Sasuke

 

 

Az őr eltűnik, s már nyílik is az ajtó. Érzem, ahogy az adrenalin végigszáguld az ereimen, őrült sebességre késztetve dobogó szívemet, lüktető pulzusomat, ahogy egész lényemet a feszült izgalom érzetével tölti el. Lassan, nyugodtan bemegyünk, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, ugyanakkor minden idegszálam pattanásig feszült, és úgy sejtem, a többieké is, de egyikünkön sem látszik különösebben semmi.

Felmérem a terepet. Nem olyan, amilyennek képzeltem. Azt hittem, valami koszos raktárépülethez hasonlót fogok tapasztalni, ehelyett az a mocskos, rozsdás ajtó egy elegáns, sötét folyosóra nyílik. Csillárok szolgáltatnak halvány fényt. Jobbra is, balra is egy-egy ajtó, előttük két-két őr felügyel fegyverrel a kezében. Tekintetükből pusztán zavarodottságot olvasok ki miután megpillantanak minket, de nem értve a helyzetet, nem tesznek semmit.

Rövidesen egy elágazáshoz érünk, három lehetséges út áll előttünk. Vezetőnk ekkor megtorpan és feszengve néz körbe.

- Mit is mondott, Hinata-san, hova vezessem önöket? Az unokabátyjához? – teszi fel remegő hangon a kérdést, én pedig magamban csodálattal adózok a Hyuugának, amiért ilyen hatást sikerült elérnie.

- Nem mondtam semmit, nem figyeltél?! – csattan fel Hinata, de hangjában hallom, hogy most mérges, amiért ezt elfelejtette. Mindenesetre nem esik ki a szerepéből. – Neji még várhat, pláne ezután a marháskodása után… - áll meg pár másodpercre, mint aki komolyan elgondolkozik. – Vigyél a foglyokhoz, van ott némi elintéznivalónk… - fejezi be elég félelmetes hangsúllyal, ami meg is teszi a hatását, a fickó rögtön vigyázzállásba vágja magát.

- Értettem, erre tessék – indul el jobboldali folyosón, mi pedig a nyomába eredünk. Ám egy fél perc sem telik el, mikor a kinyílik egy ajtó, és egy szürke hajú, lila ruhába öltözött szemüveges alak lép ki rajta a maga bal oldalára nézve, így pont nem vesz észre minket.

- Ajjaj, vajon mit csinál Neji-kun ennyi ideig? – mondja inkább magának, mint a mellette álló őrnek. Most menj vissza és ne vegyél észre…

- Kabuto-san! Hinata-san és a csapata megérkeztek! – jelenti vezetőnk ennek a buzis fickónak mindent elrontva, aki hirtelen felénk fordul, majd egy villanásnyi döbbent pillantás után ravaszon elmosolyodik.

- Alejandro-kun, talán nem értetted, mikor Neji-kun azt mondta, nem szabad beengedned Hinata-sant? – kérdezi mézes-mázos hangon, hangsúlyától mégis feláll a szőr a hátamon. Ez az alak még veszélyes lehet…

- D-de a kisasszony azt mondta…

- Igen? Mit mondott? – lép hozzá közelebb a Kabutónak nevezett, s nem kerüli el a figyelmemet, hogy a folyosón állomásozó katonák is készenlétbe helyezkednek.

- H-hogy az csak félreértés volt… - roggyan meg a térde, a szemüveges fickó arcáról pedig eltűnik a mosoly.

- Értem – mond pusztán ennyit, majd szinte fel se tudjuk fogni, már dördül a pisztoly és a vezetőnk, egy vérző lyukkal a homlokán holtan a földre roskad. – Nincs szükségünk olyanokra, akik elég ostobák ahhoz, hogy megszegjék a parancsot – hangzanak szavai a dörrenés utáni csendben, majd újra mosoly terül szét az arcán. - Nos, ha már ilyen szépen összefutottunk, akkor talán… - kezdi el, de Naruto belé fojtja a szót.

- Mégis… mégis hogy tehetted?! – zihál, meredt ujjal a hullára mutatva. – Csak úgy megölni valakit… az alkalmazottad…  A BAJTÁRSAD! – üvölti torka szakadtából, aminek eredményeképp a szürke hajú mögül még több fegyveres kerül elő, de Kabuto mozdulatára nem csinálnak semmit… egyelőre…

- Naruto-kun… - suttogja Hinata.

