Sasuke

 

Amint kikecmergünk a folyóból, ahol hihetetlen módon egyetlen szikla sem volt és csak ennek köszönhetjük életünket, az első gondolatom az, hogy megmenekültünk… 

És ahogy ezt gondolom, nem bírom megállni, hogy egy pillantást ne vessek a mellettem álló meztelen lányra, akinek még mindig fogom a kezét. Újra meg kell, hogy állapítsam, hogy gyönyörű, főleg így a hold sápadt fényében, ahogy apró melle lágyan hullámzik, csípője pedig járás közben ring. Elönt a forróság, de próbálom türtőztetni magam. Észreveszi pillantásom, érzem, ahogy megremeg, de nem enged el. Aztán meglátom, hogy Naruto kajánul vigyorog ránk, így kelletlenül ellépek Sakura mellől, egy óriáslevél mögé bújok, ő pedig követi a példámat, Naruto perverz tekintetétől kísérve. Cöh… mit mereszti ez a szemét?

Elgondolkozok. Valami nagyon nincs rendben… hogy keveredtem én ebbe? Ilyen hülye meztelen kalandról még az életben nem hallottam, nemhogy átéljem… Beleborzongok, és most már sajnálom, amiért Sakura is elbújt, még órákig el tudnám nézni. Elég csak visszagondolnom arra, hogy azon a farönkön ruhátlanul nekem préselődött, hogy az agyamból egy egészen más helyre kerüljön a vérem… 

- Jól vagytok? – rángat vissza a szőke a valóságba, én pedig amilyen lazán csak tudok, válaszolok neki. 

- Ja… - mondom, közben pedig Naruto érdekében inkább nem veszem észre azt a vigyort a képén… 

- De jó, a táska még mindig a hátadon van! – veszi észre Sakura Naruto hátizsákját. Az arcán boldogság tükröződik, mindannak ellenére, ami történt. Ennek láttára egy apró mosolyra húzom ajkaimat és büszkeség tölt el. – Adj ruhát mindkettőnknek! – utasítja pironkodva, de vidáman, mire a szőke kelletlenül engedelmeskedik. 

Egy darabig még önérzetesen elnézem ezt a boldog arcot, de ez nem tart sokáig, a valóság hideg leheletével rám fúj, és nekem eszembe jut Itachi és a bosszúm, és szomorúan gondolok arra, hogy Sakura szeméből a ragyogó boldogság milyen gyorsan el fog tűnni. De egy pillanat! Mi közöm nekem ehhez? Bizonyára csak azért örül, mert túléltük… A gondolatra kissé elkedvetlenedek, de arcára nézve ez enyhül és úgy döntök, nem foglalkozom inkább ilyen hiábavaló gondolatokkal és gyakorlatiasabb dolgokkal törődök.

Már megint elvesztettük mindenünket, ezt a zsák vizes ruhát leszámítva, ráadásul az útról is letértünk, nem tudjuk, hol vagyunk. Így kénytelenek leszünk újra megkeresni az ösvényt, így még jobban elhúzódik a keresés… De igazából ez most nem zavar, nem is különösebben érdekel. 

Narutóval gyorsan tüzet rakunk, majd mindhárman köré telepszünk. Sakura már alszik, mikor mondom a szőkének, hogy felesleges őrködni, hiszen ha jön valami vagy valaki, úgyis észrevesszük. Már hallom Dobe szabályos légzését is, és én nem bírok letörölni egy apró mosolyt az arcomról. Folyton magam előtt látom Sakura meglepett, majd hihetetlenül boldog arcát, érzem testének közelségét és vizes ajkainak érintését. Valami belső tűz kínoz, és hihetetlen erőfeszítéseket kell tennem, hogy ne egyfolytában az Ő nyugodt arcát bámuljam. Legszívesebben odamennék hozzá és…

Még sokáig nem bírok elaludni, de végül elnyom az álom…

 

„Itachi a folyosón az ajka elé emeli ujját, jelezve, hogy maradjak csendben, majd halkan a szüleink szobájához lopakodunk, ahonnan dulakodás zaja és sikongatások hallatszanak. Az ajtóban pont látom, ahogy az a kövér fickó felemeli a pisztolyát és lövésre készül, de ekkor elkezd halványodni a kép, a hangok halkulnak. Meglepetten nézek körül, nem értem, mi történik. De a halványrózsaszín derengés egyre erősödik, mígnem végleg eltűnik régi házunk, a halálsikolyok, a félelmek, a reménytelenség. 

És egyszer csak azt veszem észre, hogy megint zuhanok le a vízesésen, de nem vagyok egyedül, Sakura keresztülfonja rajtam karjait és kapaszkodik belém. Hitetlenkedve fordulok felé, ő pedig csak mosolyog megnyugtatóan. 

- Nem kell félned – suttogja távoli, angyali hangon, mire kikerekednek a szemeim. – Én melletted vagyok… 

- Ez mit jelent? – kérdezem értetlenül, és még mindig csak zuhanunk, mintha ennek a vízesésnek sosem lenne vége. 

- Ki fogok tartani melletted… te is tarts ki mellettem… - súgja, aztán vált a kép, és azon a kis tisztáson vagyunk, ahol Neji megzavart minket. Sakura ott áll közvetlen az oldalamon, és felmutat, az ég helyén pedig képeket látok: ahogy a lányra támaszkodok a piócás kaland után, ahogy gyógyít azzal a zöld kotyvalékkal, ahogy rám néz, míg én mesélek, ahogy megragadja a kezem, nehogy lezuhanjak… ahogy megcsókolom a holdfényben…

- Egymás mellett kell állnunk – kerülünk a tengerpartra, és most is hátulról ölel át. – Mert csak így győzhetjük le a gonoszt…”

 

A korai órákban a narancsos napfényre ébredek fel, és látom, ezzel nem vagyok egyedül, még Naruto is ébredezik. Aztán egyszer csak kitágulnak a szemeim és a tenyeremre bámulok, mintha onnan kiolvashatnám a megoldást. Tizennégy éve minden este ugyanazt álmodom. Tizennégy éven keresztül minden egyes éjszaka láttam meghalni a szüleimet. Tizennégy éve nem ébredtem ilyen kipihenten. Mégis mi…?

