TartalomNaruto órák óta körözött megállás nélkül a faluban, hátha megtalálja a lányt, de eddig semmi nyomát nem lelte. Már kész ideg volt, majd szétrobbant az aggodalomtól, hogy még is hová tűnhetett. Csak nem nyelte el a föld, vagy talán még is? Mióta a fölébe jutott, hogy senki sem találja, egyből elindult megkeresni őt, szinte már nem volt hely, ahol ne nézte volna meg. Pedig alaposan megvizsgált minden egyes helyszínt, ahová elrejtőzhetett, de eddig mind hiába. Mintha pont az lenne a szándéka, hogy senki ne leljen rá. Viszont azt számításba vette csak egyszer is, hogy ezzel másoknak milyen sok gondot okoz? Mennyire aggódnak majd érte a többiek? Úgy tűnik nem.
A srác szőke hajzuhatagába lelkesen kapott bele szél, rövid tincsei ide-oda szálldostak a lágy szellőtől. Az aggodalomtól átitatott arcát is vígan csiklandozta, de őt ez hidegen hagyta. Sokkal inkább lefoglalta Sakura keresése, mint hogy ilyen apróságokra is oda figyeljen. Pedig általában nem kerüli semmi a figyelmét, még a legapróbb dolgokat is képes órákon át elemezgetni, de most nem volt rá ideje. Képtelen lett volna rendesen koncentrálni rá, csak ment előre, arra se figyelve, hova jut ki végül.
Idegesítette a gondolat, hogy már megint nem tudja, hogy mitől bukott ki ennyire. Nagyon jól tudta, hogy a fiatal Uchiha fiúnak is köze van a dologhoz, hisz a legtöbbször emiatt tör össze a lány. A folytonos civakodás, ami köztük zajlik, egyre jobban tönkre teszi Sakurát, csak mert Sasuke folyton makacskodik, és hülye megjegyzéseket tesz, ami mondjuk meg az őszintét általában elég bunkón hangzik a szájából. Túlságosan kegyetlen a lánnyal, pedig ő aztán semmit sem ártott neki.
Naruto keze ökölbe szorult, kedve lett volna jól felképelni a srácot, attól függetlenül, hogy elvileg a legjobb barátok. Bár ezt Sasuke többször is megcáfolta, ami a szőke barátunk szívét is megkarcolta. Annyira zavarta, hogy az Uchiha nem hajlandó elfogadni őket, hisz csak neki és Sakurának köszönheti, hogy itt lehet velük a faluban. Ha ők nem nyaggatják a Hokagét tuti, hogy rég egy koszos, sötét tömlöcbe várna a kivégzésére. Legalább ezt figyelembe véve, lehetne egy kicsit kedvesebb is velük, de az is elég lenne, ha csak Sakurával bánna normálisan, mert így ő sem szenvedne. A dolgok viszont nem voltak ilyen egyszerűek.
Föl s alá járkált az úton azon törve a fejét, hol kereshetné még, de semmi nem jutott az eszébe. Fáradtan roskadt le a legelső padra, amit talált, kezét a tenyerébe hajtotta, nem tudott belenyugodni az eltűnésébe. Nagyon jól tudta, hogy most inkább egyedül szeretne lenni, mint ahogy a civakodásuk után lenni szokott. Naruto még sem akarta ennyiben hagyni a dolgokat. Fejébe vette, hogy amint megtalálta Sakurát, felkeresi majd Sasukét is, hogy végre észt verjen abba a nagy fejébe, mert ez nem mehetett így tovább.
Percek teltek el így a padon ücsörögve, mikor hirtelen bevillant valami a srácnak. Az erdő. Ott még nem nézte meg. Csak tudná, hogy hogyan is mehetett ki a fejéből. Pedig a legtöbbször sose felejti ki a falu hatalmasra nyúló rengetegét, ahová annyiszor kijárt edzeni. Ijedten pattant fel a fából összetákolt ülőhelyről, és azonnal neki látott átfésülni a fákkal borított területet. Kék szemei cikáztak a sűrű rengetegben, hátha kiszúrja a csapattársát. Az ágak, gallyak, levelek csak úgy ropogtak a lábai alatt minden egyes földet érés után, ugyanis hol a fákon ugrálva, hol pedig a földön rohanva térképezte fel a környéket, de semmi jelét nem látta, hogy itt tartózkodna, pedig már végképp kimerült az ötletekből.