- Mégis hogy képzeled, hogy jogod van csak úgy elvenni egy ember életét?! Ráadásul a saját emberedét?! – rontana rá a négyszeműre, de gyorsan megragadom.

- Nyugodj meg, Naruto, próbálj meg józan maradni. Emlékezz, miért jöttünk – csitítom. Semmi hasznát nem vesszük, ha nem csendesedik le.

- Hahaha, milyen vicces kis fickó – kezd el nevetni Kabuto. – Kérlek, az életet csak az erősek érdemlik meg, akiknek elég hatalmuk van. De gondolom, nem filozofálni jöttetek – mondja, majd felém fordul. – Ha nem tévedek, te vagy Sasuke-kun. De vártam ezt a találkozást! Az én nevem Yakushi Kabuto – mutatkozik be.

- Köpök rá ki vagy. Tudod, mi a célunk. Hol van Sakura és Itachi? – préselem ki a fogaim között.

- Hogy? Te meg miről beszélsz? – játssza a hülyét. – Inkább állj ide mellém, Sasuke-kun, hiszen mi egy oldalon állunk – vigyorog rám olyan undorítóan, hogy felfordul a gyomrom.

- Sosem állnék a te oldaladon – sziszegem, mire ő nagy szemeket mereszt rám.

- Egek, de hát végig az én oldalamon álltál… hiszen mindkettőnk oldala Orochimaru-sama mellett van. Hiszen most is idehoztad nekünk ezt az árulót – villan a Hyuugára a szeme, én meg összepréselem a fogam, mert pontosan tudom, hogy amit mond az végső soron igaz. Nem lett volna szabad őket is elhoznom…

- Ne hallgass erre a szemétre, Teme… már mindent tudunk rólad és veled vagyunk. Te hozzánk tartozol… nem vagy egyedül – lép a két oldalamra Naruto és Hinata, gyengén megérintve a karomat. Én nem is tudom miért, de muszáj egy döbbent pillantást vetnem rájuk. Különös büszkeség tölt el arra gondolva, hogy mellettem vannak.

- Milyen bájos… - jegyzi meg gúnyolódva a szemüveges, de hangjából kiérződik, hogy nem erre a reakcióra számított.

- Árulót mondtál? A te szemedben bizonyára így tűnik. De elegem van ebből a rengeteg bűnből, mocsokból és vérből, ami a ti oldalatok. Az én helyem Naruto-kun, Sakura-san és Sasuke-san mellett van! Épp ezért most meg kell állítanunk titeket! – kiáltja kipirulva, szikrázó szemmel a Hyuuga-lány, majd Dobe megszorítja a kezét, én pedig végre elmosolyodok egy pillanatra.

- Utoljára kérdezem: hol van Sakura? – nézek rá ellenségesen, olyan fölényesen, mintha nem lenne sokszoros túlerő velünk szemben. De ahogy így ezek ketten az oldalamon állnak… kicsit mintha lenne értelme így beszélni.

Ő felemeli a bal karját, majd ránk vigyorog.

- Milyen kár… pedig azt hittem, jó barátok lennénk – feleli, aztán lassan elkezdi leereszteni a karját.

- Erre! – üvöltöm, majd megrántom Narutóék kezét, és már a záporzó golyók között bemenekülünk a mellettünk lévő ajtón.

 

 

Naruto

 

 

Sasuke ránt rajtam és Hinata-chanon egy hatalmasat, aztán egyszer csak a golyózápor után egy bazi nagy teremben találom magam, ami szintén színültig van töltve fegyverekkel.

- Gyorsan, barikádozzuk el az ajtókat! – üvölti Teme egy kisebb szekrényt tolva az ajtó elé. Én rohanok a fal mentén, hogy van-e még más bejárat is ide, és nem győzök csodálkozni ezeknek a hihetetlenül sok, különböző, modern fegyvereknek a láttán. A magas polcok felnyúlnak egészen a plafonig, köztük szűk átjárók vezetnek, és minden tele van tömve puskák, pisztolyok és ki tudja még, mi egyebek tömkelegével.

Találok még egy ajtót, gyorsan eltorlaszolom, több bejárat hál’ Istennek már nincs. Visszafutok a többiekhez, akik éppen hatalmas gépfegyvereket töltenek meg, és engem akaratlanul is kiráz a hideg. Bakker, igazán csak most értem, hogy ez itt vérre megy!

- Nesze, töltsd meg gyorsan, nem sokáig fogják bírni ezek az ajtók – dob oda nekem is egy gyilkoló gépet, én pedig kelletlenül, de gyorsan belehelyezem a töltényeket, majd magamhoz veszek még néhány tárat.