Sakurára kapom a tekintetem, aki épp Narutóval cseveg. Úgy tűnik, megérzi, mert felém fordul, a boldog mosoly helyét aggodalmas kifejezés veszi át. De mielőtt megkérdezné, mi lelt engem, a nap arany sugarai, melyek eddig csak halvány árnyékot vetettek, teljesen előtörnek a fák közül, beragyogva az egész helyet. És akkor valami egészen csodás történik: minden megelevenedik és nőni kezd. Állatok jönnek inni, és a ragadozó teljes békességben van a többivel. Tökéletes a nyugalom, ami érzem, engem is átjár, oldva ezzel feszült izgalmamat, és álmomból már csak a pozitív érzést hagyja meg. És ami a legfurcsább: a rózsaillat egészen elönti a helyet, pedig egyetlen rózsa sincs itt… Szóval…

- Ez… - kezdem el, és nem bírom felfogni…

- … a Cerro de Pasco… megérkeztünk… - fejezi be mondatomat Sakura, még nagyobb döbbenettel a hangjában, mint az enyémben. 

- Mi? Hová? – bambul ránk Naruto, majd halljuk a koppanást… - Ja, hogy oda!

- Úristen, nem hiszem el, nem hiszem el, tényleg itt vagyunk! – kezd el ugrálni örömében Sakura, csodálkozom, hogy egyáltalán a bőrébe fér. Én közönyösséget színlelek, de valójában érzem, hogy a szívem hevesebben ver, végre itt vagyok, hogy megmentsem Itachit. 

- Meg kell találnunk a bejáratot – mondom, mire Sakura lelkesen bólint. Hát mindez szép… de hol is kezdjük?

- Ú, ú, a filmekben mindig a vízesés mögötti barlangban van! – suttog izgatott hangon, bennfentesen Naruto, mintha valami nagy titkot mondana. 

- Nem tom, feltűnt-e, de ez itt a valóság – jegyzem meg epésen, mert nem hiszem, hogy a haurik valami film után találták volna ki a rejtekhelyüket… 

- Hé… annyira nem rossz ötlet – jegyzi meg Sakura. – Mindenesetre egy próbát megér – néz rám, mire én megvonom a vállam. 

- Tőlem… - válaszolok. 

Ezután gyorsan megreggelizünk, fogjuk a megmaradt egy táskánkat, és próbálunk valami jelzést keresni. Meglepetésemre, a vízesés mellett a sziklában van egy meredek, keskeny ösvény, ami megközelítőleg a vízesés felének a magasságáig vezet. Felkapaszkodunk rajta, majd a víz előtt megállunk. 

- Hát, Teme, hajrá – int nekem Naruto, hogy próbáljak áthatolni a vízfüggönyön, mire lemondóan pillantok rá, de azért megpróbálom. Szembenézek a vízzel, veszek egy mély levegőt és belépek s zuhatag alá. Nem kell több egy lépésnél, és bent is vagyok. Itt tényleg van egy barlang.

- Gyertek – dugom vissza hozzájuk a fejem, mire ők is követnek és hamarosan mindhárman a barlangban vagyunk. 

- Nézzétek! – rohan oda Naruto egy sötét sarokba, mi pedig követjük őt. A sarokban a mohás sziklába vájva egy kiemelkedő szoborszerűség van, alján és tetején ugyanazzal az arccal, egymásnak fejjel lefelé állva, mintha tükrözték volna. És a szobor mellett…

- Wow, egy csontváz! – kiált fel Naruto, és rögtön oda is megy a zöldes tetemhez. De amint odaér a szobor elé, annak a közepéből egy lézer, vagy legalábbis annak látszó valami kezdi pásztázni a szőkét és vagy még egy kétméteres sugarú kört. – Áúú! – ugrik el onnan Dobe, sérült karját fogva, és amikor leveszi onnan a kezét, látjuk, hogy a bőre füstöl. 

- De hiszen ez éget! – rökönyödik meg Sakura, asszisztense karjára meredve, amit a lőtt seben kívül már az égés is elcsúfít. 

Egy darabig némán bámuljuk a szobrot, most már sejtve, hogy került oda az a csontváz, mígnem a lézer, vagy micsoda leáll. A csendet végül Sakura izgatott hangja töri meg. 

- Nézzétek! – mutat a szobor közepére, és látjuk, hogy ahonnan a lézer jött az előbb, egy kör alakú, benyomható gomb van. Mondania sem kell, hogy kitaláljuk: ezt kell benyomni, hogy bejussunk. – Most mégis mit tegyünk? – tördeli aggodalmasan a kezét, de ekkor Naruto feláll. 

- Majd én megteszem… Az én karomnak már úgysem számít… Ennyit csak megtehetek a barátaimért – néz vissza ránk szelíd mosollyal az arcán, de elszánt tekintettel. Naruto…

- De… - kezdene el tiltakozni Pinky, ám Dobe félbeszakítja. 

- Semmi baj, Sakura-chan, minden rendben lesz – villantja fel örökké optimista vigyorát, majd meg sem várva az ellenvetéseket, el kezd futni a szobor felé. Újra felvillan a lézer, ami ellen sérült karjával próbál védekezni, de még így sem tudja teljesen elkerülni, hogy a teste is megégjen egy kicsit. Összeszorított foga hallatlan erőfeszítésre utal, de megy és meg sem áll a forrásig. 

- Ááááá! – ordít fájdalmában, de végül benyomja a gombot. A lézer leáll, a szobor félrehúzódik, felfedve egy alagutat maga mögött. Naruto pedig összeesik. Egy pillanatnyi tisztelettel vegyes döbbenet után észbe kapok, gyorsan felemelem, és a vízeséshez vonszolom, majd benyomom alá vérző karját, és utasítom, hogy a hasát is tartsa alá, ugyanis a köldöke körül fura, kör alakú égésnyomok alakultak ki. Sosem fognak eltűnni… 

- Jól van, haver, jó voltál – mondom neki, mire ő meglepetten kapja fel a fejét, és fájdalmas fintorát vigyor váltja fel.

- Hát hallod, Teme, nem hittem volna, hogy valaha dicséretet fogok hallani a szádból – nevet, és máris jobban néz ki. Mindig csodálkoztam, hogy tud ilyen gyorsan gyógyulni, bizonyára az akaratával függ össze, de most nagyon örülök neki. 

- Azért ne szokj hozzá – jelenik meg egy félmosoly az arcomon. 

- Ööö… srácok… - kezdi el Sakura, mire felé kapjuk a fejünket, majd követjük ijedt tekintetét. A szobor! Kezd visszacsúszni! – Futás! – ordít, én villámgyorsan felsegítem Narutót, és még épp időben érünk oda, hogy mi is beférjünk, majd a szobor elzárja mögöttünk a visszautat. Hát bent vagyunk. 

Amint az ajtó bezárul, a folyosó mentén fáklyák villannak, fényt adva ezzel. Hirtelen megcsapja az orromat a doh és penész szaga, mire vágok egy fintort. Sakuráékra nézek, Pinky épp egy ruhadarabot vesz elő a zsákból, széttépi és bekötözi vele Naruto sebét. 

