Sasuke
- Nem kell új terv… pusztán csak némi módosítás – mondom, majd a végén eresztek egy gúnyos, féloldalas mosolyt barátaim elképedt arcát látva.
- … He? – szólal meg Naruto olyan értelmes képpel, mint egy fogyatékos.
- Mi-mire gondolsz? – kérdezi Sakura is félős hangon. Fogalmam sincs miért, valahogy kedvem támad átölelni, de visszafogom magam.
- Hn… - mosolyodok el megint gúnyosan, s előre látom a többiek elismerő arcát…
- Ne hümmögj, hanem mondd már, Teme! – pattog idegesen Naruto, de most nem törődök vele sokat, hanem végig Sakurát nézem, aki félőn, kérdőn tekint rám.
- Sakura eljátssza az utcalány szerepét… keres egy valamivel gazdagabbnak tűnő férfit, és elcsábítja. Mi Narutóval követjük a párost, aztán egy sötétebb helyre érve leütjük a fickót – vázolom fel a tervem, ami egyértelmű, hogy sikeres. A többiek viszont nem fogadják osztatlan örömmel…
- Te lopni akarsz?! – sikít Pinky, az eddigi félénksége hirtelen eltűnt…
- Igen, Teme, lopni akarsz?! – támad nekem Naruto is.
- Dobe, nem emlékszel a gimis balhékra? – kérdezek vissza nyugodt hangon, mire rögtön elvörösödik és zavartan vakargatja a tarkóját.
- Akkor is… nem használhatod Sakura-chant csalinak! – támad újból.
- Pedig ez az egyetlen lehetőségünk… és ha nem tévedek, Sakura beleegyezik – nézek a lányra, aki remegve, de a szemében határozottsággal bólint egyet. Még látom, hogy kérdőn néz Narutóra, aztán rám, biztos kíváncsi, mit értek gimis balhék alatt. Cöh… úgy tűnik, Naruto bármiről hosszan beszél, csak arról nem, ami őt magát kínosan érinti… - Viszont nem ártana kicsit… rendbe szedned magad – vágok egy fintort Pinky felé, aki a futóhomokos kaland óta eléggé ramatyul fest…
- És ezt mégis hogy gondoltad? – néz rám ellenségesen. Most mi van? Nem is azt mondtam, hogy pocsékul néz ki… Mondjuk ez nem is lett volna igaz, mert így, ahogy rátapad a ruha… Mindegy.
- Szerezni kéne ruhát… - kezdi el Naruto…
- És mégis miből? – csattan fel Sakura. – Nincs rá szükség, a sötétben úgysem fog látszódni!
- Igaz, igaz – bólogat egyetértően a szőke. – Bár lehet, nagyobb lenne az előnyöd, ha…
- Ha? – kérdezi kíváncsian Pinky. Vajon mit akar ez az idióta?
- Hát… ha felső nélkül mászkálnál – hadarja el gyorsan, vörös fejjel Naruto. Sakura szintén úgy elvörösödik, mint egy rák, majd…
- NARUTO!!! – ordít egyet, s úgy kupán vágja Dobét, hogy az nekirepül a szemközti falnak… tíz méterre innen.
- Sajnálom, Sakura-chan… csak egy ötlet volt – nyögi nagy nehezen, de én elgondolkodok.
- Végülis… nem olyan rossz ötlet – jegyzem meg, mire két társam elképedve néz rám, Sakura ösztönösen a mellei elé rakja a kezét. – Nem mutatnál többet, mint mikor a strandra mész, de nagyobb feltűnést keltesz vele – magyarázom tárgyilagosan, de közben érzem, hogy a testem előre reagál, ahogy elképzelem a látványt, persze ebből nem mutatok semmit.
- Hát… - néz le a földre Sakura, szemmel láthatóan elgondolkodik. – Végülis… de most legyek egy szál melltartóban? – bukik ki belőle a kérdés, mire halvány mosoly szökik ajkaimra.
- Ja, valahogy úgy – bólintok nyugodtan, s ezzel sikerül elhallgattatnom. – Ha miattunk aggódsz, nyugi, úgysem tudsz már újat mutatni – vetem még oda neki, utalva arra, mikor láttuk meztelenül, s a hatás nem marad el, még vörösebbé válik a feje, mint eddig. Azért remélem, nem fog felrobbanni…
- Hihihi – röhög Naruto a háttérben, mire kap Pinkytől egy lesújtó pillantást, de aztán megint lenéz és sóhajt.
- Rendben… vállalom – egyezik bele végül Sakura a dologba.