Az ajtókat kívülről folyamatosan püfölik, már valóban nincs sok. Hinata-chanra nézek és elszomorodik a szívem, amiért ő is részt vesz ebben. Mi van, ha történik vele valami? Mi van, ha…

- Nyugodjatok meg. Ez a terep kedvező, és a kő is nálunk van. Alapvetően nem vagyunk olyan rossz helyzetben, mint látszik – hallom Sasuke tárgyilagos hangját, ami mögül mégis kiérzem a megnyugtató szándékot. A higgadt hangnem azonban segít összpontosítani.

- Tudod mit, Teme? Ha ennek a kalandnak vége, megszerettetem veled a ráment! – vigyorodok el, mire az ő ajkán is kirajzolódik egy kelletlen mosoly.

- Na persze… kizárt – rándul még egyet az ajka, majd újra elkomorul. A döngetés egyre erősebb, érzem, hogy összeszorul a szívem, ahogy átjár a halálfélelem… ugyanakkor eltökélt vagyok.

- Hinata-chan, vigyázz magadra – suttogom.

- Hiszek benned, Naruto-kun.

- Gyertek – int Teme, és alig fél perccel az ajtók áttörése előtt a terem végtelen polcai közé rejtőzünk, aztán halljuk a fa reccsenését, a katonák lépteinek zaját. Mindjárt kezdődik.

Amint megpillantom az első katonákat, először menekülni próbálok, de mikor lőnek, és észreveszem közvetlen magam mögött Hinata-chant, nem gondolkozok tovább, megfordulok és meghúzom a ravaszt. Próbálok úgy célozni, hogy ne találjak el létfontosságú szervet, ami többé-kevésbé sikerül is. Szerencsére gyorsan megtapasztalom, hogy Hinata-chan nem szorul a segítségemre, ami persze nem gátol meg abban, hogy végig vigyázzak rá, de kicsit azért megnyugtat. Hamar olyan helyzetben találom magam, ami valami felturbósított bújócska-fogócskára emlékeztet. Elég furcsa a helyzet: mi hárman próbálunk elbújni kb. harminc katona elől, közben pedig mindenki lövöldözik össze-vissza. Csak egy másodpercre lankad el a figyelmem, ami elég ahhoz, hogy egy golyó eltalálja a bal kezem középső ujját és levigye a legfelső percet.

- ÁUCS, ÁUCS, ÁUCS!!! – ordítok, miközben nem bírom levenni a szemem vérző ujjamról, hihetetlenül fáj.

- Naruto-kun! – érzek egy erős lökést a hátamban, aminek hatására elterülök a földön, és nem sok időbe telik, hogy Hinata-chan is összeroskadjon véres combját markolva.

- Hinata-chan!!! – ordítok én is, és ekkor látom, hogy katonák tömkelege vesz körül minket. Teme nincs sehol…

Ám egy pillanat múlva a katonák a polc alá kerülnek, ugyanis Teme a másik oldalról rájuk borította a polcot a fegyverekkel együtt. Itt az idő!

- Naruto, Hinata! Erre! – veszem észre Sasukét, akinek szintén vér csorog a homlokán, beterítve ezzel szinte egész arcát, amitől hihetetlenül félelmetesnek látszik, de úgy látszik, egyébként nincs komoly baja. A kedvesemhez fordulok.

- Hinata-chan, fel tudsz állni? – kérdezem, mire egy aprót bólint, majd a segítségemmel – remegő combjai ellenére – sikerül talpra állnia.

- Csak súrolt – hallom elhaló hangját, majd átbicegünk Sasuke mellé. Istenem, sikerülhet? Talán van esély? De csak ekkor tűnik fel, hogy a polc alatt tíz behemót sincs…

… és hogy a többiek már körbe vettek…

- Fenébe… - hallom Sasuke szitkozódását, majd egy hirtelen mozdulattal előrántja a La muerte izé-bizét és neki szegezi a pisztolyt. – ÁLLJ! Különben a kőnek annyi! – ordítja, mire valószínűtlenül gyorsan vált át a golyózápor zaja néma csendre. A feszültség szinte tapinthatóvá válik a levegőben, minden szempár a kőre függesztve.  

Aztán egyszer csak egy ember tapsa töri meg a csendet.

