Hinata

 

 

Abban a pillanatban, hogy eldördül a lövés és Sasuke-san Sakura-san elé veti magát, Orochimaru-sama megnyomja a gombot, aminek hatására alatta „megnyílik a föld”, egy titkos alagút tárul fel, ő lezuhan, majd a nyílás be is csukódik, a teremben pedig megszólal egy géphang.

- Önmegsemmisítés harminc másodpercen belül. Harminc… huszonkilenc… - hangzik a visszaszámlálás, de senki se figyel erre, mert Sasuke-san a földre zuhan.

- NEEE!!! – sikít Sakura-san, majd ordítását Naruto-kun és Itachi-san is visszhangozza, s egy pillanatra mintha maga az idő is megfagyna.

Hirtelen mindenki eszét veszti. Sakura-san jeges rémülettel az arcán zokog, letépi magáról a szoknyája alját és próbálja bekötözni a sebet, a két férfi kétségbeesetten próbál segíteni neki. Neji-san pedig dühödten próbálja újra felnyitni a nyílást, hogy ex-főnöke után eredhessen. Sajnálom Sasuke-kunt és azt is, hogy Orochimaru-sama meglógott, de…

- Ki kell jutnunk innen! – kiáltok olyan hangosan, ahogyan csak bírok, de senki sem figyel rám. Odarohanok Sakura-sanhoz, és megrázom a vállát.

- Ha nem jutunk ki innen, még csak esélye sem lesz a gyógyulásra! – mondom, mire könnyes szemeivel mered rám, aztán egy hosszú másodperc múlva magához tér.

- Igazad van… Emeljétek fel! – kiált a két fiúnak. Én gyorsan odarohanok Neji-sanhoz.

- Gyere! Ha nem jutsz ki, sosem kaphatod el! – mondom neki is azt, amit hallania kell, és végül sikerül őt is magammal rángatnom. Ekkorra Naruto-kunék már kivitték Sasuke-kunt a teremből, Neji-sannal gyorsan utánuk sietünk. Mindez néhány pillanat alatt történik.

- Huszonegy… húsz – hangzik a visszaszámlálás, mire végre odaérünk a létrához, ami felvezet a metróba.

Fogalmam sincs, hogy csinálják, de a félelem, hogy elveszíthetik Sasuke-sant elég erőt ad nekik, hogy valahogy felvonszolják őt, bár csak lassan haladnak. Mire én is kidugom a fejem, a visszaszámláló már tíz másodperc alatt jár.

- Gyorsan, fel a lépcsőn a felszínre! – kiált Neji-san, a megálló szerencsére teljesen néptelen. Már majdnem fent vagyunk, mikor hatalmas robbanás rázza meg a földet, mi pedig a lépcsőre bukunk. Hál’ Istennek már elég messze járunk ahhoz, hogy ami le is omlik, minket ne nagyon érintsen. Miután az utolsó rázkódás is elmúlik, gyorsan felnyaláboljuk Sasukét. Az utcán sajnos rengetegen vannak, és mind megáll megbámulni minket és a sebesültet. Most, hogy kint vagyunk, kétségbeesetten próbálunk keresni valamit, egy mentőautót, egy rendőrt, akármit. Az emberek körénk gyűlnek és mutogatnak ránk, de nem tesznek semmit. Lassan már én is elbőgöm magam, amikor egy apáca lép hozzánk. Portugálul megmondja, hogy már hívott mentőt, ami úton van. Mikor lefordítom a többieknek, Naruto-kun, Sakura-san és Itcahi-san legszívesebben egyszerre a nyakába ugrana, ha elmernének mozdulni Sasuke-san mellől.

Mégis, mire megjön a mentő vagy tíz perc eltelik, szinte már a reményünket is elveszítjük, mikor végre szirénázva megjelenik. Sasukéra csak egy pillantást vetnek, már rakják is a hordágyra, majd indulnak, egy másik mentőautó pedig felvesz minket. Ami a legfurcsább, nem kérdeznek semmit, csak hajtanak, amilyen gyorsan csak tudnak. Gyorsan ellátják Naruto-kun kezét és Itachi-sant, engem pedig szintén hordágyra fektetnek, de miután meggyőződnek, hogy a golyó nincs benne a combomban, hanem „csak egy kisebb húsdarabot” szakított le a lábamról, fertőtlenítik és bekötik a sebemet. Mire beérünk a kórházba, a sokkos állapoton kívül nincs nagy bajunk, meg is tagadjuk a további kezelést.

