Sakura
Az első éjszaka felszerelés nélkül, igazán tanulságos. Mit tanulságos, egyenesen borzalmas! Nem is a kajával van a baj (ez a probléma főképp Narutót érinti), mert sok a gyümölcs, és a hatalmas levelekben is van felhalmozódva annyi víz, hogy bőven ihatunk belőle. Viszont ez a rengeteg élőlény!
Ahogy visszamegyünk oda, ahol elrejtőztünk a behemótok elől, először nagyon jól elvagyok: végig arra gondolok, hogy Sasuke megvigasztalt. Szinte hihetetlen, hogy tényleg ő volt az, aki kihúzott lelki mélypontomról, ő volt az, aki erőt csepegtetett belém. Egyszerűen annyira el voltam keseredve… ki ne lenne ilyen helyzetben? Nincs semmink, semmink az égvilágon! De ő lelket öntött belém, újra megmutatta, mi is a célunk… nem véletlenül lett ő vezérünk. Hiába minden mogorvasága és rossz tulajdonsága, megbízom benne. Tudom, hogy ketten együtt elérjük a célt és megállítjuk Orochimarut! Na persze, kell Naruto segítsége is.
Apropó, Naruto… mint mondtam, ez a dolog jó része, hogy én ábrándozok Sasukéról. De természetesen, el kell rontani ezt a kevés örömet is, ami nekem jutott, s kit küld erre az Isten? „Drága” asszisztensemet…
Sötét hajú lovagom nagy csodálatom közepette, miután megérkezünk „éjszakai szállásunkra” elmegy tűzifát gyűjteni. Mi letelepszünk Narutóval az alá a bokor alá, ahol igencsak, khm, érdekes állapotban keltem fel Sasuke öléből, s a szőke persze elkezd dumálni a bizalomról, szeretetről, küzdésről, amik valóban nagyon szép dolgok, de én most túl álmos vagyok ahhoz, hogy oda bírjak rá figyelni. Na meg az agyam egy része visszatért már egy ideje oda, hogy a világ legbunkóbb személye, akit valamiért kedvelek, látott meztelenül! Nem mondom, ez mélyen megrázott, még Neji se látott soha így! Bár jelen helyzetben eléggé gáz is lenne, ha anno megtörtént volna… Áldom a józan eszemet, amiért nem vagyok hajlandó házasság előtt lefeküdni senkivel, mert ha megtettem volna, egy életre bánnám! Pláne így, Sasuke mellett…
Aki most mégis látott meztelenül, így a kis gondolati köröm visszatért a kiinduláshoz. A legdurvább az egészben, hogy nem bánom. Ott a folyóparton láttam, hogy alaposan végignéz, s amilyen szemét, ha nem tetszettem volna neki, biztos beszól… legalábbis gondolom…
De persze Naruto nem hagyja annyiban, hogy nem figyelek oda rá, á, dehogy. Miért is tenné? Még a végén nem lennék elég felzaklatott!
Szóval ülünk, ő dumál, engem meg lassan elnyom az álom. Csak tudnám, Sasuke mit csinál már ennyi ideig! Egy erdőben vagyunk, nem igaz, hogy nem talál pár darab nyamvadt fát! És ekkor megtörténik…
Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy az Uzumaki már nem beszél, s ez annyira meglep, hogy kinyitom a szemem. Asszisztensem úgy néz felfelé, mint aki egész kísértethadat lát. Most meg mi van?
- Mi a baj, Naruto? – kérdezem fáradt hangon, majd én is felnézek, de nem kellett volna… A felettünk lévő bokorról óriási, legalább harminc centis piócák lógnak, s nagyon úgy néz ki, hogy megtalálták a vacsijukat… - ÁÁÁÁÁ!!! – pattanok fel a helyemről sikítva, de későn, mert egy vérszívó már a fejemre esett.
- Sakura-chan!!! – ordít Naruto is, és próbálja leszedni a fejemről a piócát, ami le is jön nagy erőlködés után. Hál’ Istennek! El se hiszem, hogy ez az undorító féreg rajtam volt!
De van egy kis probléma… Most próbál Narutóra csimpaszkodni a dög, aki persze nyilván nem akarja hagyni magát, így egy elég érdekes harc alakul ki kettejük között… és mivel barátom nem tud egyhelyben maradni, szépen nekem jön, és belelök a sárba. NARUTO!!! Hogy az a…! – kezdeném el nagyban szidni magamban, mikor egyszer csak észreveszek valamit…
MIÓTA SÜLLYED A FÖLD?!!
