A nevem Haruno Sakura. Tizenhat éves középiskolás lány vagyok. A szüleimmel élek egy családi házban. Testvérem viszont nincs. Anyám egy remek orvos, apám pedig ügyvéd. A suliban csodabogárnak tartanak rózsaszín hajam, a magas homlokom és az átlagosnál is nagyobb intelligenciám miatt. Bár az utóbbi csak tanulás kérdése. Ezek miatt nem is igazán állnak velem szóba. Lehet, hogy így jobban jártam, mert legalább nem kell végig hallgatnom a lányok nyávogását. Most ezzel a fiúval voltam, ezt meg kidobtam, jaj, istenem letört a köröm és a többi szokásos hókamóka. Legalább ennyit megúsztam. A fiúk egész rendesek velem, bár nem sokat szoktam velük beszélni. Max, ha segítséget kérnek lecke ügyben. Akkor egész jó fejek tudnak lenni. Röviden ennyi lennék én.
Ez a reggel is olyan volt, mint a többi. Azt leszámítva, hogy ez az első tanítási nap. Mint minden évben, most is a kötelező egyenruhában kellett megjelenni, amit a legtöbb diák nem tartott be. Néha feleslegesnek is érzem ezt az egészet. Minek, ha le se szarják. De hát ez az én véleményem volt erre pedig sokan egyáltalán nem kíváncsiak.
Felkeltem, felöltöztem, rendbe szedtem magam, majd megreggeliztem. Apa ugyanúgy, mint mindig ma reggel is bevitt a suliba, úgy is útba esett a munkahelyéhez. Ügyvédként dolgozik. Állítólag nagyon jó benne, bár én túl sokat nem értek hozzá úgy, hogy nem tudhatom. Anyám orvosként dolgozott a helyi kórházban. Világszerte ismert a neve, nála jobbal még nem találkoztam. Mindig is felnéztem rá, csodáltam a munkája miatt. És ő is a példaképem. Olyan szeretnék lenni, mit ő.
Kiszállva a kocsiból meg sem álltam az iskola bejáratáig. A nyár elég hamar elment, így most megint ki kell, bírjak egy évet. Reménykedtem, hogy az idei más lesz. Nem szerettem volna átélni a tavalyi dolgokat. Néhány diáktársam élvezetét leli abban, ha szenvedni látnak. És folyton kihasználják a gyengeségeimet. Visszavágni nem merek. Mert tudom, hogy attól csak még rosszabb lenne a helyzet. De egy biztos, sose adtam meg eddig nekik azt az örömöt, hogy sírni lássanak, és ez ezek után sem fog bekövetkezni, ha rajtam múlik. Ezt ők is tudták, és pont ezért élvezik annyira a kínzásomat.
Mikor beléptem az ajtón mindenkit figyelmen kívül hagyva felmasíroztam a terembe. Néhányan már bent voltak, de nem igazán törődtem velük. A srácok közül néhányan intettek köszönés képen, de a lányok rám sem hederítettek. Ahogyan én sem figyeltem rájuk. Elég sokszor kibeszéltek már, még ha nevet nem is mondtak soha. Tudtam, hogy rólam van szó. Hiszen ki másról? A rózsaszín haj, nagy homlok, lapos kifejezés mind rám utalt.
Az évnyitó nyolc órára volt megbeszélve, de még így is egy csomó diák csak utána ért be. Lassan megtelt az udvar a gyereksereglettel. Mire az igazgató el tudta kezdeni az ünnepséget volt vagy fél kilenc. Kicsit idegesen toporgott a mikrofonnál, de próbálta nem mutatni. Tiszteltem a türelmessége miatt. Én rég kijöttem volna a sodromból és jól leoltottam volna őket. Általában fél óra alatt meg volt az egész. Igyekezett csak a legfontosabb dolgokat megemlíteni a többit az osztályfőnökökre hagyta. A legtöbben unottan hallgatták végig. Szinte minden évben ugyan ezt lehetett hallani tőle.
