Sasuke
Fejvesztve rohanunk remélve, hogy üldözőink nem érnek utol, bennem pedig tombol a düh. Annyira jó lehetőség volt! Csak még pár méter, és odaadhattam volna annak a mocsoknak a követ, és utána eljátszhattam volna, hogy elkaptak! Senki sem jött volna rá! Ráadásul most még itt van Sakurának ez a magánakciója is, amivel a nyakunkba zúdított egy csomó bajt! Bármennyire is szeretem, most irtó mérges vagyok rá, hiszen Itachi…! Karnyújtásnyira voltam…
Pinky megbotlik egy ágban, gyorsan felrángatom, majd meglököm, hogy menjen tovább.
Olyan gyorsan futunk keresztül az erdőn, ahogy csak bírunk, forrongó kedélyemet pedig megpróbálom mérsékelni. Veszek egy nagy levegőt és rohanok tovább.
Kicsit lassítjuk a tempónkat, ugyanis felfelé kell haladnunk, a laza talaj miatt csúszkálunk a sárban. Neji seregének a robaja egyre hangosabban hallatszik a hátunk mögül, így gyorsítunk ahogy csak tudunk, míg kiérünk ahhoz a szakadékhoz, aminél leszakadt a híd. Egy kicsit bambán bámulunk a mélységbe, mikor is meglátok egy hatalmas, öreg fát, ami már kidőlni készül, és hirtelen ötlettől vezérelve, ütök rá egy nagyot, amitől kicsit előrébb dől. Sakura észreveszi, mi a szándékom, ideugrik és hihetetlenül erős öklével akkorát taszít a törzsön, hogy a korhadt fa keresztüldől a szakadékon, vagy tíz méterrel meghaladva annak a hosszát. Narutóék nem haboznak, rögtön a fára ugranak Hinatával együtt és elkezdenek rohanni, de kedvesem meg se moccan. Tekintetéből félelem sugárzik, de ekkor egy puskalövés dördül el nem is olyan messze, ő pedig erőt vesz magán, rálép a fára, majd néhány bizonytalan lépés után lassan futni kezd. Viszont az ellenség már hihetetlenül közel van…
- Siess, Sakura! – kiáltom, mire nagy nehezen gyorsít a tempóján, míg végül átjutunk a túloldalra. De ahelyett, hogy továbbszaladnánk, megállítom őket. – Dobjuk be a fát a szakadékba! – adom ki az utasítást, mire mind a négyen odasereglünk, majd teljes erőnkből elkezdjük tolni a korhadt, vén fát, ami aztán aláhull, hogy nagy robajjal zuhanjon a lent zakatoló folyóba.
Nem várjuk meg, hogy a behemótok feltűnjenek a túloldalon, hanem rögvest rohanunk is tovább, míg elérünk itt hagyott terepjárónkig, amit – bár kicsit benőtte a növényzet és Isten tudja, milyen állatok költöztek belé – gyorsan beizzítunk, hogy minél előbb magunk mögött hagyhassuk őket. Amíg nem fogy ki belőle a benzin, megyünk, amilyen gyorsan csak lehet, csak ha már muszáj lesz, akkor szakítunk időt a tankolásra. De úgy tűnik, aggodalomra semmi ok, az erdő a megszokott zajokon kívül teljesen csendes és nyugodt, mintha mi sem történt volna, így egy idő után megállunk egy kis eldugottabb tisztáson, feltöltjük a tankot, a lányok, na meg persze Naruto nagy sikoltozása közben kidobáljuk még azokat a rovarokat, amiket út közben nem sikerült eltávolítani a kocsiból, sőt, a kesztyűtartóban még egy kígyót is találunk. Miután végzünk mindennel, a térképet elővéve összeülünk, hogy eldöntsük, mi legyen.
- Oké, nagyjából itt vagyunk – mutatok egy pontra a térképen. – Innen kb. két napra van a város, ahol Rodék laknak… szerintem oda kéne mennünk – jelentem ki, mire Sakura bólint egyet.
- Igen, ez jó ötlet, ott kapnánk szállást és ellátást, valamint kiváló búvóhely. Hinata, mikor abban a városban voltunk, tudtátok a tartózkodási helyünket? – fordul most a Hyuuga lány felé, aki megrázza a fejét.
- N-nem tudtuk, cs-csak hogy a városban, Contamanában voltatok – hebegi én pedig elégedetten bólintok.
- Helyes, Rod erős szövetséges és kellőképp lelkes is – mondom, de az utóbbi mondatnál elhúzom a szám, mikor arra gondolok, hogy próbálkozott Sakuránál…
Miután mindezt megbeszéljük, estig szinte meg sem állunk. Egy kis rétszerű helyen állunk meg, sűrűn körülövezve hatalmas fákkal, így jobb esetben az ellenség még a füstöt sem látja majd meg. Majdnem nosztalgikus érzés megint a rovaroktól hemzsegő és vadállatoktól zajos erdőben éjjel a tűznél ülni, holott egy pár nappal ezelőtt is ezt csináltuk. Miután elfogyasztjuk a vacsorát, Naruto undorítóan romantikusan egy holdfényes sétára invitálja Hinatát. Nem tudom elrejteni becsmérlő fintoromat, de mikor Sakura arcára pillantok, látom, neki annál jobban tetszene az ötlet. Ekkor egyszer csak rám emeli a tekintetét és mélyen a szemembe néz, én pedig nem bírok tovább haragudni rá. Az a lágy örömtől csillogó szempár suttogva bocsánatot kér, amiért aggódnom kellett miatta, bennem pedig újra fellobban az az eddig ismeretlen érzés, hogy összetartozunk. Miután Narutóék messzebb kerülnek tőlünk, odaülök mellé és gyengéden magamhoz vonom, ő pedig átfon karjaival.