- Akkor minden oké. Megvárjuk az estét, és elkapunk valakit – összegzem a dolgokat, mire mindketten bólintanak. Aztán hirtelen Pinky felkapja a fejét.
- Csak egy apró probléma… nem tudok spanyolul! Mi van, ha kérdez valamit? – néz rám rémülten.
- Legfeljebb azt kérdezi majd, mennyiért… megtanítom, mit mondj erre – mondom neki, és betaníttatom vele spanyolul, hogy hogyan mondja: „Egy menet ötven sol”. Talán annyira nem is lett volna kínos, ha Naruto nem röhög végig mögöttünk… Hát nem gyakran fordul elő ilyesmi, az biztos…
Ezek után megvárjuk a sikátor hátuljában, néhány kuka mögött az estét. Szerencsére senki sem akar ide bejönni a nap folyamán. Olyan hét óra tájt már eléggé sötét van, kijönnek az emberek, s táncolnak. Sajnos most már betéved ide egy-két pár, hogy örömüket leljék egymásban, mi pedig kénytelenek vagyunk végighallgatni. Még szerencse, hogy Naruto ül mellettem, és nem Sakura… úgy lehet kicsit… másabb lenne…
Hihetetlenek ezek a peruiak! Több órán keresztül csak rázzák a seggüket, és nem unják meg… Legalább éjfélig kell várnunk, mire az emberek többsége elszállingózik. Egyszer csak mozgást veszek észre magam mellett. Látom, hogy Sakura – valószínűleg Naruto unszolására – akcióba lép, s a mocskos felső gyorsan lekerül róla, felfedve fehér, izmos hasfalát, vörös csipkés melltartóját, ami a kosztól kissé már barnás színűre változott, s ami a nem túl dús, de formás keblek egy részét takarja. Félénken húzza maga elé a karjait, majd megkérdezi.
- Így gondoltátok?
- Pontosan, Sakura-chan, és ha megjegyezhetem, nagyon dögös – kezdi el Naruto, de egy ököl a fején beléfojtja a szót. Pedig igaza van… Mikor meztelenül felkaptam, nem volt időm megnézni, de most… A testemben beindul valami, olyan erővel, mint eddig a közelében még soha… Gyorsan elfordítom a fejem, de a látványa az agyamba égett… Mégis mi a franc bajom van?
- Elmegy – dünnyögöm, viszont ezután gyorsan visszabújunk, mert egy idegen alakja körvonalazódik a sikátor bejáratánál. Lassan beljebb sétál, majd úgy a közepénél megáll egy kukánál, és elég hangosan megszabadul gyomra tartalmától. A többiekre nézek, s mindkettejük szemében azt látom: itt az idő.
Naruto
Sasuke felé fordulunk a főnökkel, mire ő aprót bólint. Már épp készülne Sakura-chan odamenni, mikor hirtelen eszembe jut valami.
- Gyerekek… nem lenne egyszerűbb pusztán odamenni és leütni? – vetem fel kivételesen én az ötletet, mire mindketten, újfent totál egyszerre, ugyanazzal a hitetlenkedő képpel néznek rám. Aztán lemondóan sóhajtanak…
- Bakker, tényleg! Én meg itt aggodalmaskodok! Kedvem lenne fejbe verni saját magamat… - suttogja ingerülten, csalódott hangnemben Sakura-chan. Hn? Ilyen fontosat mondtam volna?
- Tudom, mire gondolsz… - morog egyetértően Sasuke, s hangjából kihallom sértett büszkeségét. Háhá, biztos azon filózik, hogy nem neki jutott eszébe ez a briliáns ötlet! Nem tudom, mit csodálkoznak, mindig én voltam a csapat esze! – Sakura, öltözz vissza, addig Narutóval elkapjuk – adja ki az utasítást, s int a kezével, hogy kövessem. A kukák közt lopózva lassan elérjük a férfit, aki épp rókázik, de az utolsó lépésnél véletlenül rálépek valami szemétre, amit meghall, és erre felénk fordul. Nem nézhetünk ki túl bíztatóan, mert hirtelen megiramodik, s a sikátor végébe fut, el a főnök mellett, de a fal, ami bezárja a keskeny utcát, megállítja.
- Sakura, kapd el! – kiáltja Sasuke, Sakura-chan pedig bólint, és öklét ropogtatva elindul a rémült férfi felé, aki viszont főnököm nevének hallatán tüzetesebben szemügyre veszi őt, majd kikerekedett szemekkel kérdezi.
- Sakura? Sakura Haruno? – nyögi meglepődve, mire a társaim hihetetlen döbbent fejet vágnak. Várjunk csak! Honnan tudja ez Sakura-chan nevét?
