Sasuke

 

A nap ragyogott a madarak csiripeltek, pedig még csak reggel hat óra volt. Az ébresztőm is ebben a pillanatban szólalt meg. Lassan kinyitottam még az álmosságtól csillogó szemeimet, majd még mielőtt kinyomhattam volna, jó alaposan kinyújtózkodtam magam. Fáradt voltam. Semmi kedvem nem volt felkelni. Az a négy és fél óra alvás elég kevésnek bizonyult. Fél kettőkor sikerült ágyba kerülnöm, előtte azokat a rohadt papírokat írogattam alá, amiket a nyakamba sóztak. Körülbelül kétszáz oldalt kellett átolvasnom, aztán mindegyiket egyesével alá írnom. És ha jobban belegondolunk több mint a fele nem is a tanítással kapcsolatos volt vagy a munkámmal, hanem az én saját életemmel. Némelyik kérdés rendesen kiborított. Mi közük van ezeknek a szexuális beállítottságomhoz, meg hogy most van-e valakim? Ezek eléggé megbotránkoztattak. De hát kötelességem volt megválaszolni. Bár a munkaköri leírásban nem szerepelt, hogy be kell számolnom a vezetőségnek a magán életemről. Tudtommal ahhoz senkinek semmi köze. Még a bátyámmal se szoktam megosztani ilyen dolgokat, akkor vad idegen embereket mért kéne beavatnom? De most már mindegy volt. Tegnap este kivégeztem az egészet. Csak reménykedni tudtam, hogy többet ilyet nem csináltatnak velem. Inkább javítok ki nyolcszáz dolgozatot egy nap alatt, minthogy megosszam bárkivel is a személyes dolgaimat. Kiábrándítóak.

Nagy nehezen felültem, és kikapcsoltam a telefonom ébresztőjét, ami már öt perce megállás nélkül zenélt. Miután kinyomtam visszatettem az éjjeli szekrényre, majd a fürdő felé vettem az irányt. Bementem az említett helyiségbe, és letoltam a bokszerem, amit aztán a szennyesbe hajítottam. Ezután beálltam a zuhany kabinba, elhúztam az ajtaját, és megnyitottam a csapot. A fejemet a csempének támasztottam, és úgy élveztem a hideg cseppeket, ami újból és újból végig folytak a testemen. Tegnap este megint dög meleg volt, így kénytelen voltam nyitott ablak mellett aludni egy szál alsónadrágban. Nem tudom miért, talán velem volt a baj, de sohasem szerettem félmeztelenül mászkálni, még ha egyedül éltem is. Ilyenkor mindig olyan pucérnak éreztem magam.

Miután jól kiáztattam magam elzártam a csapot, és a törülköző után nyúltam, amivel megtöröltem magam. Ezután a derekam köré csavartam, majd a tükörhöz sétáltam, hogy felmérjem magam. Sápadt arc, hatalmas karikák a szemeim alatt. Gyönyörű látványt nyújtottam. Megragadtam a fésűt és neki álltam kibogozni a vizes tincseimet. Miután végeztem vele, a hajszárító után nyúltam, és gyorsan meg is szárítottam vele, majd újból kifésültem azt. Ezután következett a beigazítása. Kinyitottam a szekrényt ahonnan egy nagyobb dobozt vettem ki. Lecsavartam a tetejét, majd az ujjaimat belemártva a ragacsos sárgás színű masszába el kezdtem fel vinni a hajamra. Körülbelül húsz percet vett igénybe, míg minden tincset sikerült tökéletesen beállítanom. Még mielőtt rákérdeznétek igen, minden reggelem így kezdődik. Elég sokszor megkaptam a bátyámtól és a haveroktól is, hogy rosszabb vagyok, mint egy nő.  Sose értették, hogy hogyan képes egy férfi ennyit vacakolni a tükör előtt. Hát pontosan így, ahogyan én csináltam. A nők többsége állandóan azt hajtogatja, hogy a szépségért meg kell szenvedni, és azt hiszem ebben kivételesen igazuk volt.