- Haragszol még rám? – kérdezi halkan, mintha egy hangosabb szó megtörhetné ezt a békés, tökéletes pillanatot.
- Mérges voltam… de megértelek – felelem, ami valóban igaz is, csak nem vág össze az én érdekeimmel. De ez most nem számít, ez a lány fontosabb. Hirtelen rádöbbenek, hogy hevesebben kalapál a szívem, mint eddig, és szinte elszégyellem magam a rám törő jóérzéstől.
- Ha hazamegyünk, a bátyád elveheti feleségül a szerelmét – kezdi el bizakodóan, de érzem rajta, hogy tudja: addig még sok van. Hát, ha tudná, mi van igazából…
- Ja… és te csak így lemondasz a kőről, régészkisasszony? – próbálom kicsit heccelni, hogy ne nagyon komolykodjunk, és lehetőleg minél előbb szálljunk le a témáról, mert utálok, igazán gyűlölök hazudni, pláne neki.
- Már megvan a terv – mosolyodik el. – Nagy zajjal becsörtetek ahhoz az emberkéhez és az állam nevében visszakövetelem – mondja, miközben az ujjával köröket rajzol a hasamon, ami, khm, kissé felajz. Mindenesetre a megjegyzésre felnevetek, de nem valódi nevetéssel, és úgy döntök ideje végérvényesen lezárni a jövő témát.
- Ügyes – válaszolom, majd felé fordulok és megcsókolom, hosszan és mélyen, hogy minél jobban érezzem őt, de mikor tudom, hogy már nem bírnék leállni, a maradék erőmmel elszakítom magam tőle, helyette pedig szorosan magamhoz ölelem. Néhány percig így maradunk, csak a tűz ropogása és egy-egy állat hangja töri meg a csendet. Annyira sajnálom Sakurát, annyira érzem, kihasználom, és csak bántom egyfolytában. Váratlanul erős késztetést érzek arra, hogy megmutassam, talán inkább magamnak, mint neki, hogy fontos számomra.
- Tessék, legyen inkább nálad – húzom elő a La muerte de la Rosát, ami - Pinky kis akciójától eltekintve - azóta is nálam van, mióta Tiwanaku a kezembe nyomta. De most muszáj odaadnom neki.
- De hát Sasuke… - suttogja, viszont azért ösztönösen kinyújtja a kezét a kő felé, és ujjbegyeivel végigsimít rajta.
- Te többet tudsz róla és te szereted igazán, jogos, hogy nálad legyen – tartom továbbra is felé, próbálva figyelmen kívül hagyni a riadójelzést a fejemben, hogy mekkora hülyeséget csinálok. Sakura még egy ideig bámul a hüvelykujjnyi, ovális alakúra csiszolt vérvörös kőre, majd rázárja az ujjaimat.
- Tiwanaku rád bízta, már pedig ő többet tudott, mint én – feleli, a múlt idő használata miatt különösen szomorúan cseng a hangja. Néhány pillanatig csendben nézzük még a La muerte de la Rosát, aztán sóhajtok egyet, és visszateszem a zsebembe. – De azért köszönöm – csókol bele a fülembe, majd a szemembe néz, és látom rajta, hogy érti és értékeli a gesztust, s ez megnyugtat. A vészjelzők leállnak, és bár tudom, hogy irtó nagy marhaságot követtem volna el, ha Sakura elfogadja, valamiért mégis úgy gondolom, erre szükség volt. Sakura újra megölel, majd csendben bámuljuk a tüzet. Bennem pedig, mint a villám, tudatosul, hogy ha erre képes voltam, jobban szeretem Sakurát Itachinál…
Naruto
A romantikus, holdfényes esti séta igazán tökéletesen sikerült – na jó, leszámítva azt az esetet, mikor lóhalálában menekültem egy madárpók elől, de Hinata-chan nevetett, szóval gondolom, végül is az is tetszhetett neki.
- Tudod, igazából nem számít, hogy melyiket választod: lehet marhahúsos, sertéshúsos, vagy csak szimpla tésztás, egy a lényeg, mindegyik isteni! – magyarázom neki a világ egyik, ha nem a legfontosabb dolgát, mikor már majdnem odaérünk a táborhelyhez, mikor is egy bokor mögül hangokat kezdek hallani. Gyorsan befogom a számat és Hinata-chant is csendre intem, majd szép lassan a bokor felé osonok, kedvesemmel a nyomomban.
Óvatos mozdulattal elhúzok egy ágat és…
… és meglátom csókolózni Temééket. Ó, tényleg, hisz már visszaértünk! – csapok a homlokomra egy nagyot. Büszkén tekintek rájuk, hisz végső soron senki nem vonhatja kétségbe, hogy ez itt az én érdemem! Ha nem épp kedves barátomon múlott volna, ez még most is búsan lógatná az orrát valahol! Vigyorgok, olyan boldog vagyok, de akkor Sasuke elhúzódik a főnöktől, megöleli, majd egy idő után megszólal.
