azért egy kicsit sok. Egy tanár még sem kérhet olyat a diákjától, hogy… Elvörösödtem.

-         Minden rendben? – nézett rám anya kíváncsian.

-         Persze, még is mi lenne? – mosolyogtam rá.

-         Olyan piros az arcod – tette a kezét a homlokomra, mire még vörösebb lettem. Még a paradicsom is megirigyelhette volna az arcszínem.

-         Olyan meleg van – álltam fel, mert már nem bírtam a faggatózást, majd kinyitottam az ablakot – így már jobb, majd visszasétáltam a helyemre.

-         Biztos, hogy rendben vagy? – nézett rám apa is a szemüvege mögül, amit pont ekkor tolt feljebb, mivel lecsúszott.

-         Igen – vágtam rá, és azonnal neki is láttam enni. Csak tömtem magam az ételt, közben reméltem, hogy nem lesz több kérdés.

-         Csak nem egy fiú van a dologban – anyám kijelentésére sikerült is félre nyeltem, így jó nagy köhögő roham tört rám. Komolyan, néha tényleg úgy érzem, hogy képes a vesémbe is bele látni – szóval igen – mosolygott, és a szemei is boldogan csillogtak. Közben egy pohár vizet nyújtott felém, amit azonnal le is húztam. A félre nyelt falatka, így könnyen lecsúszott a torkomon, és már nem veszélyeztetett a fulladás.

-         Nem – tettem le az asztalra, majd félre toltam a tányéromat, ezzel jelezve, hogy nem kívánok többet fogyasztani a reggelimből.

-         Az én drága kincsem felnőtt – mosolygott továbbra is anya, majd egy szó nélkül magához ölelt.

-         Anya – szóltam rá, közben próbáltam arrébb tolni, de nem ment – mondtam, hogy nem. Mit nem lehet ezen érteni? – néztem végre a szemébe.

-         Jó van, na – nyomott egy puszit a buksimra – végeztél? – nézett a félig üres tálamra.

-         Igen – vágtam rá – lassan mehetünk – néztem az órára, amin hét óra múlt tíz perccel.

-         Rendben – apa összehajtotta az újságot, majd az asztalra tette. Megigazgatta a szemüvegét, azután felállt – akkor megyünk? – sétált az ajtóhoz.

-         Persze – szóltam utána. Kisétáltam a nappaliba, felkaptam a táskám, majd indulásra készen kisétáltam a kocsihoz, ami pár perc múlva már az utcákat rótta.