Fáradtan dőlt neki az egyik fatörzsnek, hogy kifújja magát. Ezek ellenére a lelke még mindig nyugtalankodott, aggódott Sakura miatt. Már a hold is feljött az égre olyan régóta kereste már. Semmi nyomát nem lelte eddig, pedig szerette volna megtalálni. Sajgott a szíve, hogy baja esett, hogy nem tudta megvédeni Sasuke idióta megjegyzésétől, amivel megint fájdalmat okozott neki. Úgy tűnik most rendesen csődöt mondott, mint világ megmentő hős. Hiába győzte le a világuralomra törő Obitot és Madarát, ha nem tud segíteni a barátain, akik a legfontosabbak a számára. Miért nevezik hősnek, ha képtelen ilyen apró dolgokat véghezvinni? Ha még Sakura szívét se tudja megvédeni attól az öntelt Uchihától, aki folyton-folyvást szilánkosra töri? Miért nem tudja enyhíteni azt a sok fájdalmat és gyűlöletet, amit a srác érez? Talán tényleg csak egy nagy seggbe rúgás segítene rajta? Attól talán észhez térne? És a legfontosabb, miért van még mindig ennyi bizonytalan kérdés, amikre sehol sem találja a választ?
Idegesen bokszolt bele a levegőbe, majd szétvetette az ideg. Óvatosan ellökte magát a fától, és újból útnak indult. Nem sok reményt látott arra, hogy ma megtalálja őt, de azért ment előre, pedig fogalma sem volt róla, hova is viszi az a pici ösvény, amin elindult. Bánatosan távolodott el attól a fától, aminek neki dőlve támaszkodott még az előbb. Nem mintha nagyon hiányzott volna neki, inkább a háborgó lelke volt az, ami nem hagyta nyugodni. Annyira aggódott csapattáráért, féltette őt, hisz akár hülyeséget is csinálhatott mindeközben, amit sose bocsájtana meg Sasukének. Pedig Sakura sem az önfejűségéről volt híres.
Egyre csak ment előre, nem is nézve a lába elé, ami csak azt eredményezte, hogy megbotlott az egyik kiálló gyökérben és lebukfencezett a dombról, amit eddig észre sem vett annyira a gondolataiba merült.
-         Aú – nyögte sajgó testrészekkel, közben ülő helyzetbe próbálta tornázni magát. Nagy nehezen sikerült is, csak hát a gurulás során a fenekét is sikeresen beverte a kiálló kavicsokba, így nem volt túl kellemes a részéről az üldögélés. – még is hol vagyok? – nyögte hirtelen ide-oda kapkodva a fejét.
Egyáltalán ne volt ismerős számára a helyszín, pedig azért egy ilyen látványt elég nehezen lehetett volna elfelejteni. Egy mező kellős közepébe csöppent, amit hatalmas fák vettek körbe. Óvatosan feltápászkodott, és leporolta magát, majd tekintetét újból a hatalmasan elterülő rétre szegezte. A keze nedves lett a fűn maradt harmattól, ami valószínűleg az lehetett, mert napok óta nem esett Konohában, így mástól se hogy sem maradhatott ott.
A pázsit gondosan le volt vágva, alig öt centisek lehettek a kiálló szálak, és ahogy alaposabban szemügyre vette, egy picike patak folydogált végig e nagy területen. Se az elejét, se a végét nem lehetett látni, hisz az egészet az erdő fogta közre, és mind két vége a sötét rengetegbe vezetett. Csak a hold halovány fénye világította meg az egészet, így elég sok homályos rész maradt, amit nem lehetett pontosan kivenni. Közelebb merészkedett a keskeny árokhoz. Ahogy haladt előre egy emberi alak kezdett kirajzolódni a félhomályban, és ahogy közelebb ért észrevette, hogy eddig eltűntnek hitt csapattársát vélte felfedezni benne.