Gyorsan megvan, és egy hosszú jelentőségteljes összenézés után elindulunk. A biztonság kedvéért odanyúlok egy fáklyáért, hátha lesz olyan hely, ami nincs kivilágítva, de amint leveszem, kis lyukak jelennek meg a falon, majd egy másodperc múlva nyilak zápora özönlik ránk. 

- Nyomás! – kurjant Naruto, inkább izgatottan, mint félve, és persze rögtön utána iramodunk. Rohanunk pár száz métert, alig valamivel a nyíleső előtt járva, mikor az egyik kanyarban Pinky a lábához kap és összeesik. 

- Sakura! – kiáltom, és odarohanok hozzá. Egy nyíl a combjába fúródott. – A francba! – morgom, majd ölbe kapom, és még épp időben futunk tovább. Előttem Naruto hirtelen megtorpan, egy kb. három méter széles szakadék áll előttünk. Naruto nekifut, és könnyedén átugorja, én pedig követem és sikeresen landolunk a túloldalon. Szerencsére, a nyilak itt már nem áradnak ránk. Pinkyt a falhoz támasztom, arca fájdalmasan rándul össze. A fenébe… 

- Sakura-chan… - kerekedik el Naruto szeme is, mikor meglátja, majd nyel egy hatalmasat. 

- Ez most nagyon fog fájni, de… - kezdek bele, és meg sem várom, hogy reagáljon, gyorsan kirántom a nyilat a lábából. Hál’ Istennek, a fegyvernek nem szélesedő pengéje van, hanem egyszerű henger alakú a vége, így nem szakítja tovább a sebet, de még így is sikít egy hatalmasat. – Na jó… nincs semmink amivel kimoshatnánk a sebet, egyelőre be kell érned a bekötözéssel – mondom, és már nyúlok is a táskáért, majd szétszakítok egy pólót és bekötöm vele karcsú lábát. Még ebben a helyzetben is tűz emészt, mikor hozzányúlok… 

- Sakura-chan… ugye jól leszel? – néz rá még mindig nagy szemekkel Naruto, mire a lány enyhén elmosolyodik. 

- Persze, Naruto… volt már rosszabb is… - próbál mosolyogni, mire a szőke is rámosolyog és odanyújtja neki a kezét, amit Sakura hálásan el is fogad, Dobe pedig gyengéden felhúzza, majd megöleli. Cöh… azért nem kell ölelgetni… legalábbis nem neki…

- Tudsz járni? – kérdezem, nekik háttal állva. 

- Nagyjából… - tesz pár lépést, míg megérinti a vállam. – Köszönöm… - néz a szemembe mosolyogva, majd tovább biceg. Ez a lány… 

Egy darabig nyugalomban megyünk tovább a folyosón, ahol már nincsenek fáklyák, még jó, hogy idejében Naruto kezébe nyomtam az enyémet. A falat tökéletesen illeszkedő simára csiszolt kőlapokkal rakták ki, ami meglepően fejlettnek tűnik, egy hétezer évvel ezelőtti néphez képest. Az alagút hirtelen szűkebbé válik, így kénytelenek vagyunk lehajtani a fejünket. 

- Ki volt az az idióta, aki ezt ilyen kicsire csinálta?! – kérdezi felháborodva Naruto, miközben megpróbál kiegyenesedni, de ezzel csak azt éri el, hogy beverje a fejét. Méghozzá nem is akárhová… - Ááááá! – ordít zuhanás közben, ugyanis a gomb, amit lefejelt, hirtelen eltüntette a lába alól a földet. 

- Tarts ki! – kapom el a kezét, Sakura pedig nagy nehezen a másikat, és ketten együtt felhúzzuk, akinek torz arcából látom, hogy nem tett éppenséggel jót a karjának, hogy most még meg is húzódott. 

- A fenébe… ez nem az én napom – vigyorog kényszeredetten, mikor már felhúztuk. – Hát, Teme, már csak te maradtál, szóval vigyázz – nevet rám, de valahogy most nem tűnik ez olyan viccesnek. Ha én is megsérülök, megnézhetjük magunkat… 

- Nyugi – mondom, inkább magamnak, mint neki, majd folytatjuk utunkat. Nem kell sokáig mennünk, hamarosan egy fehérre meszelt, kör alakú terembe érkezünk. Elsőnek nem látok sokat… tovább vezető utat sem…

- Ezt nézzétek! – kiált fel Sakura, kikapja Naruto kezéből a fáklyát, majd közelebb biceg a szemközti falhoz, és ahogy a tűz fénye ráesik, már látom, mit akar mutatni. A falon vörössel furcsa jelek vannak felfestve, leginkább az egyiptomi hieroglifákra emlékeztet. Sakurára nézek, aki összevont szemöldökkel olvassa a feliratot.

- Te… érted?! – nézek rá döbbenten, mire zavartan felém fordul. 

- Ja, persze… - mondja a legnagyobb természetességgel, nekem meg majdnem leesik az állam, de nem mutatok semmit. Aztán eszembe jut, hogy az ő térképükön is ilyesmi írás volt és akkor is simán fordította. Hihetetlen…

- Hát igen, Sakura-chan már csak ilyen okos – vigyorog rám Naruto.

- És mit ír? – kérdezem, mert egyszerűen nem hiszem el. 

- Egy pillanat… aha, megvan. Pontosan ez áll ott: 

 

„Vándor, ki a kincset keresed, jól vigyázz,

mert átok sújthat le Rád!

Ha a fényt követed, meglelheted,

ha sikerül, megeheted.”

 

- Enni? Mégis mit? – csorgatja a nyálát Naruto.

- Ezzel bizonyára azt akarták kifejezni, hogy a tiéd lehet a kő. A haurik nagyon szerették a hasukat, bár már nem emlékszem, mi volt a kedvenc kajájuk… - kalandozik el egy pillanatra. 

- Na jó – vágok közbe – és mégis mit jelent ez?

- Hát… nem is tudom… - motyog, mire én csalódottan sóhajtok egyet. Talán mégsem lesz ez olyan könnyű… 

- Ugyan már! Csak rájövünk! – dobja le a táskát a földre Dobe, mire megremeg az egész helyiség. Naruto felpattan a helyéről, felkapja a táskát is (persze újabb kőgombot talált…) és odaáll mellénk. Kénytelenek vagyunk a tető felé kapni a fejünket, ugyanis a plafonon egy kis nyílás jelenik meg, amin világosság szűrődik be… 

- Kövesd a fény útját… Gyerünk! – áll be Sakura a fénysugár alá, ami pont a kör alakú terem közepére esik, egy belső körre, mi pedig gyorsan követjük. Amint odaérünk, a padló elkezd süllyedni. Lassan egyre lejjebb és lejjebb kerülünk, míg az eddig is apró nyílást már csak egy pontnak érzékeljük. Három-négy méterrel lehetünk alacsonyabban. 