Sasukét az intenzívre szállítják, és rögtön elkezdik műteni. Most megismerhetjük, hogy mit is jelent valójában az, amikor a filmekben kint állnak órákon át a műtő előtt. Fogalmam sincs, hány órán keresztül várunk ott. Egyedül azt tudom, hogy Neji-san már az elején lelép, és csak annyit mond, hogy majd keressem fel. Aztán eltűnik. Nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki is észrevette volna a távozását. Nem tudom, mihez fog most kezdeni. Megjavulni csak úgy nem fog, rá sokkal jobban hatott mindig Orochimaru-sama és ő valamilyen szinten mindig élvezte a… munkáját… Remélem, minden rendben lesz vele és új életet kezd…

Sóhajtok egyet, majd a többiek felé fordulok. Szánakozva nézem hármójukat, akik Sasukét a világon a legjobban szeretik. Kívülállónak érzem magam, amitől ezek az órák csak még lassabban telnek el.

Míg várunk, próbálom magamban összegezni a történteket, de… nem nagyon megy. Minden olyan gyorsan történt és a kő is összezavart. Egyik pillanatban még harcoltunk, aztán felbukkantak Orochimaru-samáék, majd a kő, Neji-san átállása, Sasuke-san gyűlölete… az egész valahogy egybemosódik…

De a kőről eszembe jut valami.

- Sakura-san… - kezdem, s bár halkan beszélek, szinte szentségtörésnek tűnik, hogy miattam félbeszakad a csend. – A La muerte de la Rosa… még nálad van? – kérdezem, látom rajta, hogy először nem érti, amit mondok, aztán lassan felemeli a kezét, látja, hogy ott nincs, majd a zsebébe nyúlna, ha lenne, aztán elhűlve mered rám.

- Ott maradt… elejtettem… - nyögi remegő hangon. Úgy tűnik, ez kellett ahhoz, hogy újra előbukkanjanak könnyei. Szinte ugyanabban a pillanatban nyílik végre a műtő, egy beöltözött orvos lép ki, a rajta lévő vér mennyisége aggasztó…

- Hogy van?! Mondja meg! – lép oda hozzá Sakura-san, megfeledkezve arról, hogy az orvos nem ért japánul, de gyorsan lefordítom, amit mond, mire a doktor sóhajt egyet, majd felém fordul.

- A golyót, bár mélyre fúródott, sikerült kiszedni… átment az egyik vesén és a lépben állt meg. Ennyivel életben maradhatna, de a vérzést nem tudjuk elállítani… lassítani sikerült csak… Sajnálom, de a barátjuknak legfeljebb két napja lehet hátra – fejezi be, én pedig elhűlve állok, mintha megfagytam volna, szinte észre sem veszem, mikor lelép az orvos. Hárman egyszerre fordítanak maguk felé, egymás szavába vágva követelik, hogy áruljam el, mi a helyzet, de eltart egy kis ideig, míg ráveszem magam. Az arcukról meg lehetne mintázni a fájdalom szobrát… nem is tudom, melyiküké a legkifejezőbb. Naruto-kun gyötrelmesen zokog, úgy látszik, képtelen abbahagyni. Itachi-san arca kő merev, a szemében olyan üresség ül, ami megijeszt. Sakura-san pedig hangtalanul könnyezik, arca kifejezéstelen, szemében a legmélységesebb fájdalom ül. Szenvedésük az én szemembe is könnyeket csal. Miért kell ennek így történnie?

Hosszú, hosszú ideig egyikünk se szólal meg, én pedig Naruto-kunt próbálom megnyugtatni. Annyira rá figyelek, hogy észre sem veszem, amikor Sakura-san felpattan, majd odarohan hozzánk, Itachi-sant is magával rángatva. Mikor ránézek, megrémülök, arckifejezésén valami őrült öröm uralkodik, szeme lázasan csillog a reménytől.

- A barlang! Naruto a barlang, emlékszel?! – suttogja az izgalomtól remegő hangon, én pedig összeráncolom a szemöldököm, mert nem értem, miről beszél.

- Milyen barlang? – kérdezi Itachi-san, szemében valami tétova reménysugárral.