Szíve nagyot dobbant a gondolattól, hogy semmi baja, még sem tudott teljesen megnyugodni, amiért egyedül ücsörgött egy ilyen varázslatos helyen. Csak most kezdte észrevenni, hogy mekkora csend is honol a környéken, még egy tücsökciripelést se lehetett hallani. A víz sodrása is inkább simogatásnak tűnt. Semmi más, csak nyugalom és béke honolt, ami pici megnyugvást biztosított neki.
-         Hogy kerülsz ide? – törte meg a csöndet Sakura vékony hangja, ami inkább már suttogáshoz hasonlítható.
-         Téged kerestelek – mondta a szőke srác és a lány mellé sétált – eltűntél – azzal maga felé fordította az arcát, hogy jobban lássa.
Nem lepődött meg, mikor a két hatalmas zöld szeme könnyekkel áztatva pislantott vissza rá, azonnal elkapta a tekintetét. Sakura icipicire húzta magát, a fejét a térdére hajtotta.
-         Mit mondott már megint? – a hangja komoran csengett, nem tetszett neki, amiért így látja. Tényleg aggódott miatta, még ha az érzései sose fognak elérni a lányhoz.
A Haruno megmakacsolva magát még kisebbre húzta össze törékeny testét, nem akart felelni barátja kérdésére. Annyira fájtak neki a szavak, nem akarta bajba sodorni Sasukét, hisz ő nem tehetett róla, hogy nem érez így iránta. Talán vele volt a baj, csak magát okolta, akiért megint az idegeire ment. Miért nem tud csak egyszer normálisan viselkedni, és nem felbosszantani őt?
-         Sakura, segíteni szeretnék, de ha nem bízol meg bennem…
-         Idióta – Sakura Naruto szavába vágott, ezzel is meglepve a fiút. – nem arról van szó, hogy nem bízok benned. Csak szeretnék egyedül lenni, ennyi az egész – halovány mosolyt erőltette a könnyekkel áztatott arcára.
-         És attól jobb lesz? – kérdezte a szöszi az eget bámulva, ahol már a csillagok is fent voltak.
-         Nem – a rózsaszín tincsek ide-oda szálldostak. – de attól sem, hogy állandóan játszod a hőst. Vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni. Talán nekem is fel kellene már adnom, ezt a hiába való reménykedést.
-         Ha hagynád, hogy beszéljek vele…
-         Naruto, még is mit érnél el vele? Nem akarom ráerőltetni, csak szeretném, ha végre elfogadna. – mint egy vulkán, úgy tört ki belőle a sírás.
Bár nagyon jól tudta, hogy ezzel semmit nem fog elérni, még sem tudta vissza fojtani a könnyeit, amik órák óta marták a lelkét. Hiába igyekezett beletörődni, elfogadni Sasuke döntését vagy inkább nevezzem elutasításnak? Egyszerűen nem tudott beletörődni. Túlságosan sokat jelentett neki ahhoz, hogy csak úgy elengedje. Némi elismerésre várt, ezzel ellentétben csak fájdalmas szavakat kapott, amik napról napra egyre inkább legyengítették.
Az Uzumaki nem bírta tovább nézni a lányremegő testét. Magához húzta, és úgy szorította, mintha soha többé nem akarná elengedni. Pedig ha tehetné, mindig mellette maradna, vigyázna rá és szeretné, ahogyan csak a szíve bírja. Az élet viszont nem úgy hozta, hogy Sakura viszonozza ezeket az érzéseket. Már szeretett valakit, aki csak bántani tudja. Ráadásul az a személy pont a legjobb barátja is egyben.
-         Szeretem – suttogta a rókafiú pólójába – tényleg annyira szeretem.
-         Tudom – óvatosan beletúrt a hajába, közben szorosan ölelte, hogy megnyugodjon végre.
Bár ezzel már magam sem tudta, hogy magának akar jót, a saját fájdalmát akarja-e enyhíteni, vagy a lányét. Hisz mindketten egy reménytelen szerelem után sóvárogtak, ami sose fog teljesülni, még is bíztatta csapattársát, hogy ne adja fel.