- Mégis mi a csuda?! – bámészkodik Naruto tátott szájjal. A terem magassága most lehet vagy hét-nyolc méter, a falak itt is fehérre vannak meszelve. A helyiségből kilenc egyforma alagút vezet ki, a belső körből egy-egy ösvény vezet mindegyik ajtónyíláshoz. Vajon melyik a helyes? – Na jó, legyen mondjuk ez! – bök rá a szőke a vele szemben lévő alagútra és elindul felé. De amint kilép a belső körből, rögtön vissza is húzza a lábát, mivel a fal hirtelen forogni kezd, elképesztően gyorsan, még jobban összekeverve a járatokat. Egy perc és leáll. Viszont a forgástól lejön a por a falról, és megjelenik a falon… 

- Ott is van egy felirat – mutatok a fal velem szemközti részére, ahol hasonló, képszerű vörös felirat áll, mint eggyel feljebb.

- Várjatok, mindjárt mondom… - húzza össze a szemöldökét Sakura, ahogy próbálja elolvasni a pislákoló fényben az ősi írást. – Megvan:

 

„Kilenc út áll előtted,

nyolc a halálba vezet,

kövesd a bolygók útját,

hogy megleld a rejtély kulcsát.

Mindegyik más és más,

tudd meg: kicsi és nagy nem barát.

Ha jót kívánsz, ne kísértsd az egyformát, 

se a szomszédját.

A gyűrű után ne menjél, 

használd eszed, az segél.

Siess, mert időd elfogy,

nem sok már, és itt a halálod.”

 

- Ez meg mi a fészkes fenét jelent?! – kiált fel Naruto, de engem más foglalkoztat.

- Hogy érti, hogy elfogy az időnk? – teszem fel a kérdést, és pár másodperc múlva, mintegy a kérdésemre felelve, a magasan lévő plafon elindul lefelé. – Oké, most már értem. 

- Na jó, csak pár perc és megfejtem. Bolygók… igen, a haurik ismerték mind a kilenc bolygót, mert állítólag akkor még olyan tiszta volt az ég, hogy jól lehetett látni… a kilenc út biztos ezt jelképezi! Nézzük csak… - morfondírozik tovább magában Sakura, majd elmerül gondolatai között, miközben a mennyezet egyre közelebb és közelebb kerül hozzánk… Mozdulni nem mozdulhatunk, mert azzal csak újra összekeverjük a járatokat, na nem mintha most előrébb lennénk… és ha rosszat választunk, akkor mindennek vége. Merőn bámulok Sakurára, most minden bizalmunk benne van. Az ujján számolgat, szemöldökei közt mély barázda húzódik. Gyerünk, Sakura, siess!

A plafon egyre csak közeledik és közeledik, már alig három méterrel van csak a fejünk fölött. 

- Sakura-chan… - nyögi Naruto, aki egyfolytában járatja a tekintetét a kilenc út között, de felesleges, mindegyikben teljes sötétség honol, semmi biztatót nem lehet látni. 

- Egy pillanat! – kiált indulatosan, a kezét tördelve, majd egy kis hallgatás után felkapja a fejét. – Megvan! A nyolcadik lesz az, a Neptunusz! – kiált diadalmasan, mire örömtelien rámosolygunk mindketten. de aztán eszembe jut, hogy van itt még egy kis bökkenő…

- És honnan tudjuk, hogy melyik melyik? – mutatok körbe, hiszen egyik járatra sincs ráírva szám. Nincs itt semmi… hacsak… - Nézzétek, ott! Egy halvány vonal két járat között! – mutatok a falra, tőlem kicsit jobbra, ahol valóban meghúzódott két járat között egy választóvonal. Bizonyára erről is akkor jött le a több ezer éves por, amikor a fal körbeforgott. 

- Ez lesz az, innen kell számolni! – terül el egy mosoly Sakura arcán. Lassan le kell hajolnom… - A haurik jobbról balra írnak, szóval… - kezd el számolni jobb felől. – Az lesz a megfelelő járat! – mutat rá a vonaltól kettővel balra levő nyílásra. Már csak egy méter. 

- Nincs vesztegetni való időnk, indulás! – mondom ki a végső szót, majd elindulunk az alagút felé, a belső körből hozzá vezető ösvényen. A falak nem mozdulnak. Bingó, tényleg ez az! És még épp időben érünk a nyíláshoz, mert miután a hasamon bekúszok, a plafon eléri a földet. Pusztán még néhány másodperc odabent… és vége. Sakurára nézek, és most nem is akarom leplezni a tekintetemből sütő elismerést. Az ő érdeme ez egyedül. Összeszorul a torkom… megmentette az életünket. 

- Sakura-chan, egyszerűen zseniális vagy! – pattan fel Naruto, hogy egy ölelésben részesítse kedvenc főnökét. A vér csak úgy lüktet az ereimben, és egy kevés pír önti el az arcom, ami a sötétség miatt szerencsére nem látszik. 

- Sakura… szép volt – dicsérem meg, mire még a gyenge fény ellenére is jól láthatóan elvörösödik. Furcsa, de… büszke vagyok rá…

 

Sakura

 

A szívem még a torkomban dobog, és totál elvörösödök, szinte szédülök, bár azt nem tudom eldönteni, hogy ez még az előző élmény hatása, vagy Sasuke elismerő bókja váltotta ki belőlem. Iszonyatosan zavarban érzem magam, na meg határtalanul boldog vagyok: segíthettem nekik, élünk, és Sasuke megdicsért! Engem! Csodálom, hogy a bordáim még nem törtek el a szívemtől. 

- Ó, igazán túlbecsültök engem – nevetek zavartan, és hihetetlen, de eddigi életem során kevésszer éreztem jobban magam. Egyre inkább azt tapasztalom, hogy igenis számítok, és igenis szükség van rám. Úgy érzem, hogy a csapat tagja vagyok. És ami a legfontosabb: Sasuke elismer engem… és merem azt hinni, hogy még ennél többről is van szó. Ó, nem is tudom, hogy fordulhatott minden ilyen jóra hirtelen! 