- Brávó… örülök, hogy direkt nem ölettelek meg titeket… így feltárult a titok – jelenik meg az a négyszemű nagyképű vigyorral az arcán. – Nem igaz, Neji-kun? – fordul hátra, mire megjelenik az a másik beképzelt majom, és mellette…

- Sakura-chan! Itachi! – ordítom, majd hirtelen a mellettem álló Sasukéra kapom a tekintetem, akinek sosem látott kifejezés jelenik meg az arcán. Teme…

 

 

Sakura

 

 

- Te nyomorult kis kurva, ezt még nagyon megbán… - kezdi Neji, de ekkor távolabbról fegyverropogás zaja hallatszik, és beindul egy sziréna…

Nagyot dobban a szívem… Csak nem...?

- Már itt is vannak? – pillant fel Neji meglepetten, majd visszafordul hozzám vigyorogva. – Sasuke barátunk most talán teljesíti a kötelességét – néz rám, hogy reagálok rá, de én csak szomorúan lesütöm a szemem. Ezek szerint most hozza a követ… bár akkor mi ez a lövöldözés? Értetlenkedve fordítom a fülem a hang irányába, abban reménykedve, hátha meghallok valamit, ami fényt derít az eseményekre.

De nem kell sokat várnom…

- Hát akkor menjünk, nézzük meg, mi folyik odafent! – húzza ajkait féloldalas, kegyetlen mosolyba. Erről a mozdulatról persze rögtön Sasuke jut eszembe, és bár az övé is mindig túlcsordult a hatalmas egójától, mindig bíztató és őszinte volt, ellentétben ezzel a könyörtelen, „nekem mindent szabad” kifejezéssel az ex-barátom arcán. A fenébe… hiányzik nekem… – Hozzátok őket! – int felénk a fejével a katonáknak, akik keményen megragadják a könyökünket, majd erőszakosan feltaszigálnak egy lépcsőn.

Most mi lesz? Ez a zaj… mi van, ha baja esik Sasukénak? Azt nem bírnám ki… És mi van, ha Narutóék is itt vannak? Mi van ha…?

Annyira lefoglal a testi épségükért való aggodalom, hogy nem is bírok másra gondolni, észre sem veszem, hogy Itachi ott lépked mellettem, vagy hogy már egy másik helyen vagyunk, és hogy egyre hangosabbak a dördülések.

- Ki ez a lány, Neji-kun? – ráz fel egy szürke hajú, szemüveges srác, aki a folyosón várakozik látszólag teljes nyugalomban, fütyörészve, miközben a mellette lévő teremben lövöldöznek. Ahogy elmosolyodik, miközben rám néz… veszélyes alaknak tűnik.

- Saját ügy – vet oda ennyit Neji, amin meglepődök, mert azt hittem, parancsra rabolt el és tudnak rólam… Ezek szerint csak a kénye-kedve szerint bánik velem? Ez most jobban fáj tőle, mint eddig bármi más. Lassan már csak fájdalmat érzek magamban, akárkire is gondolok… Istenem, vajon mi van a többiekkel?! Csak éljék túl…

- Sebaj, majd akkor én kitalálom – húzza mosolyra ajkait, majd a zsebéből elővesz egy kártyapaklinak tűnő dolgot. – Íme, itt az adatlapod, Sakura-chan – dug az arcomba egy lapot, rajta az adataimmal a nevemtől és lakcímemtől kezdve a mellbőségemen át mindennel.

- Mégis ki a fene vagy és honnan tudod mindezt?! – kiáltom elpirulva, amit szemmel láthatóan nagyon élvez.

- Ó, ezt még nem tudtad? Neji-kun azért járt veled, mert az volt a feladata. Orochimaru-sama mindig is figyelemmel kísérte a régészeket, de te különösen kitűntél… Ez bele illett a tervébe, így hát megbízta Neji-kunt, hogy férkőzzön a bizalmadba és szerezzen adatokat rólad, hogy majd a későbbiekben felhasználjunk – mondja szép lassan, ami valahogy irtózatosan groteszkül hat a golyózápor közepett. – Egyedül azt nem értem, hogy miért hoztad őt ide, Neji-kun, amikor nem kaptál ilyen parancsot? – élesíti a hangját, mire Neji összehúzza a szemöldökét.

- Ne érdekeljen, te kígyó – mordul rá gorombán, amiből csak arra tudok következtetni, hogy legalább annyira undorodik ettől a fickótól, mint bárki más, és ettől kicsit emberibbé válik a szememben.

Egyre inkább úgy érzem, hogy az agyam kezd kikapcsolni. Még megvan az aggodalom, a kétségbeesés, a kételkedés, de már nem bírok gondolkodni. Görcsösen csak az jár a fejemben: „csak éljék túl, csak éljék túl”.