-         Egy önző, makacs, érzéketlen tuskó – sorolta az Uchiha jellemzőit – Mindent kockára téve, szabályokat áthágva visszahoztuk őt. Talán most kellene a leginkább kapaszkodnod belé, ne engedd el. Időre van szüksége, annyi minden történt. – hangja azonnal megnyugtatta a lányt, aki most már csak mosolygott a fiú szavai hallatán.
Sakura naivnak gondolta Narutot, tudta, hogy nincs igaza, még is szüntelenül hinni akart neki. Bízni a szavaiban, tényleg elhinni, hogy van remény. De ahogy napról napra egyre távolodik Sasukétól, csak rombolta az önbizalmát.
-         Hülye vagy, de azért köszönöm – összeborzolta barátja szőke tincseit, aki vigyorogva fogadta a lányra rátörő jókedvet.
Naruto szerette mikor Sakura arcára kigyúlt az a minden gondot félreseprő mosoly. Tudta, hogy ilyenkor az ő szívében is nyugalom van, már nincs benne bánat. És ha csak egy pillanatra is, de mindezt sikerül felejtetnie vele, akkor már megéri nyaggatni. Még ha ezzel a saját érzésein kell átgázolnia.
Egy hirtelen ötlettől azonban szőke barátunk felkapta a vállára a csapattárs nőjét, és a patak felé araszolt vele. Sakura felsikoltott, ahogy a srác felkapta őt, majd az arcára egyből kiült a félelem egy pillanatra, ugyan is tudatosult benne, hogy mikor akar tenni vele a szöszi.
A lány egyből kapálózni kezdett, amivel isten igazából semmit sem ért el. Naruto csak nevetett rajta, annyira mulatságosnak tartotta, a dühtől kipirult arcát. Tisztában volt vele, hogy amint elengedi, tuti egy seggberúgásban lesz része, de a boldog arcát látva ez most nem számított.
-         Engedj el – ütlegelt a hátát, de hatástalannak bizonyult. A fiú meg se rezzent a kapálózás közepette – Naruto, megöllek – próbált fenyegető hangon beszélni, ami viszont se hogy sem jött össze. Az előbbi jó kedve még mindig meg volt, hiába is próbálta leplezni.
A fiú megtorpant, majd egy pillanat múlva beledobta a vízbe. Sakura vidámságtól átitatott arccal terült szét a patakban. Ruhái azonnal átáztak, szégyenlősen húzta össze magát. Persze ez is csak a fehér felső miatt volt, és mint tudjuk, ha ezt vízéri, akkor sokkal könnyebben előbukkannak olyan ruhadarabok, amiket nem közszemlére terveztek.
Arca kipirult, de a bosszú még hátra volt. Megigazgatta magán a pólót, kicsavarta belőle a vizet, és egy jó mozdulattal, míg Naruto nem figyelt megragadta a lábát és lerántotta magához. Hangos kacaj szakadt ki a torkából, ő is azonnal átnedvesedett. És mint ahogy ez ilyenkor illik heves birkózásba kezdtek, mint a kisgyerekek.
Elég rég volt, hogy ilyen jól érezték volna magukat. Mindkettejüket lefoglalta a munka. Míg Sakura a legtöbb idejét a kórházban töltötte - néha elszabadulva a műtétektől, besegített az akadémián is Irukáénak - addig Naruto a küldetésekkel volt lekötve. Szinte semennyi idejük nem volt, amit együtt tölthettek volna, így ez t a pillanatot rendesen kiélvezték. Hol birkóztak, hol kergetőztek, hol pedig fröcskölték egymást, szinte egy olyan részük sem maradt a végére, ami ne ázott volna át.
Fél óra múlva azonban mindketten a fűre kifeküdve bámulták az eget. Elfáradtak a kergetőzésbe, a jó kedvük még sem illant el. Sakura is jobban érezte magát, amiért a szőkeség itt volt vele. Sose hagyta még cserben, főleg ha ramaty állapotban volt. Mindig számíthatott rá, bármekkora segítségre is volt szüksége, és valahogy szerette volna meghálálni mindezt neki. Tisztában volt az érzéseivel, és gyakran megfordult a fejében, hogy mi lett volna, ha nem is Sasukébe szeret bele, talán most miden más lenne, de az élet nem így hozta. Mindketten szenvedtek emiatt.