Miután végeztem visszamentem a szobámba, és magamra kapkodtam az aznapi ruhámat, ami egy csíkos bokszerből, egy kék fehér kockás ingből, egy sötétkék farmerből és egy fehér zokniból állt.  Ezután fogtam magam, és kisétáltam a konyhába, ahol töltöttem magamnak egy pohár teát, amit aztán a mikroba helyeztem. Bepötyögtem az időt, aztán elindítottam. Míg megmelegedett, addig összekapkodtam a holmimat, amire szükségem lehet, és egy fekete táskába raktam őket. A tegnapi papírokat egy külön mappába helyeztem, ne hogy összekeveredjenek a sajátjaimmal. Ezután visszavánszorogtam a mikro hoz, ami akkor hármat pityegett, jelezve, hogy elvégezte a dolgát. Kinyitottam az ajtaját, és kivettem belőle az immár gőzölgő innivalót. Visszacsuktam az ajtaját, majd neki dőlve a konyha pultnak lassan iszogatni kezdtem.

Fura visszagondolni, hogy egy éve – ahogyan most a diákjaim – úgy én is még az iskolapadot koptattam. És egy fél éve annak, hogy a második diplomámat is letettem. Ha az apámmal nem romlott volna meg időközben a kapcsolatom, akkor most biztos büszke lenne rám, de így csak anyámra számíthatok. Nála tüneményesebb nővel még életemben nem találkoztam. Mint anya, és mint nő is csodálatos lény. Bár mostanság nem sokat beszéltem vele, de ő legalább vette a fáradságot, és felhívott a diploma osztómon gratulálni, nem úgy, mint a fater, akiről egy jó szót se tudnék mondani. Egész életemben mást sem hallottam a szájából, mint hogy ”mért nem vagy olyan, mint a bátyád”, vagy „semmirekellő és mihaszna kölyök vagy, a család szégyene”. Nem valami kellemes így felnőni. Úgy hogy nincs valami jó véleményem a kedves nemzőmről, mert, hogy apának nem nevezném az ilyes fajta embert, az is biztos. Bár neki is lenne nagy a szája, ha a haverom apja – Namikaze Minato – nem karolja fel a cégét évekkel ezelőtt. Ha ez nem történt volna meg, akkor most ő is egy csóró vénember lenne, aki az utcán alamizsna után könyörögne, hogy eltartsa „szeretett” családját. Szánalmas. Sose ismert el, és valószínűleg ezek után sem fog. Na, majd akkor fogok igazán nevetni, miután tönkre megy a drága cége, mert, hogy én aztán át nem veszem a helyét, és jönne pénzért kuncsorogni, de ahogy ő évekkel ezelőtt rám csapta az ajtót, mikor szükségem volt rá, így én is azt fogom tenni. Mikor tényleg szükségem volt a drága édesapámra hátat fordított nekem, én mért nem tehetném meg ugyan ezt?

A gondolataimból a telefonom csörgése zökkentett ki. Gyorsan lehúztam a poharam tartalmát, majd a mosogatóba tettem. Ezután neki láttam előkeríteni a mobilomat. Se a konyha pulton, se az asztalon nem volt. A széken is megnéztem, de ott sem találtam. Reméltem, hogy még egy darabig csöngeni fog, különben elég nehezen találnám meg. Ahogy a fotelhoz igyekeztem egyre közelebbről hallottam a jól ismert dallamokat. Lepakoltam róla a párnákat, majd felnyitottam. Türelmetlenül kezdtem keresgélni az ágyneműk között, míg végül meg nem találtam. Épp nyomtam volna meg a gombot, mikor letette. Küldtem egy visszahívót, és nem is kellett sokat várnom, hogy újból megszólaljon. A bátyám neve villogott a kijelzőn. Még is ki más lenne képes kora reggel zaklatni? Egy mélyet sóhajtottam, majd megnyomtam a gombot.

- Na, végre – szólalt meg szeretett bátyókám – mit csináltál eddig? Várjunk… - tartott némi szünetet – akarom én azt tudni? – nem kellette látnom ahhoz, hogy magam elé tudjam képzelni a vigyorgó képét.

- Nem az van, amire gondolsz – szólaltam meg.

- Hah – sóhajtotta – valahogy éreztem. Nos, nem is emiatt hívtalak – terelte el a témát – milyen volt az első nap, sensei? – gúnyolódott.