Amint vége lett mindenki igyekezett vissza menni a termébe, és elfoglalni a helyét. Én is épp ezt tettem volna, mikor egy ismerős hang a nevem szólított. Zavartan néztem hátra. Kakashi állt mögöttem – aki nem mellesleg az osztályfőnököm- és egy halom papírt szorongatott. Már előre tudtam, hogy megint a nyakamba akarja sózni az egészet, mert neki FONTOS dolga van, és nem tudja kézbesíteni őket.
- Haruno Sakura – kezdett hozzá a szokásos mondanivalójához – kérhetnék egy szívességet? – mosolygott rám.
„Őszintén van más választásom?” – futott végig az agyamon, közben mosolyt erőltettem magamra.
- Persze – bólintottam.
- Tudtam, hogy rád számíthatok – mondta, és azzal a mozdulattal a kezembe nyomta azt a köteg papírt, amit a kezében szorongatott.
- Semmiség – az arcomra fagyott a mosoly. Olyan hirtelen adta át a papírokat, hogy elveszítettem az egyensúlyom, és majdnem felborultam. De sikerült valahogy visszanyernem, és így megúsztam a pofára esést.
- Szét tudnád osztani őket az osztályok között? – meg sem várta a válaszom. Szó nélkül lelépett, ott hagyva engem a papírokkal a kezemben.
„ És ezt maga nem tudta volna elintézni?” – néztem utána dühösen, majd egy sóhaj kíséretében elindultam, hogy megszabaduljak ezektől.
Még magával az épületbe való bejutással nem volt gondom. Simán átverekedtem magam a tömegen, bár konkrétan az égvilágon semmit nem láttam az előttem tornyosuló papíroktól, de se baj. Megoldottam valahogy. A gond a lépcsőzéssel volt. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy bárki is végig nézze a bénázásomat, így félre álltam, míg el nem vonult a tömeg, és egyedül nem maradtam a folyosón.
Megkönnyebbültem mikor már csak én ácsorogtam ott egyedül. Vettem egy mély levegőt, majd neki láttam ennek az igen nehéz feladatnak. Egy…kettő…három… Számolgattam a lépcsőfokokat. Egész könnyen ment, a végére jól bele jöttem. Hamar felértem a tetejére. A fordulásnál akadt egy kis gondom, ugyanis nagyobb volt a lendület, mint szerettem volna és csak egy kicsi hiányzott, hogy le ne boruljon az egész. Egy izzadság csepp gördült végig az arcomon, közben megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Arra viszont nem számítottam, hogy valaki nekem jön. Mondjuk nekem sem ártott volna beljebb mennem, mert így a lépcső szélén álldogálva a lökés miatt el kezdtem hátra felé dőlni. A papírok szerte szétrepkedtek, én meg azért imádkoztam, hogy élve megússzam ezt az egészet. Valaki megragadta a kezem, és visszarántott, a lapoknak ekkor már mindegy volt.
Mikor kinyitottam a szemem azt vettem észre, hogy görcsösen markolom valaki ingjét. Nagyot nyelve felemeltem a fejem, és mélyen a fekete íriszekbe néztem. Még sohasem láttam ilyen elragadó szempárt. Megbabonáztak. A figyelmemet az ujjai vonták el, amik óvatosan egy tincset tűrtek el az arcomból. Túlságosan zavarba ejtő mozdulat volt a részéről, így jobbnak láttam, ha eltávolodok tőle. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy az előbb még rajta feküdtem. Elvörösödtem. A testemben lévő összes vér valószínűleg az arcomba tódult.
- Kérem, bocsásson meg – törtem meg a csendet, de a hangom még így is remegett – sajnálom nem láttam, hogy jön.
- Ne kérj bocsánatot – kelt fel a földről, majd a pár centivel arrébb repült szemüvegéhez sétált, amit azonnal fel is vett – én voltam figyelmetlen.