- Ennyi fa elég lesz… - jelenik meg Sasuke is. Jókor… Ugye megmentesz, lovagom? Nem akarok futóhomokban meghalni!
- Teme, vigyázz! – kiált Naruto, de már késő, a pióca, amit Naruto végre sikeresen elhajított egyenesen Sasuke felé repül, aki lehet akármilyen gyors, ezt még ő sem tudja kikerülni. Pláne, mert Naruto már akkor szólt, mikor a vérszívó már az Uchiha nyakára cuppant… Átkozott dög, ez nem igazság! Mi az, hogy egy nyamvadt pióca előbb kerül ilyen helyzetbe, mint én?!!
De asszem, van egyéb problémám is…
- Segítség! – nézek könyörgően a fiúkra, hogy végre engem is észrevegyenek, ugyanis már majdnem az egész lábam elsüllyedt. Alapból nem is lenne olyan rossz érzés, ha nem tudnám, hogy meg fogok halni… Valaki mentsen már meg! Én még túl fiatal vagyok a halálhoz! És még a La muerte de la Rosát is meg kéne mentenem!
Naruto, mikor észrevesz kikerekedett szemmel, döbbenten bámul rám. Majd felém szalad, de meg kell állnia tőlem másfél méterre, hogy ő ne kezdjen el szintén süllyedni. Sasuke szemében mintha egy csepp aggódást vélnék felfedezni, de lehet, csak beleképzelem. Mindenesetre hagyja a piócát, ami még mindig rajta van, s odafut Naruto mellé. Nem sokat totojázik (ne is, mert már derékig benne vagyok a földben!), felméri a helyzetet, majd az egyik fáról leszed egy liánt, s felém dobja.
- Kapaszkodj bele erősen! – adja ki az utasítást, én meg készségesen engedelmeskedek. A homok nagyon nehezen enged csak előre, a fiúknak nehéz dolguk van a kihúzásommal. Pláne, hogy félúton elszakad a természetes kötél… Ezt nem hiszem el! Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek! Ráadásul egyre gyorsabban süllyedek!
- Segítsetek… - nyögöm erőtlenül, ugyanis már fel kell emelnem a karjaimat, a mozgástól pedig még inkább felgyorsul a folyamat…
De ekkor Sasuke megragadja a kezemet. Az első eset, hogy nagy tenyerét az enyémben érezhetem, még edzésen sem fordult elő. Hát… nem épp így képzeltem el, mikor először leszünk kéz a kézben…
Nehezen, de kihúz. Megmenekültem.
Kiérve a szilárd talajra lihegek egy sort a térdemen.
- Jól vagy, Sakura-chan? – kérdezi Naruto, mire én felnézek, s négy darab aggódó szempárral találom szembe magam. Úgy bizony, Sasuke is határozottan féltőn néz rám, amin megdöbbenek. Mióta foglalkozik ő azzal, hogy mi van velem? Mivel értem én ezt el? És miért kell ilyenkor elpirulnom? És miért van az, hogy ő még ilyen esetben is villant egy apró gúnyos mosolyt?!
És ekkor Sasuke hátradől, és hanyatt vágódik…
Te jó Ég! Mégis mi a fene történt?!! Mi van Sasukéval? Gyorsan feltápászkodok a földről, s odarohanok az ájult test mellé. A pióca még mindig rajta van, amiről el is felejtkeztem, s hatalmasabb, mint valaha… Szentséges Isten…
Ez a dög egész végig szívta a vérét! És ő ahelyett, hogy leszedte volna magáról, engem mentett meg… Ez kicsit elégtétellel tölt el, de akkor újra ránézek a halálsápadt (Sasukénál ez nagy szó) arcra, s aggódok, mint állat. Naruto szintén odajön, s letépi a nyakáról a hatalmas parazitát, és szerencsére most a jó irányba hajítja el… Lehordanám mindennek az égvilágon, de most jobb dolgom is van.
Mázli, hogy tanultam elsősegélyt, mivel a régészeten kívül még az orvoslás az, ami mindig is érdekelt. Megmérem a pulzusát, s aggódva veszem észre, hogy kicsit gyenge. Rendesen kiszívta az a pióca… A homlokára rakom a kezem, de hál’ Istennek láza nincsen. Viszont a légzése sem tűnik túl erősnek… Mi lenne ha…?