- Hát a barlang a vízeséssel! – feleli Sakura-san szinte szemrehányóan, amiért még magyarázkodnia kell. – Sasuke háta egyszer csúnyán megsérült, és mikor beállt a vízesés alá…

- … a háta egyszerűen meggyógyult! – fejezi be Naruto-kun ujjongva, végre belé is visszatért az élet.

Ugyanakkor…

- Ez… biztos? – kérdezem meg félénken, mert amilyen állapotban most vannak, el tudom képzelni, hogy… nos, hogy kicsit többet bele képzelnek ebbe, mint amennyi valójában megtörtént.

- A saját szememmel láttam! – emeli meg a hangját megrovóan Sakura-sans, amiért egyáltalán kétségbe merem vonni a dolgot. – Ez az egyetlen reményünk! Ez még működhet!

- Gyorsan meg kell keresnünk Rodot! – kiált fel kedvesem, én pedig sóhajtok.

- Rendben, tudom, melyik hotelbe ment, felhívom – mondom, majd gyorsan odafutok egy telefonhoz. Miután a szállodában átirányítják Rodhoz a telefont, gyorsan felvázolom neki a helyzetet, mire lecsapja a kagylót, s gondolom, már úton is van ide.

Visszamegyek a többiekhez, majd megkeressük újra a sebészt, és kikérjük Sasukét a kórházból, amibe meglepő módon rögtön bele is egyezik, mindenféle kérdés nélkül. Persze lehet, hogy azért, mert már hozzák a „következő adagot” egy utcai harc színhelyéről…

Fél óra múlva feltűnik Rod, addigra Sasukét is kitolják egy hordágyon, adnak mellé egy rakás gézt, fáslit, na meg jókora adag láz-és fájdalomcsillapítót, majd egyszerűen otthagyják nekünk. Arca sápadtabb, mint valaha,s felfordul a gyomrom, mikor véres kötésére nézek, amit a lehető leggyakrabban kell újrakötni, hogy lassítsuk a folyamatot. Sakura-san remegő kézzel nyúl az arcához, majd szinte rögtön vissza is kapja a kezét.

- Forró… nagyon lázas – mondja színtelen hangon, ám ekkor Sasuke-san kezd végre magához térni.

 

 

Itachi

 

 

A fájdalom és üresség különös keverékét érzem azóta, hogy az a lövés eldördült. Bár büszke vagyok rá, amiért így képes volt az elé a lány elé vetni magát, mégis fáj… miért kell emiatt meghalnia?! Kezdeti szimpátiám már nincs meg, s noha tudom, hogy ez az egész nem Sakura hibája, mégis, képtelen vagyok nem őt okolni az öcsém állapotáért… Viszont, amit mondott arról a vízesésről… bár badarságnak hangzik, mégis elhiszem, mert el kell hinnem, egyszerűen muszáj, különben megőrülök! Meg kell próbálnunk, hiszen… hiszen a testvérem élete múlik rajta…

Mikor végre megrebben a szempillája, majd lassan kinyitja a szemeit, a szívem kihagy egy ütemet. Szeme lázasan csillog, látszik, hogy nincs magánál.

Tekintete először mégsem rám esik, hanem Sakurára…

- Hát élsz… annyira szeretlek… megmentettelek, sikerült… – kezdi örömittas hangon, majd tétován körülnéz, míg végül megtalál engem is a pillantása. – Téged is, Nii-san… kihoztalak, megmentettelek – mondja, mire nem bírom tovább, a nyakába borulok. Óvatosan szorítom magamhoz, karja tétován felemelkedik, hogy viszonozza az ölelést, aztán lehanyatlik a keze, és mire elválok tőle, szemei újra csukva vannak, beteg lázálom ragadja magával.

- Ne félj, most mi mentünk meg téged – súgja neki Sakura, majd bead egy adag fájdalomcsillapítót a karjába.

- Szeretlek… - suttogja erőtlenül Sasuke. A lány felé hajol, ujjaival gyengéden a helyére igazítja a zilált tincseit, majd ad egy csókot a homlokára.

- Én is szeretlek – leheli, és bár alszik az öcsém, egy kicsit mintha kisimulna az arca ezt hallva. 

Bármennyire is félek, csodálkozás vesz rajtam erőt… ugyanis ezt a Sasukét eddig csak én ismertem… sőt, igazán még én sem. Kettejük között cikázik a tekintetem, és egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy az öcsém ilyen erős, valódi köteléket volt képes kialakítani.