Aztán egyszer csak csend lesz.

- Úgy tűnik, vége. Lássuk, mi sül ki ebből – lép be a terembe.

- Cöh… - húzza el a száját Neji, majd int. – Gyerünk.

Ahogy belépünk, egy csatatér tárul a szemünk elé. A falakon golyónyomok, egy rakás fegyver szanaszét van szórva, a még álló polcokon is pisztolyok, puskák, stb. sorakoznak, gondolom, alapvetően raktár lehetett ez a terem. Ahogy szétnézek, nem látom Sasukéékat, de néhány katona háta kilátszik egy oszlop mögül, mi is arrafelé vesszük az utunkat. Mindenfelé rengeteg vért látok és a szagtól felfordul a gyomrom. Ugye nincs semmi bajuk?!

- Brávó… örülök, hogy direkt nem ölettelek meg titeket… így feltárult a titok. Nem igaz, Neji-kun? – hallom az előző srác hangját, majd elrablóm mordulását.

- Sakura! Itachi! – ordítja Naruto, mire végül meglátom őket és összeszorul a torkom. Vagy húszan veszik körül őket, ők pedig…

Naruto keze és felsője egy vörös folyam, gyengéden átkarolja a vérző combú Hinatát. Először nem is látom meg Sasukét, de aztán őt is észreveszem néhány méterre Narutóéktól. Az arcát és a pólóját is vér lepi, a kezében pedig… Istenem a La muerte de la Rosa!

És ekkor Ő felénk fordul. Nem tudnám leírni a kifejezést, ami az arcára kiül ebben a pillanatban. Talán leginkább a hitetlenkedéshez és megkönnyebbüléshez hasonlít, miközben tekintete ide-oda cikázik Itachi és köztem. Bár próbálja visszatartani, olyan érzésem van, hogy akármelyik másodpercben elsírhatja magát. Persze miért is ne tenné? Mindent, amit eddig csinált a bátyjáért tette és ő most itt áll mellettem, Sasuke végre láthatja őt. Ebből a mélységes érzésből, ami a szemükből árad látom, hogy mennyire szeretik egymást, és így már jobban meg tudom érteni, hogy Ő miért cselekedett így. Nem tudok rá haragudni érte, csak enyhe, de folyamatos sajgást érzek a szívem körül, valamint tompaságot. Legszívesebben elbőgném magam. Sasuke… miért nem voltál képes bízni bennünk? … Bennem?

Most az én tekintetemet keresi, mire halványan, kényszeredetten elmosolyodok, de elfordulok tőle. Nem kételkedek abban, hogy valamit tényleg megváltoztattam benne… hogy valóban fontos voltam a számára… vagyis talán még most is az vagyok. De úgy tűnik, ennyi… nem képes közel engedni magához. És ez a teher, amit végig cipelnie kellett csak azért, mert nem bízott bennünk eléggé! Szegény Sasuke…

 

 

Sasuke

 

 

Sajnos kénytelen vagyok bevetni a zsarolást, ha nem akarom, hogy szitává lőjenek. Bár az eddigi harc alapján úgy hiszem, nem kifejezetten az életünkre törnek, hisz akkor könnyedén végezhetnének velünk. Az a szürke hajú figura bizonyára sejti, hogy tudunk valamit a kőről…

- Brávó… örülök, hogy direkt nem ölettelek meg titeket… így feltárult a titok – jelenik meg Kabuto a katonák között. - Nem igaz, Neji-kun? – szól hátra a válla fölött, mire megjelenik az a szemét seggfej is. És mögötte…