- Naruto, szájon át kell lélegeztetni! – mondom határozottan, mire ő először értetlen fejet vág, majd elkezd vigyorogni. Most mi van? Tényleg szüksége van rá szegény Uchihának… Ez itt igazán nem rólam szól…
Veszek egy mély levegőt, majd lassan elkezdek közelíteni Sasuke felé. Annyira tökéletes az arca! Egyszerűen gyönyörű! De most nem erre kell gondolnom… hanem arra, hogy mindjárt megcsókolom! Öhm, úgy értem, szájon át lélegeztetem…
Már csak pár centire vagyok a céltól, már súrolom az ajkát, mikor összeráncolja a szemöldökét, s lassan kinyitja fekete íriszeit. Ó, hogy az a…! Ezt nem hiszem el! Ilyen komolyan mondom, nincs! Mégis mikor lesz még egy ilyen esélyem?!
Jó, nem akarok önző lenni, örülök, hogy nem esett nagyobb bántódása, hogy jól van. Bár a helyzet kissé… kellemetlen, egyik haverom kedvenc szavával élve.
Ajkunk még mindig súrolja egymást. Először meglepetten néz rám, majd egy pillanatra azt hiszem, hogy mindjárt megcsókol, aztán újra behunyja szemeit egy hosszú másodpercre, mire én végre észbe kapok, s leszállok róla. Ő ködös tekintettel néz rám, mire én elpirulok (megint…), de kivételesen nem gúnyos a pillantása. Biztos nagyon beverte a fejét, mert még mindig némi aggódást látok csillanni a szemében.
- Jól vagy? – töröm meg a csendet (na jó, nem csend, mert Naruto azóta vihog, mióta bejelentettem, hogy szájon át fogok lélegeztetni…), Sasuke pedig lassan felül.
- Hn… - hümmög egyet, majd megpróbál felállni, de meginog a lába, én viszont idejében kapcsolok, s megfogom a karját alulról, így rám tud támaszkodni. – Nincs szükségem erre – próbálna elhúzódni, de megint elbicsaklik a térde, én pedig épp, hogy meg bírom tartani a súlyát.
Furcsa így ez a helyzet… most ő támaszkodik rám, és nem fordítva…
Sasuke
Ahogy felébredek, két dolgot veszek észre: egy rózsaszín hajzuhatagot, amit nem nehéz beazonosítani, aztán a hozzátartozó arcot is, ami súrolja az enyémet. Végiggondolva az eseményeket rájövök, hogy most valószínűleg szükségesnek tartotta a szájon át lélegeztetést (hogy nekem, vagy neki szükséges, az már más kérdés…), csak felkeltem… kicsit korábban, mint kellett volna. Fogalmam sincs, miért, de azt hiszem, vonzódom hozzá fizikailag, viszont ez minden…
Úgy látom, neki semmi baja nem esett. Még szerencse, hogy ki tudtuk menteni, mert ha nem lenne jól… nem lenne senki régészeti ismeretekkel. Akkor minden rendben van.
Behunyom a szemem egy pillanatra, majd érzem, ahogy Pinky leszáll rólam, és ahogy ránézek, látom, hogy nagyon elpirult. Kissé még ködösek a dolgok, az a pióca sokat kivett belőlem.
- Jól vagy? – kérdezi végül Sakura, aggódóbb már nem is lehetne a tekintete. Szóval törődik velem… helyes. Lassan felülve válaszolok.
- Hn… - mondom, majd próbálok felállni, de több vért veszthettem, mint azt gondoltam, ugyanis meginog a lábam, s ha nincs ott Pinky, visszazuhanok a földre. Viszont nem akar elengedni. Azt hiszi, talán rászorulok? Nem kell a szánalma, se a segítsége. – Nincs szükségem erre – húzódok el, de a térdem csütörtököt mond, s majdnem összerogyok, de Sakura újfent megtart.
Tényleg baj lehet velem, mert nem próbálom többször ellökni magamtól, hanem csendesen elfogadom a támogatását. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de ez egészen… kellemes. És Sakura illata is csodás… De mi van velem? Mit csinálok? A többiekre nézek, akik szemmel láthatóan tőlem várnak valamiféle utasítást.
- Mire vártok? Gyújtsatok a tüzet! Ha sokáig így maradunk, akkor mindenféle rovar, meg csúszómászó fog nekünk támadni – adom ki a parancsot, mire ők meglepett fejet vágnak. – Mi van? – húzom fel a szemöldököm.
- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezi megint aggódva Sakura. Mit foglalkoznak ezzel? Nem az ő dolguk…
- Ha már tud parancsolgatni, akkor kutya baja van! – vigyorog rám Naruto, mire válaszul vágok egy fintort, de aztán megrakják a tüzet. Még szerencse, hogy az öngyújtómat mindig a zsebemben hordom. Leülve figyelem őket, miközben próbálom elhessegetni a szúnyogokat (amik akár maláriát is terjeszthetnek…). Látszik rajtuk, hogy nagyon jóban vannak, külső szemlélő akár egy párnak is gondolhatná őket. Furcsa rájuk nézni. Két ilyen rendes embert csapok be, akik az életüket kockáztatják, hát bármilyen hülyén is hangzik, gyakorlatilag a világ sorsáért. És itt vagyok én, akiben megbíznak, aki vezeti őket, s aki a végén átadja majd a követ az ellenségnek… De Itachiért meg kell tennem, ő mindennél fontosabb! Ő az egyedüli ember a világon, akit szeretek, és akiben megbízok. Fontosabb, mint a barátaim…
Végül feléled a tűz, amit azért minél messzebb raktunk a piócáktól meg egyebektől, s köré telepedünk. Mázli, hogy az esőerdőben meleg van, így legalább nem fázunk még éjszaka sem. A párás levegő viszont szörnyen zavaró, mert a tűz nehezebben gyullad meg tőle. Eleinte persze nekünk is rossz volt, de már hozzászoktunk. És még csak az út felét tettük meg…
Sokáig ülünk néma csendben a „vörös virág” körül, s mindannyian a lángokat bámuljuk. Egyszer csak egy bökés a vállamon kizökkent a gondolataimból.
- Sasuke… ezt neked szedtem. Még mindig elég sápadtnak tűnsz, szóval… kérlek, egyél! – nyújt felém Sakura egy rakás gyümölcsöt: szilvaféléket, fügét, meg valami diószerű cuccot. Ránézek, s látom, hogy tényleg aggódik még mindig, bár nem tudom, milyen jogon, s fél a visszautasítástól. Egy lemondó sóhaj kíséretében végül elfogadom tőle az ételt, amit ő egy sugárzó mosollyal köszön meg, majd visszaül a helyére.
Ezután ismét csend telepszik ránk, bár Naruto vigyorog magában, mint valami hülyegyerek. Ha belegondolok, az egész piócás eset az ő hibája (mint a legtöbb dolog…), de most inkább egy sóhaj kíséretében hagyom a témát. Elég fáradtnak érzem magam, ezért miután megeszem a gyümölcsöket, lefekszek aludni. Az őrködési rend a szokásos: először Naruto, utána én, majd Sakura. Még hallom, ahogy az utóbbi is elhelyezkedik a földön, majd elnyom az álom…
„Újra ott vagyok a tengerparton, s megint érzem Sakura ölelő karjait magam körül. Tudom, hogy egyszer már voltam itt, csak nem tudom, mikor. Szembefordulok Sakurával, aki angyali arcával kedvesen rám mosolyog, majd felmutat nekem egy vérvörös követ. A La muerte de la Rosa… hát megszereztük. A Föld megmenekül!
A lány felé fordulok, s lágy csókot hintek az ajkára, majd elveszem a kezéből a követ, hogy én is megnézhessem.
De egyszer csak megjelenik egy kígyó és kicsavarja a kezemből, majd elviszi magával. Értetlenül Sakurára nézek, aki viszont most már dühös arccal tekint rám, s ott áll mellette Naruto is, aki úgy méreget, mint aki meg akar ölni.
- Te voltál… az egész a te hibád… - sziszegi a szavakat a lány.
- Áruló… - mondja Naruto is.
- Várjatok, meg tudom magyarázni! – kiáltok feléjük kétségbeesetten.
- Mi már nem hiszünk neked! – feleli Sakura síron túli hangon, majd hátat fordítanak és kezdenek távolodni. Próbálok utánuk futni, de hiába, ők egyre messzebb vannak, majd eltűnnek a szemem elől.
Hirtelen egy szobában vagyok, ami nagyon ismerős. A franciaágyon két ember alszik… Anya? ... Apa?
- Anya, apa, keljetek fel! Ébredjetek, mindjárt… - próbálnám figyelmeztetni őket, mert tudom, most valami szörnyű fog következni, csak azt nem tudom, mi. De ekkor megjelenik két férfi. Próbálom, de képtelen vagyok megállítani őket…
Majd anyám guruló feje…”
- NEE!!! – ordítok az éjszaka csendjébe, az izzadtság patakokban folyik rólam. Chh… már megint.
- Sasuke, minden rendben? – találom szemben magam egy smaragdzöld szempárral, ami aggódóan csillog a tűz fényénél.