- Menjünk – töri meg végül Sasuke a csendet, amit észre sem vettem, úgy elmerültem az örömömben. Aprót bólintok, majd Naruto odajön hozzám, hogy segítsen járni, mert a combom még veszettül fáj. Viccesen nézhetünk ki: két sebesült együtt. 

Lassan folytatjuk utunkat, a folyosó szerencsére nem olyan szűk, mint az eddigiek. Megyünk néhány percig, a lábam pedig eléggé fáj… 

- Had üljek le egy kicsit arra a sziklára – mutatok egy nagyobbacska kőre, muszáj pihennem. Naruto segít, de amint leülök, a szikla kicsit lesüllyed. 

- Ez meg mi? – állok fel, de nem kell sokáig gondolkoznom, hamarosan görgő hangot hallunk meg… és utána megjelenik egy hatalmas guruló szikla, ami az egész folyosót betölti… 

- Futás! – ordít Naruto, én meg csak érzem, ahogy Sasuke felkap, mintha csak egy rongybaba lennék, és futunk is. Ekkor a folyosó elkezd lejteni… amitől a szikla egyre gyorsabban közeledik felénk. A fenébe! 

- Gyorsabban! – kiáltok, ami kicsit álszent dolog tőlem, de a szikla mindjárt eléri Sasukét, azt pedig nem hagyhatom! De ahelyett, hogy jobban sietnének, hirtelen megtorpannak, majd kiesek Sasuke karjaiból, és csak azt érzem, hogy zuhanok, majd valaki elkapja a kezemet és oldalra ránt. A szikla szinte súrol, olyan közel suhan el mellettem, majd lezuhan. Csak most veszem észre, hogy eddig csukva tartottam a szemem, amit most félősen kinyitok. Amint felemelem a fejem, Sasuke sötét szemével találkozik tekintetem, majd elég egy pillanat és felhúz maga mellé. Sokáig bámulom a fekete szempárt, ami kissé aggódva, de kivételesen melegen csillog… kicsit úgy, mint amikor zuhantunk lefelé… Hirtelen vágy tölt el, az, ami miatt tegnap, khm, kíváncsi lettem Sasukéra… De aztán belenyilall a fájdalom a combomba, így visszakerülök a földre, és végre körbenézek. Csak most látom, hol is vagyunk: az alagút véget ért, és a fiúk egy keskeny kis kőpárkányra húzódtak a szikla elől… és egy hatalmas szakadék van alattunk. Húz a mélység… 

- Ne… - fúrom a fejem Sasuke mellkasába, nem bírom látni ezt. Sasuke visszahúz az alagútba, mire kissé megnyugodok, és eltávolodok lovagomtól. 

- Nem hiszem el! Most hogyan tovább?! – mérgelődik Naruto, mire én lassan levegőt veszek párszor, hogy újra tudjak gondolkodni. 

- Nézzünk körül, hátha lesz megint valami támpont – mondom, mire bólintanak, és újra kimennek a sziklapárkányra, én kissé távolabbról figyelek. Eddig nem is tűnt fel, hogy itt ugyanúgy kigyulladt néhány fáklya a fal mentén, és most észreveszem a túloldalt is, ahol folytatódik az alagút. És egy szikláról valami lelóg…

- Egy híd! – kiáltok fel, és mutatok a másik oldalon lelógó hídszerűségre, majd körülnézek, és itt is meglátok egy a túloldalihoz hasonló sziklát. Nyilván ide kell kikötni az ez oldali tartóköteleket.

- És az is megvan, hogyan hozzuk ide – jelenti ki Sasuke, mire kimerészkedek a szakadék szélére (Uramisten, menten meghalok!), és meglátom, mire gondol. Kissé távolabb attól a helytől, ahol Sasuke az imént felhúzott, egy roskatag kötél lóg… ezen kéne áttarzanozni?! Na ne!

- Ez túl veszélyes! – sopánkodok, kell lennie más lehetőségnek is. 

- Nincs más esélyünk – mondja, majd kis hallgatás után hozzáteszi: - Idehozom azt a hidat – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd megmarkolja a kötelet. 

- Várj! Ez még jó kötéllel is kockázatos lenne, nemhogy ezzel! – csimpaszkodok karjába, mire rám emeli azokat a gyönyörű, elszánt szemeit, majd Narutóhoz fordul. 

- Vigyázz rá – bízza meg, miközben gyengéden eltol, mire a szőke bólint egyet komolyan, és hátulról átfogja erősen a derekamat, hogy mozdulni sem tudok. 

Sasuke pedig elrugaszkodik…

- Neeee! – tör fel belőlem a sikítás, a recsegés sem ígér semmi jót. És a kötél rövidnek bizonyul… Sasuke nem fogja elérni a túloldalt! Nem lehet… De ekkor az Uchiha elrugaszkodik, és odaszaltózik a túloldalra… Megcsinálta! 

A lovagom kissé kinyújtóztatja a végtagjait, majd a híd felé fordul, és elkezdi felfelé húzni. Úgy egy jó másfél percig teszi ezt megfeszített tempóban, míg végre eléri a híd végét. A rögzítőkötelet a karjára tekeri és rögzíti. Már csak vissza kell jönnie… de a kötél túl messze van, hogy fogja elérni?!

Sasuke, mintegy válaszként, nekifut, és elugrik… A szívem hevesebben ver, mint eddig bármikor… eléri! Megragadja a kötelet, és a lendület viszi tovább, egyre közelebb hozva őt hozzánk. Aztán egy reccsenés hallatszik… és a kötél elszakad… 

- SASUKEEE! – ordítok, mert most a hídtól nem tud olyan ügyesen manőverezni, mint az előbb. Nem tudja elkapni a sziklapárkányt…

- Teme! – ereszt el Naruto, és Sasuke után ugrik, sikerül elkapnia a lábát, én pedig megragadom Naruto bokáját. 