- Tessék, legyen inkább nálad – ajánlja fel Sakura-channak a követ, mire az enyhén eltátott szájjal, bambán néz rá.
Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Hinata-chan előrehúzódik, hogy jobban lásson, arcán a főnökénél sokkalta nagyobb döbbenet ül.
- Tényleg odaadja neki? – szalad ki a kérdés a száján, mire felhúzom a szemöldököm, de ekkor Sakura-chan hangjára leszek figyelmes, csak sajnos olyan halkan beszél, hogy nem értem a szavait, de Sasuke válaszából ki tudom következtetni, hogy tiltakozhatott.
- Te többet tudsz róla és te szereted igazán, jogos, hogy nálad legyen – folytatja Teme, de Hinata-chanra figyelek oda.
- Mégis mit csinál? – suttogja maga elé szinte önkívületben a meglepettségtől, és ekkor rájövök, hogy alig érzékeli, hogy mellette állok. Ez azért egy kicsit sért…
- Tiwanaku rád bízta, már pedig ő többet tudott, mint én – hangzik Sakura-chan végső válasza, mire Teme néhány másodperc múlva üres tekintettel visszateszi a követ a zsebébe. Hinatából viszont megkönnyebbült sóhaj száll fel, majd apró mosollyal felém fordul, aztán egy darabig még ott ácsorgunk a bokor mögött.
- Szerinted mi volt ez? – kérdezem értetlenül, egyrészt kettejük, másrészt Cukorróka érthetetlen viselkedése miatt.
- Sosem gondoltam volna, hogy az Uchiha ilyesmire képes… tényleg szeretheti Sakura-sant, nem gondolod? – néz rám, én pedig nem igazán vágom az összefüggést az előző jelenet és Teme szerelme között.
- Mire gondolsz? – pillantok rá őszinte érdeklődéssel, mire jobban elmosolyodik.
- Ha jól sejtem, a La muerte de la Rosával Sasuke-sannak más célja van, mint nektek… Nagyon szeretheti Sakura-sant, ha mégis képes lemondani róla – feleli, de kicsit olyan érzésem van, mintha még mindig nem érteném teljesen a dolgot… mintha lenne mögötte valami. Aztán Hinata-chan elfordítja a tekintetét, és aggodalommal telve még csendesen megjegyzi: - Remélem, minden rendben lesz valahogy…
- Hé, mit sugdolóztok ott ketten? – húzza egyszer csak félre a bokrot Sakura-chan, az ijedtségtől legszívesebben a plafonra másznék… vagy jelen esetben, a fa tetejére.
- Ilyet ne csinálj többet! – kiabálok rá, mire elkezd nevetni, aztán Sasuke jelenik meg az oldalán.
- Cöh… mindig is gyáva voltál – jegyzi meg vigyorogva, én pedig vállba vágom, ő pedig visszabokszol. Ezután nevetve telepedünk a tábortűz köré, eszünk, majd lefekszünk aludni (még jó hogy van plusz sátor). Kicsit elgondolkozok: én is remélem, hogy minden rendben lesz…
Hinata
Én vállalom az első őrséget, hisz ha Neji-sanék ideérnek és engem találnak itt, akkor talán nagyobb esélye van a többieknek.
Hallgatom a tábortűz ropogását, és még mindig azon gondolkozok, amit Sasuke-san akart csinálni. Nem nagyon ismerem, de… mikor először találkoztunk, megkötözve is egy beképzelt hólyag volt, és ami még fontosabb: bármire hajlandó lett volna a bátyjáért… Most ezt így feladta volna? Vagy ez valami terv része? Mégis miben reménykedik? Csak egyet tudok: valóban szerelmes Sakura-sanba, jobban szereti őt Itachi-sannál.
Bár így, hogy megismertem Sakura-sant, nem csodálom, hogy az Uchiha ennyire szereti, ritkán találkozok olyan emberrel, aki… nos aki figyelembe veszi, hogy nehezen oldódok fel, akit ez nem zavar, hanem kedvesen támogat. Nem értem, Neji-san miért nem szerette… talán csak az elején egy kicsit, de mindenesetre inkább feladatnak, meg egy kicsit trófeának tekintette. Hirtelen megint eszembe jut Orochimaru-san, és ördögi zsenialitása… honnan tudta, hogy pont ezt a régészt fogja Tsunade-san a bizalmába avatni egyszer? Honnan tudta, hogy Sasuke-san ilyen megfelelő a feladatra? Vajon azt is tudta, hogy egymásba szeretnek?
Úgy sajnálom Sasuke-sant… szörnyű, amit csinál és szörnyű, hogy muszáj ezt csinálnia… Szegény Uchihák.
- Hinata – hallok egyszer csak egy hangot közvetlenül mögöttem, mire egy apró sikoly hagyja el a torkomat. Aztán hátrafordulok, és meglátom, hogy csak az Uchiha az. Hirtelen nagyon feszélyezettnek érzem magam…
- S-sasuke-san… - szólítom én is a nevén, mire ő csendben leül, persze nem túl közel.
- Itachi… tudni akarom, hogy van – mondja minden bevezető nélkül, mire én egy aprót sóhajtok. Már másodjára kérdezi… talán bűntudata van az előző jelenet miatt…
- M-mikor m-még ott voltam, a-akkor én g-gondoskodtam róla… akkor nem volt baja – kezdek bele, a végére már elég bátorságot gyűjtve, hogy izzó szemébe nézzek. Kissé hátrahőkölök az abban látott tiszta gyűlölet láttán, ami cseppet sem hasonlít azokhoz a szerelmes pillantásokhoz, amiket Sakurára vetett.