- Megint az az álom, Teme? – néz rám komolyan Naruto is, amit ritkán látni tőle.
- Miért nem ébresztettetek fel időben?! – nézek rájuk szemrehányóan, mit sem törődve aggodalmukkal.
- Mi csak pihenni akartunk hagyni… - kezdi el félősen Pinky. – Még elég rossz színben voltál és…
- Mi közöd van neked ahhoz?! – ordítom le a fejét, de ő ahelyett, hogy megszeppenne, komolyan néz rám.
- Semmi! De akkor is… aggódtam miattad… - vallja be pirulva.
- Cöh… - fordítom el a fejem. – Hát nincs szükségem rá…
- Hagyd már, Teme! Mi csak törődni szeretnénk veled, okés? Akár tetszik, akár nem! – vigyorodik el a végére Naruto. Idióta… mintha nekem kéne ez…
- Hmm… mostantól én őrködök – jelentem ki, de Sakura félve tekint rám.
- Elég jól vagy már ehhez? – kérdezi, de olyan szúrósan nézek rá, hogy inkább visszafekszik a földre. – Háhh… jó éjt… - mondja még egy ásítás közben, majd rögtön el is nyomja az álom. Naruto követi a példáját, s ő is rögtön elalszik. Elég fáradtnak tűnnek… bár alig aludtak még valamit, ha az én helyemet is átvették…
Minek gondoskodnak rólam?! Miért csinálják ezt?! Nincs szükségem erre! Ráadásul… így csak nagyobbat fognak csalódni… Most még bíznak bennem és törődnek velem, bár a fene kérte ezt. Ha majd megtudják az igazat… Sosem fogom elfelejteni az arcukat az álmomban… az a csalódottság, keserűség, düh… De mindez Itachiért van!
Az a rohadt Orochimaru… az egész az ő hibája! Minden… bosszút fogok állni rajta! Meg fogom ölni… Mindenről csak ő tehet, és ezért elnyeri méltó büntetését… Alig várom!
Az éjszaka további része viszonylag nyugalomban telik, a tűz elriasztja tőlünk az állatokat. Csak egyszer fordul elő, hogy hallom Sakura szipogását, s mikor ránézek, látom, hogy csendesen folyik a könnye. Nem tulajdonítok ennek különösebben nagy jelentőséget, érthető, miért sír, inkább hagyom, mert ez megnyugtatja.
Reggel, mikor felébrednek, Sakura újra vidám, s felhőtlennek tűnő kacagása, amikor Naruto elbotlik egy liánban, arról tanúskodik, hogy semmi baja a világon. Cöh, na persze. Előlem nem tudja elrejteni a könnyeit… mégis erősnek mutatja magát. Mióta találkoztunk, változott. Valahogy mintha… kevésbé lenne idegesítő, kevésbé lenne szánalmas. Mikor edzésen vagy útközben beszél hozzám, odafigyelek rá. Nevetséges, de mindig emlékeztetnem kell magam arra, hogy nem érdekel Pinky. Volt ennél rosszabb is… Néha, mikor gyakorló harc közben közel kerülünk egymáshoz, jön ez a fizikai vonzódás, amit nem tudok hova kötni, s többször előfordult már, hogy majdnem elcsattant egy-egy csók. Nem engedhetem meg magamnak! Én nem érek rá ilyesmire, és ez a lány nem fog bezavarni a terveimbe! Nem kell a közelsége, a törődése, édes illata, szép ajka, gyönyörű arca, kedves szavai! Nincs rá szükségem… Én mindezt Itachiért teszem, Sakura szóba sem jöhet!
Oldalra nézek a rengeteg fára. Most sokkal gyorsabban tudunk haladni, hisz nincsenek táskáink, amik lelassítanának. Az úton csak Naruto beszél, hogy milyen „izgalmas” ez így, hogy akármikor megdögölhetünk. Őszintén szólva, tényleg az. Egy kihívás. És ki tudna ellenállni egy ilyennek? Egyedül Sakura az, aki el van keseredve, látom az arcán, hogy kissé elveszettnek érzi magát. Hát ez van.