- Sakura! Itachi! – ordít Naruto, nekem pedig a földbe gyökerezik a lábam. Úgy érzem magam, mint egy lassított felvétel, ahogy feléjük fordulok és meglátom őket. Egymás mellett állnak, és én hirtelen azt sem tudom eldönteni, melyikükre nézzek először. Az, hogy együtt vannak, csak azt jelentheti, hogy Sakura tud mindenről… Valami esztelen remény még mindig élt bennem, hogy hátha el tudom intézni az ügyet, anélkül, hogy megtudná, de mind hiába. Könnyek gyűlnek a szemembe, amiket erőnek erejével kell visszaszorítanom, hogy ki ne csorduljanak. Nem merek Sakura szemébe nézni, ezért Itachira pillantok. Még jobban összeszorul a torkom a látványától: zúzódások borítják és rettentően lesoványodott. Látom a szemében a megpróbáltatások fájdalmait, valamint az örömöt, amit én is érzek, hogy viszontláthatjuk egymást végre. Aztán végül muszáj Sakurára is ránéznem, mert nem bírom tovább. A szemébe nézek, hogy lássam, mégis mit gondolhat, hogy érezhet, de egy apró, hamis mosoly után elfordul tőlem. Úgy érzem magam, mint akit arcon csaptak. Tudom, hogy megérdemlem az elutasítását és bizalmatlanságát, de akkor is fáj. Reménytelenül elnézem ezt a két embert a sok őr és ellenség között, miközben még mindig nekiszegezem a pisztolyt a La muerte de la Rosának, és akaratom ellenére is kicsordul egy könnycsepp a szememből, amiért arra lettem kényszerítve, hogy válasszak közöttük, és most talán elveszítem mindkettőt…

- Sasuke! – kiáltja Itachi, majd elfeledkezve a katonákról próbál hozzám futni, de csak annyit ér el, hogy a mellette álló nagydarab férfi visszarántja és hasba öklözi, amitől a térdére zuhan.

- Nii-san! – hallom a saját hangom, mire Kabuto felnevet.

- Milyen édes jelenet, ugye, Neji-kun? – mosolyodik el, legszívesebben hánynék tőle.

- Hagyjátok békén Itachit, különben szétlövöm a La muerte de la Rosát! – emelem feljebb a hangom, majd demonstrálás képen kibiztosítom a pisztolyt. Egy rossz mozdulat és a kőnek annyi.

- Cöh… - mordul egyet Neji a patthelyzet miatt. De nem sokáig állunk néma csendben ellenségesen bámulva egymást, ugyanis új szereplő érkezik a helyszínre…

- Ugyan, ugyan, csak ne olyan hevesen, Sasuke-kun – lép be Neji és Kabuto között a legundorítóbb alak, akit életemben láttam. Hófehér bőre, sárga kígyószeme, hosszú fekete haja félelmetes aurát von köré. Ez a sziszegő hang… Orochimaru!

- Orochimaru-sama, megtisztelő a jelenléte – hízelkedik Kabuto, mire a férfi kinyújtva meglepően hosszú nyelvét megnyalja ajkait.

- Csak nem gondolod, hogy kihagynék egy ilyen érdekes alkalmat? – vigyorog, a katonákon is látom, hogy meghűl a vér az ereikben ettől az embertől… már ha az. – Van egy ajánlatom a számotokra. Kössünk cserét. A kőért cserébe megkapjátok a lányt és az Uchihát – csillan ravaszul a szeme, én pedig összehúzom a szemöldököm.

- Ha azt terveznéd, hogy utána úgyis megölsz minket, nem árt, ha figyelmeztetlek: nem tudhatod, hogy ez most tényleg a valódi kő-e. Egyedül mi ismerjük a La muerte de la Rosa valódi rejtekhelyét… nem ölhetsz meg minket! – mondom neki, nem is tudom, hogy tudok ilyen logikusan, higgadtan beszélni most, de mindenesetre sikerül.

- Ejnye, csak nem gondolod, hogy ilyen tisztességtelen vagyok? – nevet fel a kígyó, de továbbra is ugyanolyan visszataszító.  

Egy pillanatnyi gondolkodás után megszólalok.

- Rendben van – közlöm fagyosan, mire Sakura most először felém kapja a tekintetét, szeméből hitetlenkedés és düh szikrázik.

- Ezt nem teheted! Azzal a kővel az irányítása alá vonhat mindent, az életünk nem ér ennyit! – ordít szinte megszállottan, könyörögve.

- Nincs más választásunk – fordítom el az arcom. A követ így is úgy is ki tudják kényszeríteni belőlünk… ha legalább együtt leszünk mindannyian, akkor talán többet tehetünk, hogy visszaszerezzük…

Vissza akarom kapni őket… és Orochimaru jól tudja ezt.

- Örülök, hogy okos vagy, Sasuke-kun – csillan fel annak a kígyónak a szeme. – Kár lenne megölni téged, értékes segítség vagy… Máskor is dolgozhatnál nekem – nyalja meg újra ajkait, amitől lúdbőrzik a hátam.

- Kizárt.