- És mióta eljöttél? – kérdezi fagyos hangon, amitől lúdbőrzik a hátam.
- N-nem tudom… - válaszolok, majd újra megkockáztatom, hogy felpillantsak, de még mindig az a vadul csillogó szempár néz rám, így felszakad belőlem egy sóhaj. – Gyűlölsz engem. És joggal – jelentem ki régi, keményebb hangomon, mert már engem is irritál, hogy nem bírok dadogás nélkül beszélni.
Erre kicsit elgondolkozik, és a tömény utálat mintha picit enyhülne a tekintetében. Végül aztán nagy lassan megszólal.
- Elkaptátok a bátyámat, bántottátok… engem zsaroltatok… - mondja, és itt megáll egy időre. Ez a kezdés nem kecsegtet túl sok jóval… bár nem is számítok rá, igaza van, nem érdemlem meg. – Ugyanakkor ha igazat mondasz, gondoskodtál a bátyámról… és az alapján, ahogy Narutóval bánsz és ahogy tegnap szembeszálltál Nejivel… azt hiszem, igazat mondasz – mondja, gondosan megfontolva, milyen szavakat használjon. – Nem foglak kedvelni… de a gyűlöletem csak Nejire és Orochimarura vonatkozik – jelenti ki, mire nekem nagy kő esik le a szívemről.
- R-remélem, m-minden rendben lesz – mondom neki is azt, mint Narutónak, a vonásai kissé megkeményednek.
- Nem lesz baj, ha tartod a szád – emelkedik fel fenyegetően. – Tudom, hogy Naruto sejt valamit és talán Sakura is… nem akarom, hogy bármiről is tudjanak, világos?
- I-igen… - felelem, bár szívem szerint megmondanám neki, hogy sokkal jobban járna, ha bevallaná az igazságot, még ha kicsit fájna is nekik… de nem merem.
- Helyes. És most menj aludni, én jövök – utasít, én pedig felállok és szó nélkül a sátorba battyogok.
Fogalmam sincs, mi lesz ennek az egésznek a vége… Szeretem Naruto-kunt… már nagyon régóta figyeltem, és most már ő is kedvel engem, ami hihetetlen… Sasuke-san is szereti Sakura-sant… bárcsak véget érne ez az egész!
Sakura
Sokáig nem bírok elaludni, Sasuke furcsa ajánlatán gondolkozom. Egyik énem legszívesebben leordítana, hogy hogyan lehettem ilyen idióta, miért nem fogadtam el, hisz a kő engem illet! Én vagyok a régész! És amúgy is én szeretem a legjobban!
… Ugyanakkor azt hiszem, helyesen cselekedtem. Tiwanaku Sasukéra bízta a La muerte de la Rosát… már pedig ő mindnyájunknál sokkal bölcsebb volt. Most így rágondolva nem bírom megállni, hogy ne ejtsek néhány könnyet az elhunyt törzsfőnökért… Sasuke szorosan magához von, mintha tudná, mire gondolok, ami kicsit megnyugtat.
Felé fordulok, látom, hogy engem néz olyan mélyreható tekintettel, amibe beleborzongok. Érzem, ahogy a testem minden átmenet nélkül felhevül, majd szinte öntudatlanul kapok lovagom ajkai után, amik készségesen válaszolnak. Sasuke egy idő után felém kerül, majd a keze vándorútra indul, de egyszerűen olyan jó, hogy nem bírom leállítani. Észre sem veszem, és már nincs rajtam felső, és a drága már a melltartómtól szabadítana meg, mikor egy reccsenést hallunk a sátor mögül. Egy másodperc alatt megdermedünk, majd úgy egy percig néma csendben fülelünk. Ez a perc elég arra, hogy kicsit lehűtsön minket, újra észrevesszük, hogy egy sátorban vagyunk az esőerdő közepén. Lovagom emberfeletti erővel leszáll rólam és visszaveszi a pólóját, ami Isten tudja, mikor került le róla.
- Sajnálom, tudom, hogy még nem akarod… - fordul el, én meg nem bírom ki, nyögök egyet.
- Már hogyne akarnám… még sosem kívántam semmit ennyire – ülök fel nagyot sóhajtva. – De nem itt és most… nem addig, amíg bármi történhet, érted? – mondom neki halkan, amitől még a leplezés ellenére is látom, hogy kissé elkomorul és ideges lesz. De nem bírok szabadulni bizonyos kételyektől és félelmektől, még nem. És amúgy is… bármilyen gyerekes leányálom is ez, szeretném, ha az első… nos, ha tökéletes lenne. Nem pedig egy koszos sátorban, vadállatoktól és ellenségtől való félelemben, a dzsungel közepén…
- Nem baj – mondja, immár erőt véve magán. – Úgy is én következek az őrködésben… - áll fel, de mielőtt kimegy, megragadom a csuklóját, ő lenéz rám, én pedig egyenesen fel, a szemébe bámulok.
- Hamarosan, szerelmem… ígérem, hamarosan – lehelek egy csókot a kezére, érzem, ahogy megremeg.