- Tartsatok ki srácok! – kiáltok nekik, majd tudomást sem véve sajgó combomról lassan kúszok hátrébb, és felhúzom őket. Mikor végre mindketten a szilárd talajon vannak, lihegnek egy sort (velem egyetemben), majd diadalmasan nézek az Uchihára, bár nem tudom, hogy leüssem, vagy megdicsérjem vakmerőségéért. – Megcsináltad! Sasuke, nagyon bátor vagy! – választom ez utóbbit, majd gyorsan a nyakába ugrok, amitől majdnem ledöntöm a lábáról (megint), de most sikerül talpon maradnia. Előbb a meglepettségtől megdermed egy pillanatra, majd egyik kezével megfogja a derekamat és gyengéden magához húz, hogy érzem a szíve dübörgését és azt a kellemes illatot, de mindez csak egy másodpercig tart, mert utána elenged és elhúzódik tőlem. Hn…

- Szereljük fel ezt a hidat – mondja, majd leszedi a karjára tekert kötelet, és a sziklához rögzíti a függőhidat, ami éppen akkora, hogy átérje a szakadékot. Miután megfelelően rögzítik a fiúk, egy darabig még bámulom a kissé izzadt, irtó szexi Uchihát, aztán egyszer csak eszembe jut egy apró bökkenő… 

- Én nem bírok ezen átmenni – suttogom elhaló hangon, és érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, amiket minden erőmmel próbálok visszafojtani. Az előző kellemes bizsergés tovaszáll, és lassan, mint egy kór, a félelem és önvád elárasztja a szívemet. Sasuke majdnem meghalt ezért a hídért, én meg nem akarok átmenni rajta. És mivel nincsen oldalt kapaszkodókötél, Sasuke vinni sem tud úgy, mint nemrég. 

- Sakura-chan… én megyek majd előtted. Te ereszkedj négykézlábra, és gyere olyan gyorsan, ahogy csak bírsz. Csak rám nézz – mondja komolyan Naruto, majd elvigyorodik. – Persze, ha inkább Teme seggét néznéd, azt is megértem – ajánlja kajánul, mire vágok egy fintort, de elérte, amit akart: nyugodtabb vagyok. Bár inkább nem nézek az említettre…

- Talán… lehet tényleg jobb lenne, ha Sasuke menne elöl… úgy értem – folytatom elvörösödve – mivel egyedül ő nem sérült még meg, a másik oldalról tudna nekünk segíteni – hadarom villámgyorsan, de valahogy úgy érzem, nem sikerült meggyőznöm az érveimről… 

- Ahogy szeretnéd – hajtja meg egy kicsit gúnyosan a fejét a lovagom, és nem tudja letörölni a képéről azt az elégedett, kaján arckifejezést. Cöh… hogy el van szállva magától… a baj csak az, hogy én is odavagyok érte…

Szóval Sasuke elindul elöl. Ahogy rálép a hídra, porfelhő száll fel, és jól hallhatóan megreccsen. Nyelek egyet. 

- Mindnyájunknak négykézláb kell mennie, különben leszakad a híd. Csak óvatosan – ereszkedik le a térdére, majd lassan elindul. 

- Menj, Sakura-chan – taszít gyengéden előre kicsit Naruto, mire bólintok egy aprót, majd négykézláb rámegyek a hídra. Úristen, Úristen, ne nézz le! Elkezdem kapkodni a levegőt, és lenézek. Mindjárt meghalok, mindjárt…

- Sakura… előre nézz – hallom Sasuke hideg hangját, ami visszarángat a valóságba. Előrenézek. És egy elképesztően csinos Uchiha-hátsót látok. Nyelek egyet megint. Na jó, asszem ezen rajta tudom tartani a szemem… 

Óvatosan megyek előre, ami nem túl kellemes ezzel a lábbal, de nincs mit tenni. Végig Sasuke izmos fenekét bámulom, ami elég jó ellenszernek bizonyul tériszony ellen, annyira, hogy mikor Naruto is a hídra mászik, és az egész beleremeg, még akkor sem nézek le. Aztán egyszer csak eltűnik az Uchiha-hátsó… 

- Sasuke? – kérdezem kétségbeesetten. 

- Sakura… felállsz végre? Elállod Naruto útját – jegyzi meg hanyagul, majd kezét nyújtva felsegít, és még mindig az a kis gúnyos mosoly van a szája sarkában. 

- Semmi baj, Sakura-chan – áll fel Naruto is, miközben leporolja magát. – Nekem sem volt utolsó látványban részem – vigyorog rám, mire legszívesebben leütném, de úgy látom, az Uchiha is. – És neked milyen volt? – húzogatja sokat sejtetően a szemöldökét, mire nem bírom magam tovább türtőztetni. 

- NARUTOOO! – ordítom, miközben akkorát keverek le neki, hogy a falhoz csapódik. – Azt a rohadt, soha meg nem javuló perverz fantáziádat, hogy most is csak erre gondolsz, mikor épp életveszélyben vagyunk! – vágom a fejéhez, csak hogy leplezzem saját zavarom, de Sasuke megzavar a kioktatásban. 

- Tovább – mondja jegesen, mi pedig abbahagyjuk, és folytatjuk utunkat. Hihetetlen, de vagy tíz percig nem történik semmi, még egy csapdába sem esünk bele. Még Naruto sem. 

Aztán egy újabb terembe kerülünk, aminek a közepén egy szép nagy tál áll, és van benne valami…

- Kaja! – rohan oda Naruto, de amint a tálhoz ér, körülötte lándzsák jönnek ki kör alakban a földből, elzárva őt tőlünk. – Mi a fene? – néz körbe, majd vállat von, és letör egy kis darabot a rózsaszín masszából a tálon. – Hn? Marcipán? – néz ránk csodálkozva, de amint kimondja, a falból oldalt szintén lándzsák jönnek ki, és a falak elkezdenek közeledni… 

- Naruto, jól figyelj rám! – kiáltok oda neki. – Ha megeszed időben azt a sok marcipánt, akkor a falak leállnak és visszamennek! – utasítom, mert ez lehet az egyetlen megoldás. És most már világos, mit értettek a haurik, a „ha sikerül, megeheted” kiíráson… 

- Igenis! – vágja haptákba magát, már amennyire elfér ketrecében, majd nekiesik a marcipánnak. Igen, most már emlékszem: ez a haurik kedvenc kajája. Sasukéval Naruto ketrecéhez húzódunk, és próbálunk nem pánikba esni a felénk jövő lándzsás falaktól… 

- Naruto, az ég szerelmére, siess már! – vinnyogok, mikor már csak másfél méter választ el a biztos haláltól. Odanézek rá, hihetetlen, de már majdnem végzett. – Gyerünk, ez az! – biztatom, és még jobban rákapcsol, de úgy tűnik, ez sem elég. Mindjárt meghalunk!

- Hagyd a fenébe, csak kapd fel a maradék marcipánt! – utasítja Sasuke Narutót, aki bár nem érti, engedelmeskedik, és lám: a falak leállnak és szép lassan visszatérnek eredeti helyzetükbe. Ó, hát persze, hogy is lehettem ilyen ostoba? Nyilván az volt a dolog lényege, hogy az a szikla, amin a tál van, elveszítse a plusz súlyt, és így beinduljon a kar, ami a falakat mozgatja. Bizonyára gondolatban már úgy összekötöttem a „Naruto” és az „evés” fogalmakat, hogy máshogy már nem is tudok gondolkozni. Még szerencse, hogy Sasuke időben rájött. Bár Naruto derekasan kitett magáért: pár perc alatt benyomott több kiló marcipánt. 