-         Köszönöm – ült fel hirtelen a lány – megint.
-         Nincs mit – nyögte zavarában Naruto. – szeretek segíteni, te is tudod. Rám bármikor számíthatsz.
-         Tudom, és hálás is vagyok emiatt. – mosolygott a Haruno lány. – van valami, amivel meghálálhatnám?
-         Mit mondott? – a srác hangja komorrá vált. Tényleg tudni akarta, mivel borította ki megint Sasuke őt.
-         Muszáj ilyen jelentéktelen dolgokkal elrontani a hangulatot? – Sakura reménykedve nézett barátjára, hátha sikerül lebeszélnie a nyaggatásról, de nem tudta megtörni az őt bámuló kemény tekintetet. – Hah. Legyen – sóhajtotta – Igazából ez egész az én hibám. Ha nem nyitottam volna ki feleslegesen a számat, akkor ő sem mondott volna olyanokat. Talán igaza is volt – a hangja elhalkult.
-         Mi történt? – Naruto a lány elé ült törökülésbe, és lelkes kíváncsisággal nézett rá. Tényleg érdekelte, miért borult ki ennyire.
-         Reggel a kórházba menet egy csapat lány visítozott körülötte, én meg féltékeny lettem rájuk – szégyenlősen hajtotta le a fejét. Kicsit zavarta, amiért engedett az érzéseinek – és mikor elmentem mellettük, az egyikük fellökött én meg csúnyán visszaszóltam neki, ami Sasukére nézve is sértő volt. Haragudtam rá, mert a többi lányt nem küldte el maga mellől, csak engem, és ő erre felkapta a vizet és elrángatott, aztán veszekedésbe torkollott az egész.
A fiú nem szólt semmit, mintha kicsit elgondolkodott volna. Maga elé bámulva töprengett az előbb hallottakról valami megoldás után kutatva. Nagyon jól tudta, hogy mindketten mennyire makacsak, és csak a saját véleményüket tartják fontosnak, még is szerette volna valahogy őket kibékíteni. Vagy is inkább Sasuke részéről enyhíteni a Sakura felé irányuló negatív viselkedést.
-         Kérj bocsánatot tőle – ált elő ezzel az ötlettel még a lányt is meglepve – talán ezzel előrébb léphetne a kapcsolatotok.
-         Idióta – nyögte ki hirtelen, többre nem futotta – és azt hiszed, hogy ezzel minden rendeződne?
-         Nem hiszem, de legalább enyhülne a köztetek lévő távolság.
-         Te meg mióta lettél kapcsolat szakértő? – Sakura furán érezte magát. Nem volt hozzászokva, hogy Naruto ilyen ötletekkel álljon elő.
-         Csak szeretném, ha végre nem marnátok egymást. És mindenki békésen éldegélne egymás mellett. – sorolta az indokait, hátha meg tudja győzni vele a másikat. – neked is könnyebb lenne, ha már nem marnátok egymást.
-         Én lennék a legboldogabb, ha ez bejönne. Ha csak egy picit is megérintenék az érzéseim a szívét. – picike mosoly kúszott a lány ajkai szélére, arca kipirult a gondolattól.
-         Tudom, épp ezért mondom. Egy bocsánatkérés sok mindenen segíthet.
-         Nem hiszem, hogy képes lennék rá, hogy a szemébe nézzek.
-         Akkor majd én beszélek vele. – lelkesedett az Uzumaki fiú, mire Sakura arca teljesen eltorzult.
Nagyon jól tudta, hogy Narutonál a beszélgetés, nem azt jelenti, amit valójában a szó sugallni kíván.  Ha nem azt, hogy „verjük ki még a szart is a másikból”, mert ha ezek egyszer neki állnak beszélgetni, abból soha semmi jó nem származik. És Sakura ezt tudván, mindig megakadályozza, hogy a szőkeség beleszóljon a dolgába.