- Na, majd meglátjuk – dönti meg kicsit a fejét, miközben méricskél, s közben elkapom Kabuto és Neji kissé irigykedő pillantását, amitől csak még rosszabbul érzem magam. – De mire várunk még? Hozzátok a foglyokat! – csettint egyet, mire a pápaszemes és a Hyuuga előrevezeti Sakurát és Itachit. Akaratlanul is nagyot dobban a szívem. Mindjárt itt lesznek!

- Először küldd ide egyiküket, aztán egyszerre cserélünk! – mondom, mivel szükségem van biztosítékra.

- Rendben van. Melyiküket szeretnéd előbb? – szegezi nekem a kérdést, mire kiver a veríték. Ismét választásra kényszerítenek…

Alapból Sakurát mondanám, hiszen ő a sebezhetőbb, de… Itachi borzasztó állapotban van, neki jelenleg nagyobb szüksége van a támogatásra, így is látom, hogy alig áll a lábán! Sakura erős és okos lány… bíznom kell a legjobbakban…

- Először Itachit! – hangzik végül a döntésem, mire látnom kell, ahogy Sakura arcából mintha az élet tűnne el, olyan, mint aki megsemmisül, így már bánom kissé, hogy ezt mondtam. De most már mindegy.

- Engedjétek el az Uchihát! – parancsolja Orochimaru, mire lendítnek egyet a bátyámon, hogy majdnem hasra vágódik, de aztán sikerül visszaszerezni az egyensúlyát és amilyen gyorsan csak tud, odabotorkál hozzám.

- Nii-san! – zárom a karomba bátyám, és szinte megszakad a szívem, mikor érzem, mennyire sovány. De legalább itt van!

- Kisöcsém… hiányoztál – súgja nekem gyenge hangján, és érzem, hogy egy forró könnycsepp folyik végig a nyakamon. Gyengéden eltolom magamtól és Narutóékra bízom. Most jön a neheze.

Sakurára emelem a tekintetem, aki már nem tűnik olyan szomorúnak, úgy látom, valamit forgat a fejében. Csak semmi meggondolatlanságot! – kiáltanám legszívesebben, de van egy olyan érzésem, hogy úgysem hallgatna rám. Megint tehetetlenséget érzek plusz még most kis szorongást is, ami teljesen idegtépő ebben a várakozásban. Csak reménykedhetek, és ez kikészít. És mi lesz velünk a csere után? Csak a Jóisten tudja…

 

 

Sakura

 

 

Mikor Sasuke Itachit választja, úgy érzem magam, mintha egy kés járná át a szívem. Már alig bírom visszatartani a könnyeimet és érzem, ahogy a bánat erőt vesz rajtam. Alapvetően megértem, miért a bátyját választotta. Már csak alapból, fizikai okokból is őt célszerű és nem csodálkoznék, ha Sasuke ilyen hideg logikai úton választotta volna… legalábbis szeretném ezt hinni…

De hát eddig is mindig ő volt a legfontosabb, épp most lenne ez másképp?

Ahogy összeölelkeznek nem tudok rá tovább haragudni. Már több mint egy hónapja nem látták egymást és Sasuke még kényszerítve is volt, hogy eláruljon minket. Én élvezhettem az öleléseit, a testének melegségét, őt pedig hosszú ideje most zárhatja először a karjába. Fáj még… de megértem.

Egy terv kezd körvonalazódni az elmémben. Kockázatos és talán nem is sikerül… de nem tehetek mást. Jól tette Sasuke, hogy engem hagyott hátra… Itachi erre nem lenne képes.

- Ha a családi újraegyesülésnek vége, talán folytathatnánk – szól közbe Neji, akinek valamiért abszolút kelletlen képe van. Mindjárt itt az idő.

- Akkor Sasuke-kun, Neji-kun, lépjetek előre! – utasítja Orochimaru, akitől borsózik a hátam, mire Neji megfogja a karomat, majd együtt elindulunk Sasuke felé, akivel fél úton összetalálkozunk. Ő erősen markolja a követ, a fegyvert továbbra is annak szegezve, de közben le nem veszi a szemét rólam. Az aggodalom, ami a szemében ül, pírt varázsol az arcomra, ami kissé nevetséges ebben a helyzetben, de valamennyire visszaadja a reményemet és erőt ad ahhoz, amit tennem kell.

Érzem, hogy Neji szorítása a karomon gyengül.

- Háromra. Sakura, számolj! – utasít Neji, én pedig gyorsan elfojtok egy mosolyt, amiért megkönnyíti a dolgom.