De aztán elmegy őrködni és egyedül hagy…
Egy ideig próbálok elaludni, de eddig elnyomott, lappangó gondolataim és kétségeim utat törnek maguknak a felszínre, nem hagyva nyugtot… Sasuke miért akart odamenni Nejihez? Ha csak bele akart volna rúgni, azt nem csinálja ilyen… sunyin. Vagy csak képzelődök? Végül is, most mindenképp bebizonyította, hogy fontos vagyok számára… ez a szenvedély… na meg a kő… Ki gondolta volna, hogy csak így lemondana róla a kedvemért? Bár én nem kértem, hogy bizonyítson és nem is lett volna rá szükség, azért jól esett, hogy ezt tette. Egész testemben bizseregve pedig arra gondolok, ami történt, illetve majdnem megtörtént a sátorban és boldog sóhaj hagyja el ajkaim. Elmosolyodok, még mindig olyan nehéz elhinni, hogy Uchiha Sasuke hagyja, hogy szeressem… és tudom, hogy ő is szeret engem, még ha kicsit sajátosan is. Mégsem bírok teljesen boldog lenni, nyomaszt a haurik sorsa és a sajátunk is.
Még mielőtt Nejiék elkapnának, vissza kell térnünk Japánba, ott már nagyobb biztonságban leszünk. Valószínűleg Rod tud ebben segíteni, legalábbis nagyon remélem. Csendben hálát adok magamban azért, amiért találkozhattunk ezzel a távoli rajongómmal, aki mindenben a segítségünkre van.
Végül csak rendben lesz minden, igaz? A filmekben mindig jó a történet vége… csak hogy ez most nem egy film… Mindössze reménykedhetünk. De legalább itt vagyunk egymásnak… és ezzel a gondolattal végre sikerül álomba ringatnom magam.
Reggel korán ébredünk, és amilyen gyorsan csak tudunk, sátrat bontunk, hogy minél előbb érhessünk Rodékhoz. Sasuke vezet, Naruto navigál, és bár a talajviszonyok szörnyűek, tényleg egész sebesen haladunk, akár éjszakára meg is érkezhetünk.
Természetesen leginkább szőke asszisztensem hangját lehet hallani, na meg az enyémet, a feszültség kihozza belőlem, de most legalább nem azt látom Sasuke arcán, hogy „ez a hülye tyúk milyen sokat dumál”, mint eddig, hanem mosolyogva néz rám olykor-olykor, mikor épp nem a gondolataiba merül. Hmm… nagyon elgondolkodhatott valamin… mintha valami baja lenne… Majd ha egyedül leszünk, megkérdezem.
Mindenesetre igazam lett, az éjszaka kellős közepén megérkezünk Contamana széléhez, sikerült ideérni szűk két nap alatt. Bezzeg mikor odamentünk, eltartott vagy négy-öt napig… bár igaz, akkor hegynek felfelé mentünk, és a kocsi valamennyire csak kitaposta az ösvényt.
Leállítjuk a berregő motort, majd csendesen kiszállunk a kocsiból, csak a fegyveres táskát visszük magunkkal. Lassan és óvatosan besétálunk a városba, aminek utcáin ezen a késői órán csak néhány ember található, na meg még néhány kocsmából is fény szűrődik ki. Mindezek ellenére a város furcsán kihaltnak tűnik, talán azért, mert mikor előzőleg voltunk itt, olyan nagy volt a nyüzsgés. Kiráz a hideg és megfogom Sasuke kezét, aki enyhén megszorítja azt. Egy ideig bolyongunk az utcákban, de aztán sikerül megtalálni Rod házát, ami hatalmasan emelkedik ki a többi sötét tömb közül.
Naruto felemeli a karját és hosszan csenget, a hang szinte kísértetiesen hat a csendben. Nem is tudom, miért félek most, mikor végre biztonságba kerülünk… tényleg nem tudom, de félek. Közelebb húzódok Sasukéhoz, aki most erősen átölel, így már jobb. A karjaiban biztonságban érzem magam.
Úgy egy percig várunk, aztán Naruto újra csenget, ezúttal még erősebben. Fél percig semmi, aztán egyszer csak felgyulladnak a fények, majd kicsapódik az ajtó és Rod egy szál alsógatyában, kezében hatalmas pisztollyal dühösen kicaplat.
Óriásit káromkodik (legalábbis eléggé úgy hangzik), amit gyorsan egy lövés követ a levegőbe, én meg elmosolyodok.
- Rod, talán még nem említettem, de kettes voltam spanyolból! Japánul beszélj, ember! – kiabál be Naruto, mire az ordítozás abbamarad, Rod pedig elénk fut.
- N-naruto-san? Sakura-san?! Mios Dio! – döbben meg, kézfejét színpadiasan a homlokához teszi, mint aki menten elájul, aztán minden átmenet nélkül örömujjongásban tör ki. – Visszatértetek! Mindannyian! Éltek! Szent Isten, éltek, nem hiszem el! Megtaláltátok? Nálatok van a La muerte de la Rosa?!
- Rod, ha beengedsz, mindent elmesélünk – felelek neki mézédesen mosolyogva, mire kulcscsörgés hallatszik, majd a perui nagy lendülettel kinyitja előttünk az ajtót.
- Ó, Sakura-san, el sem hiszed, milyen megtiszteltetés ez nekem, hogy megint meglátogatsz és hogy milyen hatalmas öröm, hogy itt vagy és élsz! – ragad el Sasukétől és szorosan megölel.
- K-köszönöm, Rod – préselem ki nagy nehezen a fogam közül, de aztán egy újabb kéz fonja át a derekamat, és elhúz a férfitól.