-         Nem szükséges – rázta meg a fejét jelezve, hogy nem ért vele egyet.
-         De Sakura-chaaaan – Naruto nagy kiskutya szemeket meresztett az előtte ülőre. A lány nyelt egy nagyot, valahogy ilyenkor mindig olyan nehezére esik nemet mondani neki.
-         Ígérj meg nekem valamit – a srác egyből megkomolyodott és lelkes bólogatásba fogott. – nem csinálsz semmi olyat, amivel csak ronthatnál a helyzeten. Röviden, használod az agyadat.
-         Ígérem – vigyorgott idétlenül, majd megragadta a lány kezét és felhúzta a földről.
-         Szavadon foglak – mondta, közben leporolta magát, és elindultak a Haruno ház felé.
Naruto egész úton csak fecsegett minden féle idétlenségről, amihez Sakura sehogy se tudott hozzászólni, és nem, csak azért mert nem volt jártas a témában, de még csak szóhoz jutni sem tudott a folyamatos rizsázás miatt. A szöszi pedig csak mondta, mondta és mondta a magáét, nem is figyelve arra, hogy a lány közben igen csak elmerült a gondolataiban.
A rózsaszín hajú boldog volt, amiért barátja ennyire odafigyel rá. Évek óta ismerik egymást, és Sasuke távozása után sokkal erősebb kötelék alakult ki közöttük. Szinte mindent tudtak a másikról. Mikor hogy érez, mit szeret, mit utál és még sok-sok mindent, amit más emberek el sem tudtak volna képzelni. Kicsit hiányoztak neki a régen együtt töltött pillanatok, hisz mostanában már alig váltanak egy-két szót. Szerette volna, ha minden megint a régi lenne. De legfőképpen azt, hogy Sasuke elfogadja őt.
Ahogy haladtak a lány házáig sok-sok emlék felrémlett szemeik előtt, amiket nevetések közepette osztottak meg egymással. Visszaemlékeztek a régen együtt töltött percekre, és persze a megismerkedésükre is. Szinte minden olyan távolinak tűnt, mintha csak álom lett volna. Az egésznek olyan volt a hangulata, mintha egész életükben ilyen jóban lettek volna, pedig rengeteg akadályba ütköztek az évek során, amit közösen le is tudtak győzni.
Lassacskán elérték Sakura házát. A kapuban megtorpanva mindketten elhallgattak, ne tudták mit is mondjanak a másiknak. Hosszú percek teltek el így, még sem szólaltak meg, talán nem is akartak. Végül a rózsaszín hajú engedett, és szorosan karjaiba zárta az előtte toporgó fiút. A srác szíve nagyot dobbant a hirtelen jött öleléstől, meg is lepődött tőle. Hiába érzett így, nem tudta ellökni, pedig nem volt helyes, hogy enged magának. Még is boldog volt, mert sikerült egy kicsit megvigasztalnia csapattársát.
Amint elengedett, kicsit csalódott volt, nem szerette volna egyedül hagyni őt, hisz a szíve mélyén tudta, hogy ezzel nem enyhített minden fájdalmat a lányban. Még se tett erről említést, nem akart veszekedésbe bonyolódni vele.
-         Azt hiszem jobb, hogy ha mész – mosolygott rá Sakura – jó éjt.
-         Jó éjt – suttogta Naruto, majd meg várta, míg a lány eltűnik a hatalmas deszkalap mögött.
Egy sóhajt eresztett meg, majd némi tétovázás után elindult hazafelé. Túl hosszúra sikeredett a mai nap, eléggé elfáradt az egész napos rohangálásba. Ráadásul már a hasa is könyörgött a vacsora után, amit ki hagyott ma este, így eltervezte, hogy ha végre haza végre, akkor első dolga az lesz, hogy benyom egy adag rament. Ajkai mosolyra görbültek, ahogy felidézte a minden jóval megáldott levest, a nyála azonnal összefolyt a szájában. Amitől a gyomra még inkább követelni kezdte a megváltó élelmet. Az utolsó pár métert már futva tette meg, és lelkesen nyitott be a lakásába.