- Fogd be – szóltam rá – nem volt nagy cucc. Megválasztottak osztályfőnök helyettesnek, és a gyerekek is elég szimpatikusnak tűntek. Mondjuk, a szemüvegemet kénytelen leszek el vinni, megnézetni, mert kiesett belőle egy csavar, aztán most használhatatlan.

- Mert? Mit csináltál vele?

Neki mentem az egyik lánynak. Szegény majdnem felborult miattam. Ha nem kaptam volna el időben, most tuti, hogy a korházban ülnék, és azon aggódnék, hogy nem esett-e komolyabb baja. A lényeg az, hogy magamra húztam, aztán az esés közben lerepült a fejemről.

- Legalább csinos volt? – azaz érzésem támadt, hogy miután kiejtettem a lány fogalmát, az agya nem fogott fel többet.

- Egy diákomról beszélsz – nyögtem a készülékbe. Bár az igazat megvallva inkább aranyosnak nevezném. Azok a nagy zöld szemek, a szokatlan rózsaszín tincsek láttán egy porcelán baba jutott róla az eszembe. Újból lejátszódott a szemem előtt az egész jelent. Ahogy rajtam feküdt… - Fenébe – ráztam meg a fejem, hátha ezzel ki tudom verni őt belőle.

- Nagyon elnémultál öcsi – nem igazán tetszett a hangja – talán begerjedtél rá?

- MI VAN? – ez elég kijózanító volt a számomra – semmi ilyesmi nem történt.

Nyugi már, nem mondom el senkinek – utáltam mikor ezt csinálta – nem gáz, ha rá vagy állva. Végül is érthető, hiszen egy fél éve egy nővel sem voltál együtt.

- Ennek semmi köze ehhez.

- Szóval nem tagadod – az a hangsúly, ahogy ezeket a szavakat kiejtette, kifejezetten irritáló volt.

- Muszáj kiforgatnod a szavaimat? – idegességemben már a párnát markolásztam. Imádta húzni az agyam, főleg olyan dolgokkal, aminek még valóság alapja sincs.

- Jól van. Nem kell egyből felkapni a vizet – nevette el magát – csak szívatlak öcskös. Na, de nekem most mennem kell. Fontos találkozóm van.

- Csá – csak ennyire futotta. Fontos találkozó mi?

Aztán nem megrontani senkit.

- Cseszd meg – azzal kinyomtam a telefont.

Az órára pillantottam, ami pont 7-et mutatott. Nagy nehezen feltápászkodtam, visszaraktam a párnákat a helyükre, majd még egyszer körbe jártam a lakást, hogy minden a helyén van-e. Utáltam a kupit. Miután mindnet rendben találtam, felkaptam a táskám, és a mappát, a telefonomat pedig a zsebembe csúsztattam. Ezután előkaptam a kulcsot, és elhagyva a lakást bezártam. Az után, hogy megbizonyosodtam róla, hogy biztos zárva van, és nem fognak betörni, elindultam lefelé a lépcsőn. Egészen a kocsimig, ami a kis panelház előtt parkolt.

Egy fekete mercédes benz volt. Már akkor beleszerettem, mikor még csak fotók jelentek meg róla. Egy vagyont költöttem rá, de soha se bántam meg. Ha csak egy apró karcolás is esne az én kincsemen, akkor még ölni is képes volnék. Érte bármit. Általában elég nyűgös szoktam lenni, ha rajtam kívül is más is utazik benne. De miután a drága bátyám rám erőszakolja, hogy vigyem ide meg oda, akkor nincs más választásom.

Elsétáltam mellette, közben a kezem végig húztam a motorháztetőn. Sosem értettem, hogy lehet valami ennyire gyönyörű. Kinyitottam az ajtaját, majd behuppantam az ülésre. Már indítottam volna a be a motort, mikor a tekintetem megállt egy üres zacskón, ami körül morzsák éktelenkedtek.

- Itachi én, megöllek – mormogtam az orrom alatt, majd megragadtam a tasakot, belesöpörtem az oda nem illő darabkákat. Ez után gyorsan kiszálltam, hogy ki dobjam, majd visszaültem, és végre elindultam az iskolába.