- Sabe usted? – kérdez Sasuke valamit a férfitől, amit így hirtelenjében, a meglepettségtől persze, nem tudok lefordítani. Az idegen viszont japánul válaszol.
- Hát persze, hogy ne ismerném! Sakura Haruno, a leghíresebb fiatal régész! Máris rengeteg ásatást végzett Egyiptomban, Brazíliában és még sok helyen! Most itt, Peruban kutat? – ér a férfi monológja végére, de döbbent csend ül rajtunk… Ez elképesztő! Ez a fickó többet tud Sakura-chan munkájáról, mint én, pedig az asszisztense vagyok! És milyen vicces akcentusa van! Végül aztán Sasuke eszmél fel.
- Ki maga? Honnan tud ennyi mindent róla? – magasodik a pasi fölé, akit cseppet megijeszt Teme, legalábbis remegéséből erre következtetek. Hn… hát nem csoda.
- A nevem Don Rodrigo González Herrero de la Cueva. De hívjatok csak Rodnak. Señorita Sakura legnagyobb rajongója vagyok! Az archeológia a hobbim, otthon is van egy rakás ereklyém – dől a szóáradat a fickóból, ez többet beszél, mint… mint egy lány! Aztán lassan odaballag a főnökhöz megpuszilja kétszer az arcát, majd magához öleli. Sakura-chan csak dermedten néz. – Emellett kevés olyan jó nő van a régészek között, mint a señorita… - búgja, s az ölelésnél kéjes arccal lecsúszik a feje a lány vállára, miközben a nyála Sakura-chan ruhájára csurog… Bloah…
A főnöknek itt telik be a pohár…
- El innen! – pofozza el két méterre, mire a fickó felkenődik a sikátor falára, és ájultan zuhan le.
- Na, ez aztán részeg a javából! – megyek oda a pasihoz, elkezdem böködni az oldalát, de csak békésen szunyókál tovább. De jó neki!
- Akkor visszük a szajrét? – kérdezi Sakura-chan, de ez a szöveg elég furán áll neki… Teme gondolkodik egy ideig, majd megszólal.
- Nem lenne szerencsés… Tessék… itt a személyije – találja meg egy kis kutakodás után a pénztárcáját, s benne a megfelelő iratot. – Haza kéne vinnünk, ez a fickó még segíthet, és segíteni is fog, mivel Sakura hódolója – villant egy mosolyt, ami tőle elég ritka. Vajon az ötlet tetszik neki ennyire, vagy csak azért ilyen vidám, mert Sakura-chanról beszélhet? – húzogatom a szemöldököm, miközben kajánul mosolygok. Minden úgy alakul, ahogy terveztem.
- De ez a disznó letapizott! – vonja védőn maga elé a kezeit főnököm, s arcán enyhe pánik ül. Hogy mi? Ez a féreg hozzányúlt?! Kitekerem a nyakát!
- Most azért volt… ilyen merész, mert totál részeg… Máskor türtőztetni fogja magát, erről kezeskedem – mondja Teme egy elégedett mosollyal, majd a hatás kedvéért az öklét is megropogtatja.
- Sasuke, te nem is vagy olyan hülye – dicsérem meg, de köszönetképpen csak egy fagyos tekintetet kapok. Hálátlan…
Ezek után körülbelül egy órát bolyongunk a városban, végül szembetalálkozunk néhány részeg sráccal, akik egy kis erőltetés hatására (Sasuke karate-bemutatót tart…) elárulják, hol van a keresett utca. Ezek után már gyerekjáték megtalálni, és hamar oda is érünk a negyvenkilenc szám alá. Ú, bakker! Mekkora kéró! Ránézek az eszméletlen… ööö, hogy is hívják?, ööö… Todra, úgy látszik, jó nagy lábon él! Ez a villa legalább négyezer négyzetméteres! Elámulva nézem a vaskaput, majd Sakura-chan becsenget. Kis idő múltán egy nagydarab asszonyság jön ki, elég félelmetes…
Kérdez valamit spanyolul (fogalmam sincs, miért nem értem, valószínűleg túl fáradt vagyok már…), mire Sasuke válaszol, s egy rövid párbeszéd után kinyílik az ajtó, mi pedig a nő nyomában bemegyünk a palotába. Egy szó sem esik köztünk, ezért nem nagyon fogom, most mi van, csak megyek, amerre mutatják. Bent szobalányok fogadnak, s az asszony utasítására mindnyájunkat egy-egy szobához vezetnek, amik egymás mellett vannak. Belépve úgy érzem magam, mint egy hotelben, minden szép tiszta, rendezett, csak éppen teljesen személytelen… Mennyivel jobb az én drága, kupis szobám, ahol mindig akad némi ramen! S a gyomrom hallhatta a gondolatom, mert hangosan elkezd korogni…
Sakura
A szobába lépve könnybe lábad a szemem: az ott egy igazi ágy! Egy ágy, amin hamarosan én fogok aludni! Milyen jó lesz annyi földön töltött éjszaka után! Legszívesebben most rögtön hanyatt vetném magam rajta, olyan hívogatóan puhának és kényelmesnek tűnik, de Naruto keresztbehúz a számításaimban.