- Egy… - mondom, mire Sasuke eltartja a fegyvert. – Kettő… - folytatom, és érzem a feszültséget, Neji szorítása még inkább enyhül. – Hááárom! – kiáltom, mire Sasuke előrenyújtja a követ, Neji elengedi a karom, de mire bármelyikük is feleszmélhetne, a kő már a kezemben van. Ez az, sikerült! Gyorsan Sasuke mellé szaladok, kikapom a kezéből a fegyvert, és most én szegezem a pisztoly csövét a La muerte de la Rosának.

- Ribanc! – sziszegi Neji, mire én megengedek magamnak egy diadalmas mosolyt.

- Szép volt, Sakura-chan! – kiált Naruto, aki Hinatával és Itachival együtt azóta már mellettünk áll.

- Az a baj, hogy mindig is lebecsültél! – emelem fel a fejem, mire Neji arcán mérges fintor jelenik meg, Orochimaru pedig érdeklődve dönti meg a fejét.

- Neji-kun, a jelentésedben nem is szerepelt ez a lázadó hajlam – dorgálja meg a Hyuugát, aztán végigmustrál Sasukéval együtt. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen érdekes páros fog születni a küldetés alatt… Hagyjuk ezt az ellenségeskedést! Dolgozzunk együtt! Minden hatalom a miénk lehetne! Sakura-chan, megvédhetnél mindent, amit szeretsz! Sasuke-kun, visszaszerezhetnéd a családod becsületét! Együtt irányíthatnánk az új világot, ami csak nekünk engedelmeskedne! – mondja hízelgő hangon, mégis megragadja a fantáziámat egy kissé. Ekkora hatalommal valóban minden könnyebb lenne… sok mindent megvédhetnék. De aztán eszembe jut, mikor Sasuke hátán beforradt a seb, és hogy már annyi varázslattól, vagy akármi volt is az, mennyire megijedtem… És aztán ránézek erre a kígyóra, és a ravasz szempár végleg meggyőz arról, hogy sose akarjak egy ilyen féreggel együtt dolgozni. Oldalra pillantok Sasukéra, akit viszont szemmel láthatóan sokkal jobban elgondolkodtatott Orochimaru ajánlata. A szeméből gyűlölet csap ki, az a gyűlölet, amit mindig is éreztem benne, és látom, hogy komolyan fontolóra veszi az elhangzottakat.

- Sasuke… ne hallgass rá, kisöcsém. Azzal véded meg a családunk becsületét, ha leszámolsz ezzel az alakkal – szólal meg mellőle Itachi, Sasuke pedig megint úgy néz rá, mint mikor először pillantotta meg.

- Igaza van, Sasuke – erősítem meg, miközben közelebb bújok hozzá, mire végre úgy néz ki, mint aki felébredt, aztán féloldalas mosolyra húzza a száját.

- Nem kell rá emlékeztetni, hogy mit jelent a büszkeség – húzza fel az orrát, de még mindig nevetve mondja, amitől nekem is, Itachinak is felfelé görbül az ajkunk.

- Látom, azért valamiben sosem változol – jegyzi meg vigyorogva a bátyja.

- Cöh… még szép – vigyorodik el ő is egy pillanatra, majd mindhárman Orochimarura emeljük a tekintetünket, akinek viszont elkomorul az arca

- Milyen kár… micsoda veszteség – hajtja le a fejét egy pillanatra. – Pedig akár még az utódom is lehettél volna, Sasuke-kun – mondja, mire főként Kabuto féltékeny pillantást vet az említettre. – De úgy látszik, nincs mit tenni…

- Várj! Már mondtam, nem tudhatod, ez az igazi kő-e! – szorít a háta mögé védőn Sasuke, én pedig remegő kézzel tartom a pisztolyt.

- Talán… de ha a szemed láttára ölöm meg a bátyádat és a barátnődet - akiért szintén kár, de ez van - akkor talán… megváltozik a véleményed – fenyeget meg minket, nekem pedig a gondolatra is meghűl a vér az ereimben. Sokszor voltam már halál közelben… de csak most érzem igazán jeges leheletét. Nem akarok meghalni!

- Azt nem teheted – sziszegi Sasuke, tudja, hogy sarokba vagyunk szorítva. Hacsak…

Nyelek egyet és elé ugrok.

- Most minden kiderül! – kiáltom, és magam elé szegezem a követ. Orochimaru szemében látom a kétségbeesett felismerést, de már késő, nem akadályozhat meg! – La muerte de la Rosa, ébredj! – kiáltom az első dolgot, ami eszembe jut és várom, hogy engedelmeskedjen az ellenség…