Néhány perc múlva befut egy férfi, aggódó, halálra rémült arca ránk szegeződik. Ebből kitalálom, hogy ő lehet Rod.

- Jézus, Szűz Mária! – kiált fel, mikor meglátja a félájult Sasukét.

- Rod, azonnal vissza kell mennünk! – fordul felé Sakura, mindössze ennyit mondva, ő pedig nem kérdez egyelőre többet, csak bólint.

- Már megszerveztem a szállítást a reptérre, nyomás! – válaszol, majd az öcsémet kitolva a kórházból beszállunk egy mentőautóba, ami szemlátomást csak ránk várt, majd, mint őrültek, indulunk a reptérre. Testvérem eközben végig motyog, hol értjük, amit mond, hol kivehetetlen a szava. Legtöbbször a „szeretlek” szót ismételgeti, de mindannyiunk neve is felfedezhető a hablatyolásában.

A reptéren fogalmam sincs, hogy intézte ez a fickó, de szinte rögtön a géphez jutunk, felvisszük rá a sérültet, majd fel is szállunk.

Sasuke néha magához tér útközben, ilyenkor erőtlenül megszorítja Sakura és az én kezemet, többször megpróbál rávigyorogni Narutóra, amit ő bíztatóan viszonoz. De a legtöbbször mégiscsak ezzel a lánnyal foglalkozik, ha ébren van, nem győzi ismételgetni, mennyire szereti, ha pedig alszik…

- Te jó ég… az a csaj mindjárt elesik… muszáj lesz elkapnom… Rózsaszín haj és zöld szemek? Honnan szalajtották ezt? ... Ez hihetetlen, rám esett! Milyen idegesítő… és milyen jó az illata… piros csipkés francia bugyi… Még sose hoztak ilyen kínos helyzetbe… jobb, ha goromba leszek… - hangzik Sasuke monológja, amit meglepett csend fogad.

- Ő most… újra átéli ezt? – töri meg a némaságot Sakura suttogása, döbbent arca mindent elárul. Körbenézek, a többieken is ugyanazt a csodálkozást látom.

- Alvás közben magához szorít és átveti rajtam a lábát… van róla fogalma, milyen kényelmetlen ez számomra, így, hogy nem tehetek semmit?! ... Már megint rám esett… elképesztő… meg akarom csókolni… nem szabad vele foglalkoznom… Itachit meg kell mentenem… úgy nem megy, ha rá figyelek… bosszút fogok állni…

- Itachi… ki rabolta el?! Megölöm! … Egy mesekő? ... Meg kell találnom? Itachi… megmentelek! De Sakura… - tér vissza a lányra -, elvonja a figyelmemet… Nem értem, miért, akarom őt… Tudott Orochimaruról és mégis eljött?! Tele van meglepetésekkel… nem értem… meg akarom fejteni…

- Miért érdeklődik irántam, miért akar megismerni? … Miért akar segíteni?! – kiált fel hevesen, amit erős köhögés kísér, de ez nem állítja meg. – Miért nem hagynak békén?! Nincs szükségem rájuk… nincs szükségem senkire! Egyedül vagyok… és ez így jó… nem érdekel se Dobe, se Pinky…

- Lerészegedek… és megcsókolom… végre megtettem… Úristen, mit csináltam?! … Nekem Itachival kell foglalkoznom… Ott áll egy szál melltartóban és képes lenne az ügyért kurvának állni… meg kell akadályoznom… túl tiszta… túl jó… Muszáj lesz felkapnom anyaszült meztelenül… menekülnünk kell…

- Itt fürdik a kanyar mögött… nem baj, ha egy kicsit meglesem… már úgyis láttam… A víz elsodorja… meg kell mentenem! Ruhátlan teste szorosan az enyémhez feszül… bár a halál közelében járunk, én legszívesebben fognám, magam felé fordítanám… végigcsókolnám a formás melleit, a combját… egyre feljebb… míg könyörögne nekem… és akkor… - kezdi el, majd úgy folytatja, hogy abba még én is belepirulok, hát még Sakura. Csak még komikusabbá teszi a helyzetet, hogy Naruto meg röhög, csak úgy csapkodja a hasát, szinte fulladozik.