- Sakura-chan! Éhes vagyok! – ront be a szobámba, pont mikor az ágyra vetném magam.
- Naruto, hogy te mindig csak a hasadra gondolsz! Inkább örülnél, hogy van szállásunk, puha ágy! Meleg víz! – oktatom ki a szőkét, mire az elkezd durcizni.
- De én akkor is éhes vagyok! Meghalok, ha nem kapok enni! – hadonászik a karjával, mint egy kisgyerek, hisztijének a belépő Sasuke vet véget.
- Fogd be, Dobe. Beszéltem a háziasszonnyal, a vacsora már tálalva van – jelenti be, mire én is, Naruto is kikerekedett szemekkel meredünk rá. Aztán Naruto döbbenete hálává változik át, s odalépve Sasukéhoz, meg akarja ölelni, de az Uchiha gyorsan elhúzódik… jellemző…
- Sasuke… elárulnád, hogy mégis mit beszéltél ezzel a nővel? Ki ez egyáltalán? – kérdezek rá, ugyanis nem ártana megtudni, kinek a házában vagyunk.
- A nő annak a Rodrigónak a felesége – magyarázza, de közbevágok.
- Van felesége, mégis ilyeneket csinál?! – emlékeztetem a nemrég lejátszódó eseményre lovagomat. Micsoda egy szemtelen férfi ez a Rodrigo!
- Az asszony szerintem egy házisárkány, nem csoda, ha ezt csinálja a férje… szerintem minden férfi előbb választana téged… - jegyzi meg, mire nekem lángba borul az arcom. Ó, ezt most komolyan mondta? Az első bók, amit tőle hallok! Igaz, csak ennél a kövér asszonynál becsül többre, de… tőle már ez is haladás… Hogy leplezzem zavarom, tovább kérdezek.
- És mit beszéltél vele?
- Azt mondtam neki, hogy a férje hívott meg magához, a barátai vagyunk, csak még előtte kiütötte magát, így jobbnak láttuk hazahozni. Ezért nagyon hálásnak tűnt, azt hiszem, kedvel – meséli enyhén undorodva, egy fintorral az arcán. Ez az átka, ha valaki ilyen megnyerő…
- Ugyan, Teme, van olyan nő, aki téged nem kedvel? – kérdezi Naruto kajánul vigyorogva, s közben nem is Sasukéra, hanem rám néz. Most… most meg mi van?! – De ami fontosabb, együnk már!!!
- Hn… menjünk – mosolyodik el nagyon halványan az Uchiha, s a szobalányok lekísérnek minket egy szép, bár szerintem kissé csicsás ebédlőbe. Hiába, a spanyol vér…
Viszont ezek után nagyon finom kajákat szolgálnak fel, mindenféle zöldséggel, meg nem tudom, milyen hússal, de nagyon finom. Még Naruto sem panaszkodik a ramen hiánya miatt. Miközben alaposan megtöltjük a bendőnk, a nő, akit nagyon meglepő módon Mariának hívnak, végig csacsog, igaz, hogy egyikünk sem figyel rá, meg nem is értjük. Tényleg megkedvelhette Sasukét, mert végig őhozzá intézi szavait, s sokszor meg is fogja a kezét. Látom, ez nem éppen van az Uchiha ínyére, aki tapasztalataim szerint amúgy sem szereti a testi kontaktust, de némán tűri, sőt, néha még mosolyog is az asszonyra. Ez tényleg elhatározta, hogy itt maradunk, ha erre hajlandó…
A csodálatos, éjféli vacsora után, mire visszaérünk a szobába már meg van vetve az ágy, s rajta egy gyönyörű csipkehálóing van nekem kikészítve. A fürdőben is ott van már néhány tiszta törülköző, amiket minél előbb használatba akarok venni, ezért leveszem koszos ruháimat, a szennyesbe dobom, s gyorsan beállok a zuhany alá. Amint megnyitom a meleg vizet, könnyek gyűlnek a szemembe… Édes Istenem, ez mennyei! Legalább egy órán keresztül élvezem a zuhanyt, még az sem érdekel, hogy piszkosul fáradt vagyok, annyira jólesik. Hihetetlenül csodálatos az esőerdő után újra civilizált helyen lenni, hogy nem a fákról gyűjtött gyümölcsöket esszük, hanem meleg ételt, hogy nem a földön alszunk, hanem ágyban, és hogy nem mindenféle kétes folyóban kell fürdeni, amiben folyton a piranháktól meg krokodiloktól kell félni, hanem végre van tiszta, meleg víz! Az ember nem is tudja, micsoda értékek közt él, amíg el nem veszíti őket.