- Igazán kedves. Jobb, ha te mész előre – hallom a fülem mellől Sasuke hűvös hangját, lehelete bizsergeti a bőrömet. A perui duzzogva elhúzódik, majd előre megy, immár inkább Narutóhoz intézve szavait, mi pedig követjük. Már épp bevezetne csicsás nappalijába, mikor látványosan a homlokára csap.
- Ó, milyen udvariatlan vagyok, hiszen borzasztó fáradtak lehettek! – mondja, majd erőteljesen megráz egy csengőt, mire két álmos szobalány csoszog elő pizsamában. Spanyolul kiad valami utasítást, mire a szobalányok nagy sietve elmennek. - Ó, milyen bájos új tag – fordul Hinatához, aki viszont kissé Naruto háta mögé bújik, ez szemlátomást elveszi Rod kedvét. – És most feküdjetek le aludni, míg a lányok beágyaznak, addig lezuhanyozhattok – nyomja meg az aludni szót, amin elmosolyodok. Ez a pasi sosem változik. – Majd holnap reggel elmesélitek, mi történt, bármily fájó is a várakozás – jelenti ki még jó nagyot sóhajtva, aztán a szobáinkhoz vezet minket. Az enyémet már beágyazták, gyors csókkal búcsúzok Sasukétól (Rod szúrós szemmel méregeti), majd gyorsan berontok a zuhany alá, ami talán jobban esik, mint valaha. Mégis, mikor lefekszek az ágyba, hiányérzet tölt el, és egyszer csak rájövök, hogy már napok óta Sasukéval alszok. Hihetetlenül fáradt vagyok, mégse bírok elaludni… asszem jobb lesz, ha…
Lábujjhegyen kiosonok a szobámból a szomszéd helyiségbe, és bár Sasuke kapásból tőrrel vár, rögtön leereszti, amint meglát, majd szavak nélkül is az ágyhoz vezet, édesen lefektet, átölel, és egy perc sem telik belé, már alszok is…
Másnap már majdnem dél van, mire felébredek, az alvástól nagyjából kipihent vagyok, bár nem egy rémálmom volt az éjjel, Nejivel, meg a kővel, meg azzal, hogy Sasuke elhagy… Apropó, Sasuke… vajon hol lehet? Gondolom, hamarabb felkelt, csak nem akart felébreszteni…
Inkább nem gondolok erre, hanem gyors zuhany után átbújok az ágy mellé készített ruhába, ám mikor kilépek a folyosóra, meglepődök a rengeteg ember és a nagy sürgés láttán. Csodálkozó tekintettel megyek ki az étkezőbe (csak kétszer tévedek el közben), Narutón és rajtam kívül már mindenki ott van. Rod fel-alá ugrálva osztogat utasításokat az embereknek, néha Hinatához ugrik és kérdez tőle valamit, a lány pedig hebegve válaszolgat neki. Odalépek Sasukéhoz, aki jöttemre felém fordul, arcán megkönnyebbült kifejezés fut át, én pedig lehajolva csókot nyomok ajkára, majd leülve üdvözlöm a többieket. Egy picit közelebb húzom a székemet a lovagomhoz, hogy a rémálmaim maradékát is elüldözzem. Rod rögtön odaugrik hozzám, hogy kézcsókkal kívánjon jó reggelt. Sasuke kicsit felszisszen, és bár valószínűleg tudja, hogy nincs oka a féltékenykedésre, azért jól esik a figyelme. A perui villámgyorsan reggelit parancsol elém, majd leül a mellettem lévő székre, abbahagyva addigi tevékenységét.
- Ó, Sakura-san, már hallottam a nagy hírt Hinata-santól, hát igaz, tényleg megtaláltátok! De… - kezdi, és itt vág egy sértett fintort – Sasuke-san nem engedi, hogy megcsodálhassam – jelenti ki durcásan, lovagom pedig lenézően felhorkan.
- Semmi közöd hozzá – jegyzi meg, de én oldalba bököm.
- Úgy érti, hogy te megnézheted, de csakis te, mert ha az információ kikerül, nem csak mi, de a te házad népe is életveszélyes bajba kerülhet, ugye így gondoltad? – fordulok művigyorral a drága felé, aki nagy nehezen, de rászánja magát a bólintásra, majd lassan előhúzza a zsebéből a követ. Rod babonás félelemmel az arcán vizsgálgatja, és már nyúlna felé, mikor Sasuke összezárja az ujjait, és visszasüllyeszti a La muerte de la Rosát a zsebébe. Vendéglátónk csalódott arcot vág, de aztán gyorsan újra elvigyorodik, és felém fordul.
- Sakura-san, van errefelé egy olyan mondás, hogy ha minél jobban el akarod tüntetni, annál inkább legyen szem előtt. Ha jól láttam, a köven van egy lyuk, vagyis nyakláncként hordták. Ma este rendezek egy bált és azt szeretném, ha ti is eljönnétek. Ha nyakláncként a nyakadba rakod, itt az égvilágon senki nem gondolná, hogy az a kő esetleg értékes lehet, hisz ha az lenne, akkor nyilván már rég ellopták volna, nem igaz? – nevet fel a végén, de engem egészen elgondolkoztat az, amit mond.
- Ez ostobaság – szólja le rögtön Sasuke, de közbevágok.
- Ez biztos? – nézek komolyan Rodra, így ő is kénytelen komoly arcot vágni.