- Mindig is tudtam, Teme! – vigyorog, Sakura még jobban elpirul, és én is megengedek egy halvány mosolyt. Sasuke sosem érdeklődött különösebben a nők iránt, úgy vettem észre, hogy untatják. Ez a történet… felér egy kész csodával…

- Ne, a vízesés! Lezuhanunk! Elveszítem… meghal… mindketten meghalunk… Nii-san… sajnálom… legalább utoljára had érezzem Őt a karjaimban… had érezzem a csókját…

- Megjelenik álmomban… azt mondja, szerezzük meg a követ együtt… mentsük meg a világot… olyan jó érzés… de én ellenük vagyok. Hazudok nekik Itachiért… sosem tudhatják meg… Álmomban elfordulnak tőlem… azt mondják, áruló vagyok… A régi házunkban járok… anya sikít… megölik őket – ráncolódik fájdalmasan homloka, majd legördül egy könnycsepp az arcán, amit a lány ujjaival gyengéden leseper. – Anya… apa… hiányoztok… - suttog még, majd egy kis időre elhallgat. Sakura újabb kötést csavar a derekára, majd bead még egy adag fájdalomcsillapítót, amitől kissé kisimul öcsém arca. Döbbent és zavart vagyok… Sasuke sosem volt bőbeszédű, sokszor még én is csak találgatni tudtam, mire gondolhat vagy mik a szándékai. Most önkívületében úgy látszik, az egész esetet újra átéli… és elmondja, amire gondolt, és amit érzett. Annyira megváltozott… még mindig a testvérem, akit ismerek, ugyanakkor más. Törődik az emberekkel… normális vágyai vannak… és szemlátomást igazán nagyon megszerette ezt a lányt. Anno gimis korában örültem, hogy ott volt neki Naruto, aki fel tudta oldani valamennyire, és akivel versenyezhetett. De aztán a gimi véget ért és ők külön utakon indultak el. Örülök, hogy itt nem egyedül volt, hanem itt volt mellette a legjobb barátja… és a szerelme… Ki tudja, mi lett volna vele nélkülük? Mivé vált volna? Hisz láthattam, mikor a gyűlölet felülkerekedik benne… Ha ezek ketten, különösen a lány nincs ott neki… vajon hogy végezte volna?

Úgy érzem, újra megenyhülök Sakura iránt, aki képes volt így megváltoztatni őt. Az utolsó egy hónapban hatalmas érzelmi fejlődésen ment keresztül… Sasuke boldog… hálás vagyok Sakurának.

Aztán újra felcsendül az öcsém hangja.

- Tudni akarja, mi történt azon az estén… hát jó, legyen! Elmondom… Miért fáj ez neki? Semmi köze hozzá! Mégis… az együttérzése… olyan szokatlan, olyan meleg… Nem bírom tovább, az ajkai fölé hajolok és lágyan megcsókolom… és néhány percre érzem és elhiszem, hogy összetartozunk… hogy minden a legnagyobb rendben… egy pillanatra még Itachit is elfelejtem… - mondja, és bár kicsit még fáj, hogy már nem vagyok első a számára, örülök is neki… felnőttél Sasuke. Istenem, add hogy ne most haljon meg! – Mellette elmúlt a rémálmom… többé nem riadok fel este… lehetséges ez? Ami tíz éves korom óta minden éjjel kísért… csak így eltűnt volna? Sakura… mit tettél velem? Köszönöm… - rebegi, egyre halkabban, s bár eddig is csodálkoztam, a legnagyobb döbbenet ekkor ér. Elmúltak a rémálmai? Annyira hihetetlenül hangzik… Az elmúlt tizennégy évben, szinte kivétel nélkül minden este végig kellett hallgatnom, ahogy az öcsém ordítozik, forgolódik, majd zihálva felriad, minden éjjel ugyanabban az időpontban. Tizennégy éven át. Ez komolyan… megszűnt? Szinte riadtan tekintek Sakurára, mint valami isteni lényre, annyira elképesztő ez az egész. Ennyire mély lenne a kapcsolatuk? Megrázom a fejem, ezt nem bírom felfogni.

Ekkor Sasuke megint összehúzza a szemöldökét.