Végül aztán rászánom magam a kimerültség miatt, hogy abbahagyjam a zuhanyt, gyorsan megtörülközök és felveszem a kis csipkehálóinget, ami kicsit kevesebbet takar, mint azt eleinte gondoltam, de egyrészt túl fáradt vagyok, hogy ez zavarjon, másrészt ez is több, mint a semmi, harmadrészt pedig, Sasukénak sajnos igaza van, már úgyse tudnék semmi újat mutatni nekik… Na nem mintha mutogatni akarnám magam, vagy ilyesmi…
Ezek az utolsó értelmes gondolataim, aztán elnyom az álom…
Másnap reggel madárcsicsergésre ébredezek… a szemhéjamon keresztül látom, hogy süt a nap… minden olyan tökéletes. A takarót lassan átölelem, majd az oldalamra fordulok. Kis ideig még csukott szemmel élvezem a helyzetet, majd elszánom magam a felkelésre…
Áááá, te szentséges jó Isten! Miért vigyorog rám közvetlen közelről Naruto idióta feje?!
Hirtelen ijedtemben hátraugrok, csak nem veszem figyelembe az ágy hosszát, így szépen bemutatok egy hátra bukfencet, majd furcsa, kicsavart pózban érkezek a földre, a lábaim a fejemen vannak.
- Huh? Jól vagy, Sakura-chan? – néz le rám Naruto az ágyról ártatlan képpel.
- Úgy látom, nagyon élvezed, de megkérhetnélek, hogy kevesebbet mutogasd magad? – hallom Sasuke hangját is, a maró gúny már-már fizikailag fáj. Ahogy lassan feltápászkodok, közben áldom az Istent, amiért vettem fel bugyit, látom, hogy az Uchiha ott áll a szoba másik végében.
- Most miért? Ha egyszer élvezi? – kérdezi Naruto kaján vigyorral, de nem kellett volna…
- NARUTO!!! – ordítom, s odarohanok hozzá, beszéd közben erőteljesen rázom a gallérjánál fogva. – Ezt mégis hogy képzelted?! Idejössz korán reggel, befekszel az ágyamba, aztán halálra ijesztesz?!! A halál fia vagy!!! – kiáltom, s elütöm a szoba túlsó felébe, majd mérgesen fújtatva próbálok lecsillapodni.
- Talán tényleg nem rá kellett volna bízni a dolgot… de hatásos volt – ül ki most Sasuke képére egy kaján mosoly, amilyet tőle még nem láttam (nem is tudtam, hogy vannak hormonjai…), s persze rögtön elpirulok. – Egyébként meg, már tizenegy óra van – közli az időt.
- Mennyi?! – kapok a fejemhez, aztán keresek a tekintetemmel egy órát, ami igazolja: valóban elmúlt pár perccel már tizenegy.
- Így bizony, Sakura-chan… mi csak időben fel akartunk kelteni. Rod is nagyon tűkön ül már – bólogat nagyban Naruto, aki úgy látszik, összekanalazta magát.
- Rod? – nézek rá kérdőn, de aztán vágok egy fintort, mikor eszembe jut, kiről is van szó.
- Ühüm. Szeretne bocsánatot kérni a tegnapiért – mondja asszisztensem, mire kérdő fejet vágok, aztán megrántom a vállam. Ezt biztos Sasukétól tanultam…
- Öltözz fel, a reggeli kész – közli lovagom tárgyilagosan, de azért nem mozdulna meg.
- Akkor volnátok szívesek kimenni? – pislogok rájuk sokat sejtetően.
- Ugyan minek? – kérdez vissza Sasuke, amire kikerekedik a szemem. Na jó, mégis mi történt Uchiha Sasukéval? Kaján vigyor, még kajánabb megjegyzés? Ez tesztoszteront reggelizett vagy mi? Viszont gyorsan felfogom, hogy erre most felháborodottan kéne néznem és válaszolnom, tehát ennek megfelelően cselekszek is.