- Ez nem igaz – vágtam rá azonnal, mire zavartan pislogott.
- Mindig ilyen makacs vagy? – mosolyodott el végül. A szívem heves kalapálásba kezdett.
- Igen – mondtam, miközben teljes egészében felmértem az előttem állót.
20-as éveiben járó – maximum egy két évvel lehetett több- férfi volt. Fekete hajához, szintén fekete szemek párosultak, amit a szemüveg még inkább kiemelt. Az ingjén keresztül is látszódott, hogy semmiképp nem hanyagolja el a testét. Nem volt, azaz agyon gyúrt pasas, aki napi tíz órát tölt az edzőteremben. De mi is az a vékony srác, akit nyolcszor körbe lehetne ölelni. Egy igazi szex isten állt előttem, már ha nevezhetném így.
- Húzós lesz ezt mind összeszedni – zökkentett ki a gondolataimból, majd követve a tekintetét rájöttem, hogy miről is beszélt. A lapok szanaszét hevertek a padlót és a lépcsőt is beborítva.
- Hah – sóhajtottam – mire ezeket összeszedem…
- Segítek – ajánlotta fel. Azonnal neki is látott a papírok begyűjtésének – én megcsinálom fent, te meg kezd el lent, jó? – emelte rám a tekintetét, aminek képtelenség lett volna nemet mondani. Rábólintottam, majd lesiettem, és én is neki láttam.
Egyikünk sem szólalt meg. Csak a papírok súrlódását lehetett hallani, mikor összeértek. Mást nem. Egyre feljebb, és feljebb másztam a lépcsőn, nem figyelve, hogy ő hol tart. Csak annyit észleltem, hogy a kezünk egyszer csak összeér. Úgy tűnt ő sem igazán törődött azzal, hogy én hol tartok. Zavartan húztuk el mindketten a kezünket.
- Bocs – nyögte – nyugodtan vedd fel – azzal fel is állt.
- Rendben – mondtam, majd felkaptam, és mellé sétáltam.
- Hova kell vinni ezeket a papírokat?
- Kakashi sensei azt mondta, szét kell osztani az osztályok között – motyogtam.
- Megcsinálom az elsősök, és a másodikosok között, te menny végig a harmadik és a negyedik osztályosokon, rendben? – bólintottam.
- Köszönöm.
- Nem kell. Szívesen segítek – mosolygott rám.
Mindketten elindultunk, hogy kiosszuk a papírokat. Fél óra alatt meg is voltam, bár a legtöbb időt az osztálykeresés vette el. Fogalmam sem volt, hogy ki hol van, így végig jártam az egész suli vagy nyolcszor, mire mindenkihez eljutattam. Fáradtam másztam vissza a termünkhöz, majd benyitottam. Meglepetésemre Kakashi még sehol sem volt. A többiek kíváncsian méregettek, vajon hol a fenében voltam eddig. De én egy szót sem szóltak, csak a helyemre vánszorogtam. Megfogadtam, hogy többet ilyet nem csinálok, még ha a sensei térden állva könyörög, akkor sem. Ha jobban belegondolok ez úgy sem fog megtörténni, mivel én vagyok a suli jó kislánya, akire bármit rá lehet bízni.
Negyed órával később, végre megérkezett az osztályfőnök, de nem egyedül. Az a pasi volt vele, akinek neki mentem. Zavartan pislogtam ő még is mit keres itt, de mikor a tekintetünk találkozott elvörösödtem. Inkább elkaptam a fejem, nem akartam, hogy lássa. De a szemem sarkából még is őt figyeltem. A szája mosolyra húzódott, csak épp azt nem tudtam, hogy én vagyok-e az oka, vagy a Kakashi mondott neki valamit, ami ilyen mulatságos lenne.