- Tiwanaku megtudta! Tud a küldetésemről, mindennek vége! Rá fog jönni! Épp most, mikor már végre az enyém lehet! … Nem mondja el? Megmarad a titkom? … Hogy fogom észrevétlenül eljuttatni a követ? Nem tudhatják me-heg! – rázza meg a köhögés az erőlködéstől. – Elrabolták?! Sakura! Istenem, mi van vele? Miért? – kiabál hevesen, a kötése újra átázik, de annyira mozog, hogy Sakura egyelőre nem tud hozzáférni. – És most mindent megtud! Gyűlölni fog! De akkor is meg kell mentenem… őt is, Itachit is… szeretem őket… még ha nem is cselekedtem helyesen… nem volt választásom… gondoljon bármit… szeretem Őt…

- A szüleim… ő ölette meg őket?! MEGÖLÖM! – kiált fel olyan hevesen, hogy megrémülök, még fel is ül közben, így csak még inkább láthatóvá válik, mennyire véres a dereka, arca egyre sápadtabb, csak a düh fest rá enyhe pírt. Lefogom a kezét, bár keményen küzd, miközben a lehető összes szitokszót elmondja Orochimarura. Sakura pedig duplán is átkötözi a sebet, az ő arca is fehér a félelemtől. – Még hogy segítettek volna?! Ugyan már! … Még mindig itt van? Még mindig… szeret? Tényleg mellettem áll? Istenem… hogy én ezt épp itt értsem meg… Lelövi! Meg kell mentenem… még ha bele is… halok! – folytatja, bár egyre nehezebben beszél. - Ő fontosabb… nálam… Sakura… szeretlek… - nyögi még nehezen, mégis mosolyogva, majd elhallgat.

Sakura kedvesen végigsimít néhányszor az arcán, majd friss borogatást rak a homlokára. Úgy tűnik, testvérem ezúttal mélyebb delíriumba eshetett, ugyanis most már csak néha-néha szólal meg.

Végül aztán landolunk egy magán leszállópályán, észre sem veszem, már terepjáróban zötykölődünk az esőerdőben. Én nem szoktam meg, így mellbe csap a párás levegő és a forróság, egész testem verejtékezik, levegő után kapkodok. Sasukéra siklik a tekintetem, akit kénytelenek voltunk felültetni. Halotthalovány arca csillog az izzadtságtól, csupasz felsőtestéről patakokban folyik az izzadtság véres kötését is átitatva. Kitapintom egyre gyengülő pulzusát, és a félelem jeges marka szorítja össze a szívemet. Csak bírja ki!

Sakura azt mondta, hogy az a barlang kicsit több mint félnapi útra van. Sasukénak ez a zötykölődés nem tesz túl jót… de már nem vagyunk olyan messzire az úti célunktól, Naruto meg hál’ Istennek emlékszik is az útra.

 

 

Sakura

 

 

Istenem… jaj Istenem… annyira fáj a szívem. Ez az egész az én hibám! Ha jobban figyeltem volna… ha nem kell megmentenie… akkor mindez nem történik meg! Ha most miattam meghal… Nem! Nem fog! Nem szabad erre gondolnom! Kérlek, Istenem…

Azt hiszem, egész eddig kétségbe vontam Sasuke érzelmeinek a komolyságát, főleg, miután megtudtam, hogy végig hazudott. De most… könnyezve hallgatom, ahogy beszél, elsősorban hozzám intézve szavait. Hallgatom, hogy mit érzett, milyen belső ellentétei voltak, mennyit vívódott… és hogy mennyire szeret. Nem is gondoltam, hogy engem valaha is szerethet bárki ennyire…

És én is annyira szeretem!

Annyira fáj… kérlek, Istenem, ne vedd el tőlem, ne most…

Habár akármennyire félek is, átjár egy kis melegség… Hiszen tényleg olyan sokszor nem értettem, mi a baja, miért közeledik, majd visszakozik utána, miért volt kimért, bunkó és jeges! Hallani az érzéseit, aggodalmait… mindez olyan emberivé teszi. Sokszor olyan tökéletesnek, okosnak, tehetségesnek, erősnek és önállónak tűnt… miközben olyan törékeny, sérült és magányos volt. Érzem, hogy a könnyek között is egy apró mosolyra húzódnak ajkaim a boldogságtól, amiért tényleg tudtam segíteni neki valamit… és amiért szeret, igazán mélyen, és sokkal régebb óta, mint én azt gondoltam. Már nem sok idő, és ott leszünk újra a barlangban, a vízesésnél, egyetlen reményünknél. Szerelmem…