Egész nap haladunk, ha megéhezünk, egyszerűen leszakítunk egy-két gyümölcsöt, ugyanígy a vízzel, így kajaszünetre sem kell megállnunk. Sőt, ma még a szokásos eső is elmarad, mintha csak azt akarná valaki, hogy baromi gyorsan haladjunk. Ha nem tudnám, hogy Neji erre képtelen…
Az a rohadék is! Csak kerüljön egyszer a kezeim közé, mikor a bátyám már biztonságban lesz! Remélem, addig is kiélvezi az életét, mert már nincs neki olyan sok hátra…
Szokás szerint pár óránként megállunk pihenni egy kicsit, s most szabadidőmben Neji meggyilkolásának módszerét fontolgatom. Esetleg lassan kettévághatnám… túl unalmas. Vagy bezárhatnám egy mocskos börtönbe, hagyhatnám éhezni, és a farkasok elé vetném. Vagy felköthetném a farkánál fogva… hmm, nem is rossz, terül el egy vigyor a képemen. Bár erről most eszembe jut, hogy Sakura járt ezzel a döggel. Fogalmam sincs, mit látott benne, esetleg bejön neki a szadizmus. Hn… idióta. Ráadásul nem tudom kiverni a fejemből Nejinek azt a mondatát: „Azért, mert Sakura kiváló régész, nagyban a segítségedre lehet… és persze segíthet kicsit felvidítani is, ha nagyon bánkódnál a bátyád miatt… már ha érted, mire gondolok… Volt időm kitapasztalni…” Ha csak arra gondolok, hogy Sakura együtt volt egy ilyen féreggel, felfordul a gyomrom. Vajon tudta róla, hogy ilyen?
Mindegy, inkább hagyom a témát, nem akarok erre gondolni, s inkább próbálok megfelelő halált választani Orochimarunak is, de ez már jóval nehezebb ügy…
Ilyen gondolatokkal a fejemben vándorlunk egész nap, de aztán…
- Ti is hallottátok? – fordulok Sakura és Naruto felé, akik komoly tekintettel bólintanak. Emberek.
- Mégis mi ez? – húzza össze értetlenül a szemöldökét Sakura, de gyorsan betapasztom tenyeremmel a száját. Nincs kedvem megint összefutni Neji embereivel… Gyorsan továbbmegyünk, a hang irányába. Lassan ritkul az erdő, mégis mi a fene…?
Végül bebújunk pár fa mögé, amik mögül a hangok hallatszanak. Ahogy kinézünk, kikerekedik a szemünk…
- Cilivizáció – nyögi Naruto, s persze Sakura mint mindig, most is kijavítja.
- Civilizáció, nem cilivizáció! ... Szent Isten! Sasuke… - suttogja rám nézve, én meg egy aprót bólintok felé.
- Menjünk – lépek ki a fa mögül a város irányába, a többiek pedig követnek. Egy város… végre. Jobbkor nem is akadhattunk volna rá…
Naruto
Á, ez hihetetlen! Egy város, végre egy igazi, élő kisebb város, eleven emberekkel! Végre! Ehetek valami újat! Talán még ramenjük is van! Sosem fogom megbocsátani Nejinek, amiért elvették a rament…
De haragom gyorsan elszáll, ugyanis észreveszem, hogy néhány ember körbevesz minket, s mereven bámulnak ránk, az ujjukkal mutogatva.
- Hé, ez illetlenség! – kiáltok rájuk, az ökleimet rázva, mire azok kikerekedett szemekkel néznek rám. Mi bajuk van ezeknek? Nem tudnak japánul? Ja, tényleg… Sasuke lemondóan sóhajt egyet, aztán Sakura-chan megfogja mindkettőnk kezét, s elkezd kihúzni a tömegből. Az utcákon sétálva is elég nagy feltűnést keltünk, bár fogalmam sincs, mi olyan furcsa rajtunk, de aztán sikerül bemennünk egy néptelen sikátorba, ahol két társam egyszerre sóhajt fel. Nahát, nagyon összeszoktak – húzogatom kajánul szemöldököm, amit csak Teme vesz észre, s egy lesajnáló pillantást vet rám, majd Sakura-chan felénk fordul, s megszólal.
- Most mihez kezdjünk? – néz Sasukéra. Hé, az én véleményemre már nem is kíváncsi!
- Majd én megmondom! – vonom magamra a figyelmüket. – Egyértelmű: megyünk, veszünk és eszünk kaját, majd veszünk felszerelést és ruhákat is! Ennyi! – vigyorgok boldogan, minden problémát megoldottam. Klassz!
- És miből vesszük meg ezeket? – hallatszik Uchiha barátom epés megjegyzése, mire bevágom a durcit.
- Pénzből… - morgom az orrom alatt.
- És azt honnan szerzünk? Nem tudom, feltűnt-e, de elrabolták az összes pénzünket – folytatja tovább Teme gúnyos hangján.