- Kifelé! – mondom ellentmondást nem tűrően, s kiterelem a fiúkat.
Csak ezek után jut eszembe, hogy nincs is mit felvennem, így már majdnem hívnám őket vissza, mikor észreveszem az éjjeliszekrény mellett lévő széken kikészített ruhadarabokat. Odamegyek, megnézem: új fehérnemű, úgy látom, az én méretem, és egy nagyon aranyos ruha, rózsaszín szoknyával, s szürkés-kék felső résszel. Igazán tetszik!
Gyorsan felkapom magamra, majd a fürdőben rendbe teszem kicsit a hajam is, utána kimegyek. Az ajtó előtt engedelmesen vár már egy szobalány, aki bevezet az ebédlőbe, ahol két társam és Rodrigo már nagyban beszélgetnek. Rod az, aki elsőnek meglát, hirtelen eláll a lélegzete, majd felkiált.
- Señorita Sakura! – áll fel a székéből.
Sasuke
A spanyol ürge Sakura nevét ordítja, mintha egyébként nem négy méterre lenne tőle, hanem negyvenre. Háttal ülök neki, s nem szándékozom csak miatta megfordulni, majd idejön ő. Naruto viszont nem így gondolja…
- Wow! – szalad ki a száján a döbbent sóhaj, mire kelletlenül felé fordulok, s látom, hogy csodálkozva, tátott szájjal bámul valamit. Arra nézek, amerre ő, s magamban döbbent kiáltást hallatok. Mikor lett ilyen… dögös? Ahogy a lágy szövet végigsimul kerek idomain, s sejtetően megszakad az anyag hosszú combjainak közepén. A kis dekoltázs, ami előnyösen nagyobbnak mutatja a formás melleit… Hol van az a nyávogós kislány? Mondjuk sokat fejlődött már ilyen téren, de most… úgy is néz ki…
De miért legeltetem rajta a szemem? Egy pillanat alatt rendezem az arcvonásaimat, majd közömbösen visszafordulok, hogy ne is lássam. A testem már megint olyan furán reagál… ez egyre gyakoribb. Miért? Ennyire vonzódnék hozzá fizikailag? Egyáltalán hogy lehet, hogy vonzódom hozzá? Még soha egy nő sem volt, aki ilyet váltott volna ki belőlem… miért pont ez a szánalmas csitri?! Idegesítő…
- Jó reggelt! – köszön halkan Pinky.
- Jó reggelt, Sakura-san, foglaljon helyet! De előtte, engedje meg, hogy bocsánatot kérjek a tegnap estéért… nem tudom, mi ütött belém! Bocsásson meg! – mondja szenvedélyesen Rod, és elindul Sakura irányába, kicsit odafordulok, hogy lássam, mi történik, s Rodrigo már térdel a megszeppent lány előtt, s a kezét fogdossa.
- Se-semmi baj, Rod… - nevetgél zavartan Pinky. – És nyugodtan tegezhetsz – mondja neki, mire a pasi sugárzó arccal feláll, s nyom egy cuppanós puszit Sakura arcára.
- Esetleg el is kezdhetnél enni, sok dolgunk van – vágok közbe, mire a perui furcsán, a lány pedig hálásan néz rám, bár egyáltalán nem ez volt a célom. Aztán Rod szólal meg.
- Á, sí, egyél, csak egyél señorita! – tuszkolja Pinkyt az asztalhoz, majd leülteti maga mellé, velem szemben. Pompás…
Sakura elkezdi enni az ételt, s csendben fogadja Rod rajongását… Cöh… hihetetlen, hogy az az idióta nem veszi észre, hogy semmi esélye nála… Ráadásul még felesége is van…
Bár valahányszor Sakurára pillantok, úgy érzem, meg tudom érteni a perui érzéseit… pusztán egyszerű férfiösztönről van szó. Naruto is úgy bámulja, mint valami istennőt… pedig csak barátként tekint rá… elméletileg. Mondjuk emlékszem, Naruto mindig is nagy perverz volt…
- Señorita… egyszerűen fantasztikus, hogy találkozhatok veled, de… most itt kutatsz a környéken? Mert ha igen, esetleg tudnék segíteni – szólal meg most először komolyan Rod, és Sakura kezében megáll a villa, s kérdőn ránk néz. Szinte rá van írva a homlokára a kérdés: „Mégis mennyit mondjuk el ennek a fickónak?” Kis ideig mérlegelem magamban a helyzetet, de végül is arra a következtetésre jutok, hogy ez a fickó csak a hasznunkra lehet, így jobb, ha kitálalunk mindent… vagy legalábbis annyit, amennyit Sakuráék tudnak…
Apró fejmozdulattal jelzem, hogy nyugodtan mondjon el mindent.