- Si, señorita, mindenki azt fogja gondolni, hogy csak bizsu. Itt senki se merne valódi értéket viselni, ha csak nincs egy-két automata fegyvere kéznél – neveti el magát megint a mondat végén, én pedig lovagom felé fordulok.
- Szerinted? Ha a zsebedben lenne…
- … akkor rögtön ellopnák – fejezi be a mondatomat Rod. Sasuke egy darabig fontolgatja érzelemmentes arccal, aztán felemelkedik a helyéről és a perui felé fordul.
- Legyen. De egész éjjel Sakurán tartom a szemem, és ha meglátom, hogy bárki is el akarja lopni a követ… vagy a nőmet – teszi hozzá, amitől egyrészt megtelik a szívem szerelemmel, másrészt nevethetnékem támad - annak velem gyűlik meg a baja– sziszegi Rod arcába, aki már cseppet sem tartja ezt olyan viccesnek, aztán megfordul és kimegy, én pedig sóhajtok egy nagyot. A modora sosem fog megváltozni… Bár be kell vallanom, ez igazából nem is baj, imádom, hogy kimondja, amit gondol… Asszem, ha nem lenne ilyen bunkó, nem is lenne az igazi…
- Sakura-san – rángat ki a gondolataim közül, ami most kifejezetten zavar. Rod nagyon komolyan néz. – Úgy vettem észre, hogy… khm, intimebb kapcsolatba kerültél Uchiha-sannal… szeretném megmondani, hogy nekem nem nagyon tetszik ez a fickó, señorita… - suttogja, majd még halkabbra fogva a hangját közelebb hajol. – Veszélyes. A señoritának egy sokkal megbízhatóbb férfira lenne szüksége – mondja bizalmaskodva, én meg legszívesebben elröhögném magam. Nem tudom, hogy az akcentus teszi, amit mond, vagy ahogy mondja, de ez nagyon vicces. Gyorsan komoly arcot erőltetek magamra és úgy fordulok hozzá.
- Mint te?
- Si, mint én… - búgja a fülembe, de én elhúzódok.
- Köszönöm az aggodalmadat, nagyra értékelem, de nincs rá szükség. Szeretem Sasukét – mondom egyenesen a szemébe, és muszáj az ajkamba harapnom, nehogy elnevessem magam Rod liluló, dühös arca láttán.
- Caramba, értettem, señorita! De én mindig is hű csodálója leszek! – pattan fel nagy hévvel az asztaltól, majd elviharzik újra parancsokat osztogatni.
- Érdekes ember – jegyzi meg Hinata somolyogva, mire végre valahára kipukkan belőlem a nevetés.
A nap pakolással, segítéssel telik el, hiszen be kell rendezni a báltermet. Ez a faluháza szerű építményben lévő hatalmas helyiséget jelenti, amit gyakorlatilag Rod tart fenn és a villája mögötti épületben van. Konkrétan csak a hátsó kerítésnél kell a kaput kinyitni, és már ott is vagyunk.
A báltermet roppant díszesre és csicsásra tervezte, de néhány baráti tanácsot megfogadott, így lehetőségem van kicsit átalakítani a díszletet, hogy az szép, egyszerű, de pompás legyen. A perui zászló színeit használva a helyiség piros-fehér palástba burkolózik, szerintem egész jól sikerül. Mikor a vendégekről kérdezem, Rod kivételesen tapintatosan annyit közöl, hogy leginkább rokonai és üzleti partnerei lesznek jelen ezen az évenként megrendezett ünnepségen.
Aztán leszáll az éj, és én hirtelen rájövök, hogy nincs mit felvennem, de nem kell sokat aggodalmaskodnom emiatt, amint belépek a saját szobámba, öt báli ruha fogad, amik közül választhatok. Nagy vacillálás után végül egy pántnélküli, térdig érő, egyszerű mélyvörös ruha mellett döntök, aminek egyetlen dísze egy fekete selyemöv a derekán. Felpróbálom, mintha rám öntötték volna. Ráadásul ez menni fog a kőhöz is, ha már egyszer az a terv, hogy a nyakamon viseljem. Ahogy a tükörbe nézek, látom, hogy az arcom már a gondolattól is kivirul, a szemem izgatottan ragyog. Annyira király, hogy a La muerte de la Rosa lesz a nyakékem!
Egy darabig elugrándozok örömömben, de aztán a szemem az órára siklik, látom, hogy már fél nyolc is elmúlt, és mivel a bál nyolckor kezdődik, talán ideje lenne elkészülnöm. Gyorsan bevágódok a zuhany alá, letusolok, megmosom, majd villámgyorsan megszárítom a hajam, még szerencse, hogy csak a vállamig ér, így gyorsan megy. Felkapom a ruhát, a kikészített cipőt, sminkre viszont már nincs időm, hát jó, akkor megyek így. Ahogy belenézek a tükörbe, bár viszonylag kedvemre van, amit látok, hirtelen elfog a pánik, hogy mi van, ha nem tetszek majd így Sasukénak. Gyorsan elhessegetem a gondolatot, majd mivel már csak két perc van nyolcig, kirontok a folyosóra, ahol most majdnem teljes a csend, csak olykor-olykor tűnik fel egy-két szolga. Odatipegek a drágám szobájához, de mikor benyitok, látom, hogy nincs ott senki. Próbálok nem csalódott lenni és nem felhúzni magam. Jó, akkor majd megyek egyedül!