 

 

Sakura

 

Épp, hogy csak beléptem a suli bejáratán Kakashi vigyorogva sietett hozzám, és a kezében lévő mappák egyáltalán nem nyugtattak meg. Ennek az embernek különleges érzéke van ahhoz, hogy még véletlenül is akkor tűnjön fel, mikor én megjövök. Néha azaz érzésem támad, hogy direkt várja meg, hogy feltűnjek, hogy utána a nyakamba sózza a cuccait, miközben ő félre vonul egy nyugis sarokba és a drága könyvecskéjét olvasgassa.

Mivel nem volt más választásom, elvettem őket a kezéből, és elindultam a tanári felé. Legszívesebben elküldtem volna jó messzire, csak hát én sem arról vagyok híres, hogy kimondjam a gondolataimat. Sose mertem ellenkezni senkivel, mert tudtam, hogy úgy is én kerülnék miatta bajba. Inkább csöndben tűrtem a sértegetéseket, vagy épp az ugráltatást.

Ahogy felértem a második emeletre megkönnyebbültem sóhajtottam fel. Egy kicsit meg is álltam, hogy kifújjam magam, mert sietettem, ahogy csak tudtam. Minél hamarabb meg akartam szabadulni ezektől. Miután kipihentem magam, az ajtóhoz sétáltam, és bekopogtam. Halk mocorgás hallatszódott bentről, majd az ajtó kinyílt. Egy meglepett fekete szempár bámult rám kíváncsian, közben a kezemben lévő mappákra pillantott.

- Jó reggelt sensei – köszöntem, de zavaromban nem igazán tudtam, hogy hová is kéne néznem.

- Jó reggelt – mondta – Kakashit keresed?

- Nem – ráztam meg a fejem – ő küldött, hogy tegyem ezeket az író asztalára – motyogtam.

Értem. Gyere csak – állt félre, ezzel utat engedve nekem.

Már fejből tudtam, hogy hol van Kakashi író asztala. Annyit jártam már itt, hogy szinte bármit egy kettőre megtalálnék rajta. Szerintem jobban is ismertem ezt a helyet, mint bárki más ebben a szobában. Gyorsan az íróasztalára raktam őket, majd egy pillanatra végig futattam a tekintetem az asztalon. Minden ugyan úgy volt, mint ahogy lenni szokott kivéve egy dolgot.

„Tényleg félre vonult olvasgatni” – futott végig az agyamon. 

- Van még valami? – Sasuke hangja zökkentett ki. Zavartan pislogtam rá. Csak akkor tudatosult bennem, hogy nem kéne itt ácsorognom.

- Ne-nem – dadogtam – azt hiszem jobb, ha megyek. Viszlát sensei – mosolyogtam rá, majd elhagytam a tanárit.

Pipacs pirosan mentem végig a folyosón egészen a termünkig. Őszintén ez kicsit kínos volt, ki is ment a fejemből, hogy ő is ott van. Ki tudja, mit gondol most rólam. Megráztam a fejem, hogy kiverjem belőle ezeket a gondolatokat. Közben el is értem az osztályunkat, ahol egy pillanatra meg is torpantam. Vettem egy mély levegőt, majd beléptem rajta. Ahogy általában most sem vettek figyelembe. Néha még élveztem is, hogy szellemként mászkálhattam köztük.

Az első két óra unalmasan telt el. De általában minden évkezdéskor az első héten nem igazán tanultunk, ahogyan most sem a tanárok is inkább elengedték, had szokjuk meg, hogy egy újabb tanév vette kezdetét. Az osztály nagy része egymással cseverészett. Én meg unottan bámultam őket. A téma ugyancsak az új tanár volt, és a harmadik óránk pont vele lesz, amint kicsöngetnek. Halvány mosoly húzódott végig az arcomon, ha csak rágondoltam is. Annyira kedves volt.

 

 

Sasuke

 

Mikor elértem a sulit vagy tíz percig kellett keresgélnem, mire találtam egy szabad parkoló helyet. Beálltam, utána felkapva a cuccaimat elindultam a suli felé. A portára érve megálltam, majd az ablakhoz sétáltam. 

- Jó reggelt – köszöntem.