- Igen, most itt kutatok a társaimmal… Naruto az asszisztensem, Sasuke pedig… - itt egy időre megáll gondolkodni. – Sasuke pedig valaki, akit ismerek – mondja mosolyogva. Ennyi? Valaki, akit ismer? Pff…
- És señor Sasuke… hogy lehet, hogy elkíséred? Ez elég veszélyes hely – érdeklődik Rod, de a szemében látok némi gyanakvást. Sakurán látom, hogy nagyon hegyezi a fülét a válaszomra…
- Pusztán én is érdekelt vagyok a dologban, ami után kutatunk… - felelem kimérten, mire a perui bólint egy aprót, de még mindig gyanakodva tekint rám.
- És mi is pontosan az, amit kerestek? – kérdezi kíváncsian. Mi hárman összenézünk, majd Naruto vidáman kurjant.
- A La ööö izé-bizét… - vigyorog ostobán, még most sem hiszem el, hogy létezik ennyire idióta ember a világon… na meg hogy pont ő a legjobb barátom…
- Tessék? – néz fura tekintettel Dobéra a fickó… nem csodálom. Sakurán látom, hogy ha nem lenne egy asztal közöttük, akkor Naruto már repült volna pár métert, de türtőzteti magát és helyette inkább bután elvigyorodik.
- Hehe, hát nem jó humora van Narutónak? Egyébként a La muerte de la Rosára gondolt – nyomja meg az utolsó néhány szót, szikrázó tekintettel nézve a szőkére, aki inkább most csendben meghúzza magát.
- A La muerte de la Rosát?! Hisz az csak legenda! – kiált fel Rod, de van valami a hangjában… titkol valamit…
- Van egy elég biztos forrásunk, hogy létezik – közlöm tárgyilagosan.
- Már nagyon sokan keresték… egyik se tért vissza… biztos, hogy ezt akarod señorita? – néz esdeklően Sakurára. Hn… csak nem azt várja tőlünk, hogy adjuk fel? Kizárt… Egyáltalán miért akarná ezt?
- Igen, Rod, ez nagyon fontos – bólint Sakura is, aki szemmel láthatóan szintén nem érti a mindig vidám pasi hirtelen aggódását.
- … Miért keresitek?
- Nem mondhatok sokat, nem akarlak belekeverni… Van egy fickó, akinek nagyon fáj rá a foga, és ha igaz, hogy a kő bizonyos erővel bír, a világnak befellegzett – vázolja fel a lényeget Pinky, kivételesen felesleges mellébeszélés nélkül. Rod csak csendben ül és magában bólogat, mintha itt se lenne.
- És ti meg akarjátok állítani ezt a pasast – mondja inkább magának, mint nekünk, aztán egyszer csak felpattan. – Értettem! Akkor segítek nektek!
- Hn? – kapjuk fel egyszerre a fejünket. Mégis miben tudna segíteni ez a pojáca?
- Gyertek utánam! – int kezével, majd elindul, mi pedig követjük. Átvezet néhány folyosón, majd belépünk egy könyvtárszobába. Odalép az egyik jól megrakott polchoz, kiveszi az egyik könyvet, mire a szekrény arrébb húzódik és megjelenik egy titkos szoba. Cöh… hát ez elég gagyi, lefogadom valami filmből vette…
Utánamegyünk a szobába, utánam bezárul az „ajtó”. Ahogy körülnézek, rengeteg régiséget pillantok meg, sok ősi szerszám, fegyver, aranyozott ruhák, meg mindenféle cucc van itt, több minden, mint egy múzeumban. Ezt a fickót tényleg érdekli a régészet…
- Te jó Ég! Eredeti inka ruhák! Szerszámok és fegyverek! Még egy ősi makett is a Machu Picchuról! És… - rohan körbe a termen Sakura, mint egy őrült, úgy látszik, mindenről pontosan tudja, micsoda, a lelkesedéséből következtetve elég értékes és ritka tárgyak lehetnek… Aztán megáll egy nagyon régi páncélszerű öltözetnél, ami talán a legősibb az összes közül, legalábbis annak néz ki. – Ez tényleg…? – néz kérdőn, átszellemült tekintettel Rodra.
- Igen, az – bólint elégedetten mosolyogva.
- Mi az, Sakura-chan? – rohan oda idióta vigyorral Naruto.