- Jó munka, Naruto – veregetem vállon asszisztensem, aki kicsit kifújja magát és megveregeti pocakját. 

- Hát ez nem is volt rossz – nevet, mi pedig megkönnyebbülten felsóhajtunk, ennek kutya baja. 

Egy-két perc után tovább indulunk, most Sasukéra támaszkodok, mivel Naruto azért kicsit mégiscsak rosszul érzi magát (kész csoda, hogy nem hány). Újra beszívom illatát, érzem testének melegét, forró kezét a derekamon és akaratlanul is felsóhajtok. Úgy hiszem, hamarosan komolyan el kell beszélgetnünk, és bár van okom hinni, hogy nem vagyok közömbös Sasukénak, mégsem vagyok biztos benne, hogy nem fog megint elutasítani. 

De nincs időm sokáig gondolkozni ezen, mert egy újabb terembe érünk, ahol újabb felirat vár minket. Felsóhajtok: most már igazán a követ vártam volna.

- Mondom – mormogom automatikusan, majd összevont szemöldökkel elkezdem olvasni az írást:

 

„Utolsó próba jön, Vándor,

lássuk, vagy-e elég bátor,

győzd le önmagad, jöjj békével,

és méltó leszel Isten szemében.”

 

- Á, ez nem igaz, mi ez már megint?! – kiált fel türelmetlenül Naruto, mikor hirtelen sziszegő hangot hallunk, aztán elkezdek szédülni, és úgy látom, a többiek is. 

- Mi ez? – kérdezi Sasuke, majd összecsuklik, de már nem tudok válaszolni, mert agyamat ellepi a sötétség…

 

Sasuke

 

Hirtelen felébredek, és magam körül mindenhol fehérséget látok… meghaltam? Lassan felállok, de amint ezt megteszem, döbbent kiáltás hagyja el torkomat. Ez itt…?

- Ki vagy te? – kérdezem, és reménykedek benne, hogy az alak velem együtt mozgatja majd az ajkát, hogy kiderüljön, ez csak a tükörképem. Ehelyett viszont a srác gúnyos mosolyra húzza ajkait. 

- Nem vagy egy lángész, ugye tudod? Én te vagyok – vigyorog rám, mire megremegek. 

- Az nem lehet… - nyögöm, majd megdörzsölöm a szemem, ő még mindig itt van. 

- Neem? – vág őrült pofát, majd villámgyorsan odarohan hozzám és megragad a torkomnál fogva és felemel a levegőbe. Hogy mi?! Az erőm is megvan neki?! Annyira döbbent vagyok, hogy még védekezni is elfelejtek, csak ernyedten lógok a kezében. – Az a Sasuke vagyok, akit mostanában próbálsz elnyomni a pink ribanc miatt – vicsorog rám, majd elhajít, és két méterrel odébb zuhanok a földre. – Talán elfelejtetted?! Bosszú, ez a mi célunk, az egyetlen dolog, ami fontos számunkra! Már elfelejtetted a szüleinket, a fájdalmat, amit az emberek okoztak nekünk?! Azt a keservet, hogy a bátyánkat elrabolták?! A világon mindenki ellenünk van, egyedül állunk mindenkivel szemben és senki sem fog segíteni nekünk! – ordítja az arcomba, minden egyes szava a lelkem mélyéig hatol, hogy ott mély sebeket ejtsen. – Talán azt hiszed, hogy ők a barátaid?! Hogy szeretnek téged? – vágja gúnyosan és sajnálkozóan a képembe, majd a fehérség oszlani kezd, és egy tisztást látok. Ő az egyik irányba mutat kegyetlen arckifejezéssel, és beleremegek, mikor arra gondolok, hogy ez vagyok én. Követem karját tekintetemmel, és meglátom Narutót és Sakurát a földön fekve, ájultan – legalábbis remélem, hogy csak elájultak. – Csak kihasználnak! – folytatja könyörtelenül, élvezve szenvedésemet. – Pusztán egy hülye vagy nekik, aki hozzásegíti őket a céljukhoz! De hiszen tudod, nem? Hiszen nem mondtad el nekik, miért is vagy itt valójában – tűnik fel egy halálos vigyor az arcán, és érzem, hogy keserűség önt el. – Nézz csak oda! – mutat most a másik irányba. Egy tálcán egy vérvörös kő van… a La muerte de la Rosa… - Menj oda, vedd el: a tiéd lesz és végre tőlük is megszabadulsz. Megmenthetjük Itachit… bosszút állhatunk azon a kígyón! – suttogja most a fülembe, és feléled bennem bosszúvágyam. Csak oda kell mennem, és végre vége lehet mindennek…

- És velük mi lesz? – bökök fejemmel Sakuráék felé.

- Mit érdekel az téged? Nyilván meghalnak, de neked ehhez semmi közöd. Csak az egyiket választhatod: ha őket mented, elveszted a követ, és vele együtt Itachit is! – feleli, mire megdermedek. Képmásom elégedetten figyeli az eredményt. Itachi… nem hagyhatom, hogy meghaljon… de Naruto a legjobb barátom… Sakura pedig… Sakura valamiért nagyon fontos számomra… de Itachi…

Néhány percig dermedten állok, majd végre határozok és teszek pár lépést a kő felé. Aztán megállok. 

- Tévedsz. Hazudsz. Ők a barátaim. Naruto mindig kiállt mellettem, meg amúgy is túl ostoba, hogy ilyen összeesküvést tervezzen. Sakura pedig… tudom, hogy fontos vagyok neki. Szeretem Itachit és esküszöm, hogy bosszút fogok állni érte… De tudok még várni egy kicsit, a kő pedig nem fog elfutni – húzom most én gúnyos mosolyra ajkam, mire ő elsápad és dühösen összeszorítja ajkát. 

- Ne tagadd meg önmagad! – sziszegi. 

- Te ne tagadj meg engem – mondom, majd elindulok Narutóék felé, és inkább nem gondolok arra, hogyha egy-két héttel előbb érünk ide, bizony másként választanék. De ahogy feléjük megyek, újra ellep a fehérség, aztán pedig elsötétedik minden… 

 

Naruto

 

Miután kioktatom a hasonmásom, hogy akármilyen önző és gonosz is tudok lenni, én bizony akkor sem leszek az, elnyel a sötétség. 

A folyóparton ébredek, nem messze a tábortűz maradványaitól, Sasuke és Sakura két oldalról körbevesznek. Mi?! Csak… csak egy álom lett volna az egész?! Az nem lehet. 