- Ööö… nyerünk a lottón? – kérdezem reménykedve, mire barátaim ismét tökéletes szinkronban sóhajtanak.
- Naruto… TE IDIÓTA! HOGY LEHETSZ ENNYIRE MARHA?!! – ráz meg Sakura-chan a ruhám nyakánál.
- Most miért? – durcizok. Mi a bajuk?
- Kívül szőke, belül sötét… - nyomatékosítja Sasuke Sakura-chan előző kijelentését. Hihi, már megint egyetértenek, vigyorodok el, de aztán… HOGY MI?!!
- Nem is!!! – kiáltok rájuk, mire csak a fejüket fogják (hihetetlen, mennyire összeszokott a mozgásuk).
- Hagyjuk inkább… honnan szerezzünk pénzt? – tér a lényegre Teme, majd mindhárman üres tekintettel nézünk össze. Fogalmam sincs. Ha nem lottóm, akkor halványlila gőzöm sincs. De ami furcsa, hogy most még Sakura-channak sincs ötlete.
Még sokáig maradunk ott csendben, de én nem bírom huzamosabb ideig, ugyanis a gyomrom követeli a jussát. Kaját akarok!
- Nincs valami ennivalótok? – fogom meg szomorúan korgó hasamat.
- Honnan lenne? – vágja oda Sasuke.
- Most miért kell mindig ezt csinálnod?! – sértődök meg, a kaja hiánya mindig a legrosszabbat hozza ki belőlem. De ha egyszer éhes vagyok!
- Cöh… - jön a válasz, de ekkor új ötletem támad.
- És ha kérnénk enni az emberektől? Biztos adna valaki!
- Naruto… nem láttad, hogy néztek ránk? – kezd bele Sakura-chan. Hn, mire gondol? – Abszolút gyanúsak vagyunk nekik…
- Már miért lennénk gyanúsak? – húzom össze a szemöldököm. Főnököm erre csak egy lemondó sóhajt hallat.
- Egy: a többségük még sosem látott japán embert. Kettő: most léptünk ki hipp-hopp az esőerdőből, mindenféle felszerelés nélkül. Három: a ruhánk koszos és szakadt, hála a tegnapi piócás kalandnak, amit megjegyzek, neked köszönhetünk… - itt gyilkos tekintettel mered rám, de aztán folytatja. – És négy: a hajam rózsaszín! Kinek ne tűnne fel?! – ordít magából kikelve, én meg jobbnak látom visszavonulni.
- Hehe, tényleg… - vakargatom zavartan a tarkómat, de aztán Sasuke megszólal, s persze, mint mindig, most is a lényeg érdekli.
- Még mindig nem tudjuk, honnan szerezzünk pénzt… És egyetértek Sakurával, én sem gondolnám, hogy puszta kedvességből adnának bármit… nem is kell – húzza fel gőgösen az orrát.
- Tudhattam volna, hogy a nagy Uchiha Sasuke nem fogad el adományt… - morgom az orrom alatt, mire ő rám villantja tekintetét.
- Mondtál valamit?!
- Nem, nem… - visszakozok inkább, s helyette Sakura-chan arcát nézem, aki totál le van döbbenve, gondolom attól, hogy az Uchiha nyíltan egyetért vele. Hehe, jól alakulnak a dolgok, vigyorodom el ördögien.
Aztán hirtelen, támad egy ötletem…
- Nekem ehhez semmi kedvem… - morogja Sasuke a főtéren. Sakura-chan szomorú arcot vág, de látom rajta, hogy nagyon élvezi.
- Teme, meg kell tenned, hogy tovább tudjunk menni! Így hamarabb szerezhetjük meg a La muer… a követ! – mondom neki, de már megint elfelejtettem annak a fránya kőnek a nevét! Miért kell ilyen hosszú nevet adni neki?!
Sasuke tekintetén egy pillanatra átsuhan valami, ami Sakura-chan figyelmét se kerüli el, majd beleegyezően sóhajt egyet, és kiáll a tér közepére. Aztán elkezd mondani valamit spanyolul, amit a fene érti miért, de most nem értek, utána elkezd karate gyakorlatokat bemutatni.
Sasuke
Bejelentem spanyolul, hogy mindjárt jön egy kis előadás…
El se hiszem, hogy ezt csinálom… ugrálok, mint valami cirkuszi majom. Mégis honnan jött ez az idióta ötlet Narutónak?! És én miért is mentem bele?!