- Ez, Naruto… ez egy eredeti hauri páncél – feleli boldog mosollyal az arcán. Úgy tűnik, tényleg ez a hivatása, biztos örül, hogy ilyesmire lelhetett. Ez jó.
- Úúú, komolyan, Sakura-chan? – csillan fel a szeme a szőkének, mintha tudná, miről van szó.
- Rod… van még valami? – néz érdeklődve a perui felé a lány, mire az mindentudóan elmosolyodik.
- Igen… Nézzétek – terít ki előttünk egy asztalra egy Perut ábrázoló térképet. – Még a mi népünkből se sokan ismerik a La muerte de la Rosa legendáját, vagy hallottak róla, de nem érdekli őket. Én viszont, mivel a señoritának köszönhetően imádom a régészetet, végeztem az évek alatt egy kis kutatást. Itt, a Cerro de Pasco vízesésnél van valahol elrejtve – mutat arra a vízesésre, amit mi is keresünk. Hn… úgy látom, jól gondolkodtál, Sakura… - Sok külföldi próbálta már megtalálni a követ, mind erre mentek, de mint mondtam: sose tért vissza egyik sem. Állítólag még mindig védelmezik a haurik leszármazottai, az őrzők – mondja halkan, s a szobában uralkodó félhomály, na meg ez a mondat misztikussá varázsolja a légkört. Mintha hinnék ilyesmiben…
- Még élnek a haurik leszármazottai?! – sikít fel Sakura, s csillogó szemmel mered Rodra, aki bólint egyet.
- Még soha senki nem jutott be a kőhöz… - folytatja Rod, de Sakura közbevág.
- Tévedés, van egy valaki… A mesterem, Tsunade-sama volt társa… ő bejutott hozzájuk, és ott is maradt velük… és elküldte a térképet Tsunade-samának és a harmadik társának… Orochimarunak – ejti ki undorodva ez utóbbi nevet, mire nekem tágra nyílnak a szemeim. Akkor itt van a kapcsolat! Ezért vagyunk itt egyszerre! Mert az a féreg, aki engem ideküldött egyszer a társa volt Sakura mesterének… Ezért van meg a térkép mindkét fele…
- Te ismered Tsunade-samát?!! – kap a lány keze után a perui, s ez kizökkent gondolataimból. – Ő a legjobb régész a világon! – folytatja Rod, szinte már várom, hogy kicsorogjon a nyála. – Miatta és miattad tanultam meg japánul!
- Hehe, ez nagyon hízelgő… - jön zavarba Pinky.
- Amúgy… miért van így elrejtve ez a szoba? – kotyog közbe Naruto, megmentve Sakurát a nyáláradattól.
- Mondanám, hogy a rablók miatt, de ide nem mernek jönni… A feleségem gyűlöli a régészetet, így azt mondta, tüntessem el a szeme elől – mondja zavartan vakargatva tarkóját, mire mindnyájunknak megjelenik képzeletben az a bizonyos vízcsepp…
- Egyáltalán miből van ennyi pénzed egy ilyen szegény országban? – teszem fel a kérdést.
- Csempészet, drog, meg hasonlók, miért, mit gondoltál? – feleli Rod olyan természetességgel, mintha csak az időjárásról beszélnénk, Naruto meg Sakura pedig tágra nyílt szemekkel merednek a fickóra. Szerintem nincs ebben semmi meglepő, ha valaki egy ilyen helyen gazdag, az tisztességes ember nem lehet. Valószínűleg minket is simán megölne, ha nem lenne itt Sakura… na meg ha képes lenne rá.
- Igazán… semmit… - nyögi Pinky még mindig döbbenten.
Azt hiszem, rátérhetnénk lassan a lényegre. Nem azért jöttünk, hogy vígan cseverésszünk ezzel a pasival, hanem hogy hasznosítsuk a rajongását. Rávesszük, hogy lásson el minket a szükséges holmikkal, aztán mehetünk is.
- Amúgy Rod – kezdem el kedvesen, amivel elérem, hogy mindkét társam legalább olyan döbbenten néz, mint az előbb. – Tudod, nekünk sietnünk kell, hogy megmentsük a követ. Viszont az ellenség ellopta minden cuccunkat. Szegény Sakurának még ruhája sem maradt – emelem ki a végét, s látom, hogy elértem a kívánt hatást: Rod majdnem könnyes szemmel mered a lányra.
- Ó, hát ilyen szörnyű a helyzetetek, señorita?! – kiált fel szenvedélyesen. – Rendben van! Rám számíthattok! Megkaptok mindent, amire szükségetek van! … De van egy feltételem… - teszi hozzá egy kis szünet után. Mégis mit akar ez a pancser?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