- Sakura-chan! Teme! – rázom őket erőteljesen, de várnom kell úgy egy percet, mire a főnök kinyitja a szemét, felül, majd zavartan körülnéz. – Sakura-chan! Sasuke még mindig nem ébredt fel! – kiáltom aggódva, mire kimegy az álom a szeméből és az Uchiha mellé térdel. Gyorsan megvizsgálja a pulzusát, légzését, meg ilyesmit, és mire ezt befejezi, Teme nyitogatni kezdi a szemét. 

- Sasuke! Jól vagy? – szegezi neki rögtön a kérdést a főnök.

- Igen… hogy kerültünk ide? – néz körül.

- Úgy tűnik, mégsem az volt a bejárat… - hajtja le a fejét a lány. – Pedig már úgy örültem, hogy sikerült legyőznöm magam! – sóhajt fájdalmasan. 

- Várj, te is? – nyílik tágra a szemem. 

- Ti is? – lepődik meg Sasuke is. – Cöh… akkor bizonyára ezért vagyunk most itt: egyikünk sem a követ választotta, ezért nem is lehet a miénk – jegyzi meg epésen, majd elfordítja a fejét. De nem sokáig kesereghetünk, mert egy hang megszólal a fák mögül. 

- Naruto… Naruto-kun? – cincog valaki, mire mindhárman odakapjuk a fejünket, és egy kékesfekete hajjal keretezett, félős arcot pillantunk meg. 

- Hinata-chan?! – pattanok fel a helyemről és elindulok felé, amitől fülig vörösödik, de Sakura hangja megállít. 

- Naruto, állj! Ez biztosan csapda!

- Várjatok, megmagyarázom – hangzik egy fokkal határozottabban az az édes hang. 

- Sakura-chan, ne legyél olyan gyanakvó – mondom a főnöknek, majd odalépek Hinata-chanhoz, és kézen fogva odavezetem a többiekhez. De amint elengedem, összeesik, és pihegve kapkodja a levegőt. – Beteg vagy, Hinata-chan? – teszem a homlokára a kezem, ami nagyon is forró. Ugye semmi baja nem lesz? 

- Ááá – sikkant egyet, mire Sakura-chan gyorsan elhúz onnan és odamegy hozzá.

- Nyugodj meg egy kicsit – mosolyog rá kedvesen. 

- És várjuk a magyarázatot – fűzi hozzá Sasuke, de olyan furcsa, szuggeráló tekintettel vizslatja Hinata-chant, mintha tudna valamit. De ez most nem érdekel, mert szemmel láthatóan már jobban van a lány. 

- Neji küldött – kezd bele, mire a főnök meg Teme rögtön összevonják szemöldöküket. – Azt akarja, hogy kémkedjek. De azt nem tudja, hogy… én nem akarom! – cincogja édesen. – Elegem van ebből! Mikor láttam Naruto-kun bátorságát a vallatás közben, akkor ötlött fel ez bennem… de csak most sikerült elég erőt gyűjtenem hozzá – fejezi be olyan halkan, hogy azt alig lehet érteni. 

- Hmm… őszintének tűnsz… de sajnálom, nem bízhatunk benned – jelenti ki Sakura-chan, mire úgy érzem, meghasad a szívem. 

- Legalább had maradjon itt! Ha valóban ellenünk is van, akkor sem tehet egyedül semmit… ha pedig igazat mond, márpedig én hiszek neked, Hinata-chan – mosolygok rá, majd visszafordulok a többiekhez – akkor adjunk neki lehetőséget a bizonyításra! – mondom, mire Sasuke és Sakura-chan összenéznek, Teme vállat von, a főnök pedig bólint. 

- Azért szétnézek… - morogja az Uchiha, majd elindul az erdőbe. Még ilyet, hát elég csak erre a gyönyörű lányra nézni, süt róla, hogy igazat mond! 

- Naruto-kun… - rebegi hálásan Hinata-chan, amitől elolvadok. – Köszönöm… mindhármatoknak! – mosolyog ránk. 

Mivel már majdnem besötétedett, mikor Teme visszajön, elindulunk tűzifát gyűjteni, a lányok pedig gyümölcsök után néznek, csak előbb Sakura-chan még elkészíti a zöld löttyöt a lábára és az én karomra és hasamra. Úgy tűnik, egészen kedvelné Hinata-chant, ha éppen nem tartaná ellenségnek. Ami persze nem fog sokáig tartani, mert Hinata-chan olyan édes és őszinte, hogy rögtön bebizonyítja majd, hogy velünk van. 

Mire visszaérünk, a tábortűznél egyedül Sakura-chant találjuk, aki már gyümölcsökkel vár minket. 

- Hinata-chan? – nézek körbe. 

- A vízesés mögött fürdik – mutat arrafelé, de a sötétség és a távolság eltakarja a lány alakját. Hát ez de nem fair! Ezek ketten meztelenkedhettek egymásnak, én meg nem láthatom a szeretett nőt?! Kissé mogorván fogok a sovány vacsorához, de Hinata-chan hirtelen megjelenik – sajnos felöltözve. 

- S-srácok… Asszem találtam valamit – mondja, mi pedig felpattanunk, és követjük. Még hallom, ahogy Teme hátravonja kissé Sakura-chant:

- És ha ez csapda?

- Már olyan sokat nem veszíthetünk… és valahogy kétlem, hogy az – válaszol a főnök, mire Sasuke mormog valamit, de nem tiltakozik tovább, hanem mind követjük Hinata-chant egészen a vízig. 

- A vízesés alatt úszva fényt láttam… mintha lenne valami a túloldalon – suttogja izgatottan. 

- Akkor mire várunk még? Hátha ez lesz az! – vigyorgok, majd belegázolok a vízbe, a többiek kisvártatva követnek. 

A vízesésnél veszek egy hatalmas levegőt, és lebukok a víz alá, Hinata-chan mellettem úszik. Én is látom a fényt, ami kissé távolabbról szűrődik ide, gyorsan úszunk arrafelé. Már majdnem elfogy a levegőm, mikor végre erősödik a világosság. Még egy kicsit… 

Hinata-chan feje az enyémmel egyszerre bukkan a felszínre, egy pár másodperccel később Teme és a főnök jelenik meg. De amint felnézünk, nem egy barlangban vagyunk… Lándzsák, már megint! De most nem a falból állnak ki… emberek tartják őket! 

- Ti meg… kik vagytok? – jelenik meg egy hosszú, fehér hajú fickó középen, de a sötéttől nem látszik az arca. Remélem, megmenteni jött…