- Bocsánat a késésért, csak akadt némi tenni valóm – vigyorgott idétlenül – szeretném, bemutatni nektek, az új biológia tanárt, és egyben az osztályfőnök helyettest. Jiraya váratlanul úgy döntött, hogy nem folytatja a tanítást. Így sürgősen találnunk kellett valakit a helyére. Remélem nem lesz semmi féle komplikáció, és örömmel fogadjátok majd – hagyott némi szünetet – Uchiha Sasukét.
- Sziasztok – szólalt meg azzal a jól ismer mélyen búgó hangjával. Beleborzongtam, hogy újból hallottam. Mindenki csöndben ült a helyén – mindig ilyenek? – szegezte a kérdést a senseinek.
- Biztos, csak megszeppentek a hír hallatán. Általában elég hangosak szoktak lenni.
- Remélem, azért jól kijövünk majd egymással – nézett körbe, majd a tekintete egy pillanatig elidőzött rajtam.
„Mért néz így rám?” – zavarba hozott vele. Nem is kicsit. Igazából még egy tanár sem volt ilyen hatással rám. Fura volt, nagyon fura.
- Hát azt hiszem, megyek – mondta – van még némi papír munkám, de ha jól tudom, akkor már holnap lesz egy óránk – kezet fogtak Kakashival, majd elhagyta a termet.
Mikor becsukódott az ajtó, mindenki azonnal neki állt beszélni. Eddig tartott a példás magatartású osztály látszata. Az osztályfőnök neki állt a szokásos monológját előadni, de szinte senki sem figyelt. Leginkább Jiraya sensei eltűnése és az új tanár felbukkanása volt a téma. Mondjuk én is kíváncsi voltam, hogy mi ennek az oka, de nem volt senki, akivel megvitathattam volna.
Elég hamar elment ezt a két óra, amin még pluszba bent kellett ülni. Bár sok értelmét nem láttam, de ha egyszer ez a szabály… Épp jöttem le az emeletről, mikor megpillantottam Sasuke-samat. A portással beszélgetett, és valami papírt írt alá. Valószínűleg, azt, ami igazolja, hogy megjelent a suliban. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, a szívem is olyan hevesen kezdett kalapálni. Mikor mellé értem már attól féltem, hogy meghallja.
- Viszlát sensei – köszöntem, majd egy mosoly varázsoltam az arcomra.
- Viszlát – nézett rám, aztán megtorpantam.
- Köszönöm a segítséget.
- Tényleg semmiség – motyogta – szívesen segítek a diákjaimnak.
- Értem – mondtam. Hirtelen nem tudtam, hogy mit is kéne rá válaszolnom – hát akkor én mentem – mutogattam az ajtó felé – viszlát – azzal meg sem vártam a reagálását, leléptem.
„Te jó ég Sakura, még is mit csinálsz? – kérdeztem magamtól. – de még is… olyan kedves volt.”
Gyorsan haza sétáltam. Anya már otthon volt, és ebéddel várt engem. Ezután felmentem a szobámba, és elő készültem a holnapi napra. Nagy valószínűséggel a biológia, az ismerkedéssel fog elmenni, de azért nem baj, ha van nálam könyv, úgy hogy azt is bedobtam a többi közé. Apa csak est felé tudott elszabadulni a munkahelyéről. Vacsorára pont meg is érkezett. Elmeséltem, hogy mi volt ma a suliban, még a balesetet is. Anyuék csak mosolyogtak rajtam. Nem értettem mi olyan vicces ezen. Elég hülye szituáció volt. Ki tudja, hogy most miket gondolhat rólam.
Amint végeztem az evéssel, elmosogattam magam után, és betámadtam a fürdőszobát. Miután ezzel is végeztem, benyomtam egy filmet unalom űzésként. Körülbelül a felénél meguntam és kinyomtam. Behúztam a függönyt, majd bebújtam a pihe puha ágyikóba. Egy jó fél óra múlva el is nyomott az álom.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