- Viszont – szólalt meg a portás, majd elém tolta a füzetét. Lapozgatni kezdtem benne, míg meg nem találtam a nevem. Fogtam a tollat, amit közben elém rakott, és aláírtam azt

Miután ez megvolt fölkaptam a cuccom, és föl mentem a tanáriba. Mikor beléptem üres volt. Lepakoltam a mappát az asztalra, majd a táskámba nyúltam és elővettem az iratokat, amikre szükségem lehet. Amíg kotorásztam a táskámban valaki kopogott. Gyorsan elrendeztem mindent, majd ajtót nyitottam. Meglepődve mértem végig az előttem állót. Rózsaszín tincsei még mindig szokatlanok voltak számomra, de smaragd szemei, ahogy első alkalommal, most is magával ragadtak. Aztán a kezében lévő mappákra pillantottam.

- Jó reggelt – törte meg végül a csendet, de egyáltalán nem nézett rám.

- Jó reggelt. Kakashit keresed? – kérdeztem.

- Nem – csóválta meg a fejét – ő küldött, hogy tegyem ezeket az író asztalára – makogta az orra alatt. Elmosolyodtam.

- Értem. Gyere csak – álltam félre, hogy be tudjon jönni.

Zavartan pislogott rám, majd besétált rajta. Egyből az íróasztalához lépett, majd lerakta őket egy kupacba. Egy ideig csak bámulta őket, aztán az asztalt is végig mérte, mintha keresne valamit. Aztán egyszer csak felsóhajtott.

- Van még valami? – felkapta a fejét. Hatalmas zöld szemei zavartságtól csillogott, még egy kicsit bele is pirult.

- Ne-nem – a tekintetét elkapta rólam – azt hiszem jobb, ha megyek. Viszlát sensei – azzal rám mosolygott, és meg sem várva a válaszom kiment az ajtón.

- Szia – nyögtem csodálkozva. Még egy darabig bámultam a hűlt helyét, de aztán megragadtam a mappámat, és az igazgatói felé indultam.

Gyorsan leadtam a papírokat, majd visszasétálva a tanáriba felkaptam a cuccom, és már indultam is az első órámra. Pont becsöngőre meg is érkeztem. A sok gyerek kíváncsian méregetett, mikor beléptem. Első dolgom volt, hogy bemutatkozzak, aztán még egy kicsit meséltem is nekik magamról. Ez után őket is megkértem, hogy mondjanak pár mondatot magukról. Miután mindenkit végig hallgattam elengedtem az órát, hogy azt csinálhassanak, amit akarnak. A második óra se telt jobban. Valahogy én zajosabbnak képzeltem őket.  Mindenki tök nyugisan a padtársával beszélgetett, olvasott vagy rajzolt. Valahogy az én időmben ez egy kicsit máshogy volt. Lepörgött a szemem előtt az egész gimis évem. Az a sok hülyeség a srácokkal. Egy kicsit hiányzott, de hát egyszer csak fel kell nőni.

Míg a múlton merengtem megszólalt a csengő is. Összepakoltam a holmimat, majd elhagyva a termet, visszamentem a tanáriba. A kollégáim már bent voltak.

- Jó reggelt – köszöntem, majd helyet foglaltam az íróasztalomnál.

- Jó reggelt – köszöntek vissza egyesével.

- Na, milyen volt az első két óra? – húzta mellém a székét Kakashi.

- Egész rendesek voltak. Nem volt velük probléma.

- Akkor jobb lesz, ha lelkileg felkészíted magad az elkövetkezendő néhány évre – szólalt meg – mert akár milyen kis aranyosnak is tűnnek, egyáltalán nem azok – gyanúsan méregettem. Nem értettem, hogy mire gondol – ha a mostani óra után úgy gondolod, hogy nem maradsz tovább megértem. Akármilyen rendesnek is tűnik az osztályom a tegnapi után, nem mindig azok.

Nem értem. Mire akar ezzel célozni? – nagyon nem tetszett ez az egész.

- Majd meglátod – veregette meg a vállamat, én meg csak értetlenül néztem rá – ahogy mondani szokás, a látszat néha csal – mondta azzal visszasétált a saját asztalához.