Nehéz órákat és perceket élünk át a kocsiban ülve, ez talán még annál is rosszabb, mint mikor a műtő előtt vártunk. Ahogy egyre közeledünk, úgy merül fel bennem egyre több kétség, hiszen pontosan emlékszem, hogy a vízesés gyógyító ereje csak egyetlen egyszer működött… Ha most sem csinál semmit, akkor…

Megrázom a fejem, próbálom elhessegetni az aggodalmamat, próbálok nem tudomást venni a jeges félelemről, ami összeszorítja a torkomat, de nem nagyon megy. Elképzelem, hogy a dolog működik, hogy Sasuke egyszer csak hipp-hopp meggyógyul, és minden jó lesz… de valahogy élesebben rajzolódik ki bennem a másik eset. És ha ez megtörténne – nem fog, nem fog! – akkor fogalmam sincs, hogy élném azt túl… hogy élné túl Itachi és Naruto…

Nem gondolhatok erre! Helyette, hogy eltereljem a figyelmem, kicserélem Sasuke borogatását, és megint átkötöm a derekát. Arcára nézek, arra a gyönyörű, hideg arcra, mely most hatalmas tusáról tanúskodik. S bár erejének megfeszítésével küzd, már nem bírja sokáig…

Teljes némaságba burkolózva ülünk órákon keresztül, míg végre megérkezünk. Naruto vezet a barlanghoz, és mivel Itachi még mindig elég rossz bőrben van és amúgy is megviseli az esőerdő klímája, ezért Naruto Rod segítségével viszi be Sasukét a barlangba egy hordágyon, amit a perui szerzett be. Először megint egy kis lyuknak tűnik, a folyosó bejárata pedig egy résnek látszik a falon, de Naruto célirányosan arra indul, így végül elénk tárul az alagút, benne a haurik történetének fali képregényével. De ez most nem tud meghatni, egy percre se tudom levenni a szemem Sasukéról, aki iszonyú sápadt és már nem verejtékezik. Ami még kétségbe ejtőbb, hogy már nem vérzik annyira… Sietnünk kell…

Szinte átrepülünk a folyosón, míg végre a szemünk elé tárul a vízesés… legalábbis tárulna, de néhány lándzsa elállja az utunkat…

- Állj! – hangzik hauriul, mi pedig meglepetten megtorpanunk. A haurik? Itt?

- Szóval ide menekültetek? – kérdezek vissza döbbenten, holott igazából nagyon is ésszerű, hogy itt keressenek menedéket. Ekkor végre meglátom a férfit is, aki megállított, és zavartan veszem tudomásul, hogy ez az a srác, akit részegen lesmároltam.

- Ó! A megmentőnk! – vált japánra és derül fel az arca, mikor végre kiveszi az arcomat, a lándzsák pedig rögtön eltűnnek.

- Igen, de most nincs időnk erre! – kiáltom, újra Sasukéra pillantva, aki egyre nehezebben lélegzik. – Meg kell mentenünk Sasukét! Oda kell vinnünk a vízhez! – mondom, közben már utat is törve a víz felé. A férfi követ minket.

- Ezt hogy érted? Ebben a vízben nincs semmi különös. Igaz a legendák beszámolnak néhány csodás esetről, de… - kezdi el, de nincs türelmem végighallgatni, arról nem is beszélve, hogy ezzel szétzúzza reményemet.

- Egyszer már működött! Egyszer begyógyította Sasuke hátát! Láttam! Ez az egyetlen reményünk! – ordítom megtörten, amiért nem akarnak hinni nekem.

Narutóék leteszik a hordágyat a földre, majd gyengéden felemelik Sasukét, leszedik a kötéseit, ezzel újra láthatóvá téve a hatalmas lyukat a derekán, aztán beteszik a vízbe derékig. Semmi.

Kétségbeesetten fogom meg a vállait, amik félelmetesen hidegek, és beljebb tolom, így a vízből már csak a feje látszik ki. Még mindig semmi. Istenem nem lehet, Istenem segíts, könyörgök…

- Gyógyulj meg! GYÓGYULJ MÁR MEG! – ordítom kétségbeesetten, de úgy tűnik, az ég nem hallja a szavaimat…