Magassarkúmban nagy nehezen átevickélek a kerten, a bálteremben már fény van, ahogy benézek az ablakon, látom, hogy zsúfolásig megtelt a terem. Óvatosan belopózok a hátsó ajtón, egy kissé nevetve veszem tudomásul, hogy néhányan álarcban vannak, mint a régi lovagfilmekben. De még levegőt venni sincs időm, mikor perui vendéglátónk odaugrik hozzám, a kezemnél fogva a terem közepére rángat. Én idegesen körbenézek Sasuke után, de csak Narutóékat szúrom ki, miközben házigazdánk hadovál valamit spanyolul az embereknek, majd egyszer csak megszólal a zene, és én már táncolok is perui vendéglátónkkal.
- Rod, mi folyik itt? Hol van Sasuke? – fordulok felé, miközben magamban hálát adok azért, amiért középiskolában oktattak alaptáncokat.
- Épp most mondtam el mindenkinek, hogy te vagy az, aki leginkább inspirál, és hogy mindenki csodáljon téged. Sasuke? – kezd bele végre a fontos kérdés megválaszolásába, de aztán lebiggyedő ajkakkal a hátam mögé néz. Abbahagyom a táncot, megfordulok, és akkor végre meglátom Őt, a terem végén áll, és minket néz.
- Sasuke… - suttogom, vagy még inkább lehelem, de többet nem bírok kinyögni. Egyszerű fekete szmoking van rajta, amit most kigombolva visel, alatta vérvörös, pont a ruhám színével megegyező inggel. Egy pillanatra azt hiszem, menten elalélok a látványtól, és tudom, hogy a drága ezt látja rajtam, mert kaján félmosolyra húzza az ajkát, amitől csak még szexisebb lesz. Te szent Isten, hogy nézhet ki bárki ennyire jól? Csak el ne kezdjen csorogni a nyálam…
Odajön hozzám, lovagiasan kissé meghajtja magát, kezét előre nyújtja, csillogó ónix szeme az enyémbe kapcsolódik.
- Szabad lesz? – kér fel még mindig mosolyogva, én pedig el is felejtem, hogy eddig Roddal táncoltam, úgy siklok át a karjaiba, mint egy kísértet.
- Hát persze – suttogom a mellkasába, de ő kicsit eltol magától.
- Várj, előbb még… - kezd bele a mondatba, majd a zsebébe nyúl és előveszi a La muerte de la Rosát, ami most egy vékony aranyláncon lóg. Meg se mukkanhatok, már a hátam mögött áll, gyengéden félrevonja a hajamat – ahol a bőre érint, megbizsergek – és összecsatolja a láncot. Megfogom a követ, egy darabig megbabonázva nézem, majd felé fordulok, és hirtelen észreveszem, hogy nagyon-nagyon közel vagyunk egymáshoz.
- Sasuke… - nyögöm megint, de ő ujját az ajkamra helyezi, majd a táncparkett felé von.
És aztán táncolunk. A mennyekben érzem magam, és cseppet se lepődök meg, hogy lovagom nagyon jól táncol. A világ a miénk, Sasuke itt van velem, a nyakamban pedig a kő… mi kellhetne még?
Fogalmam sincs, mennyi ideig táncolhatunk, nem érzékelem se az időt, se az embereket, kicsit olyan, mint az a jelenet a West Side Storyban, amikor először találkoznak a szerelmesek, és mindenki elhalványul körülöttük. De mi nem először találkozunk, mi már összetartozunk, ezt érzem és tudom és akarom is. Az utazásunk során láthattuk egymás jó és rossz oldalát, összezártságunkban megismertük egymást, és én szeretem őt. Ez így van rendjén.
Gyengéden belecsókol a nyakamba, majd ajkaink egymásra találnak, és egy csókban összeforrnak. Talán hevesebben ver a szívem, mint valaha, és egyszerűen érzem, amit Sasuke érez, mintha nem csak az ajkunk, a lelkeink is eggyé válnának. Sose gondoltam volna, hogy tényleg van ilyen, nem csak a nyálas regényekben…
Végül már a kifulladás miatt muszáj lemenni a táncparkettről, ám egyszer csak azt veszem észre, hogy Sasuke megmerevedik, majd kissé idegesen mosolyogva elnézést kér és ellép tőlem. Kicsit furcsállom, de nem maradok sokáig hoppon, az egyik álarcos odalép hozzám szinte rögtön és felkér táncolni.
Egy darabig táncolunk, mosolygok rá, mivel beszélni nem tudok táncpartneremmel, de közben a szemem sarkából azt lesem, lovagom mikor tér vissza. Ah, annyira jól érzem magam vele, ez hihetetlenül fantasztikus volt!
Álmodozásomból maszkos társam ránt ki, aki egyszer csak elkezd húzni az egyik ajtó felé, ki a folyosóra. El akarok húzódni, de ekkor mosolyogva hadonászik össze-vissza, hogy csak mutatni szeretne valamit. Miért ne, legyen neki gyereknap – vonom meg a vállam, majd követem ki a folyosóra. Udvariasan előreenged, majd mikor kilépek, de nem látok semmi különöset, felé fordulok.
- Mit akartál mutatni? – kérdezem, bár tudom, hogy nem érti.
- Ezt – válaszol japánul, de még megdöbbeni sincs időm, mert ekkor éles fájdalom hasít a tarkómba, és elsötétül a világ…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