Cöh… hiába nem tud semmiről, olyan, mintha ismerné a gyenge pontomat. Vagy ennyire látszik, hogy hamar meg akarom szerezni a La muerte de la Rosát? Mindegy, nem számít.
A taikyoku katát kezdem el csinálni, ami az egyik legalapvetőbb, legegyszerűbb formagyakorlat. Látom, hogy az emberek megállnak megbámulni engem, mint valami őrültet, de pénzt a világért sem adnának. Átváltok a hangetsu-ra, ami már nehezebb, és látványosabb is, de még mindig semmi. Kezd kellemetlen lenni a helyzet…
Tíz perc után otthagyom az egész csürhét, és besétálok egy elhagyatott sikátorba. Kis idő múlva hallom, ahogy Sakuráék követnek.
- Cöh… ennek semmi értelme nem volt – sziszegem nekik hátat fordítva.
- Sasuke… - mondja alig hallhatóan, sajnálkozó hangon Sakura. Hn…
- Pedig biztos voltam benne, hogy bejön! Japánban már fél millát kerestünk volna ezzel! – duzzog Naruto.
- Csakhogy ez nem Japán… - mondja még mindig halkan Sakura is. – Most hogy tovább?
Újra csend telepszik ránk, ahogy gondolkozunk, bár szerintem Naruto csak a hasával foglalkozik. Valamiért most nem jut eszembe semmi épkézláb ötlet, amit a vérveszteségnek tulajdonítok. Egy idő után észreveszem, hogy Sakura elkezd nyugtalanul fészkelődni, mintha mondani akarna valamit, csak nem meri. Szúrós szemmel nézek rá, de ő nem rám figyel, csak nyugtalan tekintettel mered maga elé, mintha önmagát győzködné. Hn… csak nincs ötlete?
Még pár percig feszült csend telepszik ránk, majd…
- Fiúk… van egy ötletem… - kezd bele vékony hangon, mire én összehúzom a szemöldökömet. Szóval döntésre jutott…
- De király! És mi lenne az? – néz rá csillogó szemekkel Naruto (valószínűleg már ramenről álmodozik…), s úgy tűnik, nem vette észre, hogy Sakura milyen zaklatott. Idióta…
- Én… döntöttem! Én… éjszaka… - kezdi el, de már nem tudja befejezni a mondatot. Csak nem…?
- Hn? Mit fogsz csinálni éjszaka, Sakura-chan? – néz rá Naruto értetlenül, s én is csak remélem, hogy kivételesen rosszul gondolom. Sakura megremeg kissé, mielőtt válaszol.
- Én… ha ez kell, akkor… akkor magamat árulom! – kiált fel összeszedve bátorságát. Azt hiszem, nem lehet leírni a döbbenetet, ami most elfogott… De elég ránézni Naruto arcára, hogy az ember láthassa: mennyire megbotránkozott. Én is meglepődtem, csak rajtam nem látszik, pusztán összehúzom a szemöldökömet.
Ezt most komolyan gondolja?! Kurva lesz a pénzért?! Úgy tűnik, Neji tényleg igazat mondott… csak egy kis ringyó lenne?
- Sa-sa-sakura-chan… ugye most csak viccelsz? Mert ha igen, volt már jobb is – erőltet egy mosolyt az arcára a szőke, de Sakura arckifejezése halál komoly…
- Ez… ez nem vicc, Naruto. Komolyan mondom – suttogja halkan, meggyötört hangon.
- De… miért? – nyögi Dobe, szemmel láthatóan teljesen megingott a hite Sakurában. Döbbent tekintete mindent elárul, s kivételesen nagyon komoly.
- Ezt kell tennem. Hogy tovább haladhassunk, pénzre van szükségünk, és ha máshogy nem megy… Ti már olyan sokat tettetek… most én jövök… - hallatszik szomorú hangja, s egy könnycsepp csillan meg a szemében, amit gyorsan letöröl, majd zavartan elkezd nevetni. – Ne nézzetek már így… nem is olyan… nagy dolog… - folytatja, de hangja elbicsaklik a végére.
- De hát… azt mondtad, hogy te megfogadtad, hogy szűz maradsz az esküvődig! Ezt csak így odadobnád?! Mi van az ígéreteddel? Az elveiddel? – kiált rá szenvedélyesen Naruto, Sakura meg egyre pirul minden egyes szóval. Hogy mi? Szűz? De akkor Neji…
Miért is hittem neki?! Mintha lett volna rá okom! Bár Naruto elmondása alapján vagy egy évig jártak és nem…? Nagy szemeket meresztek Sakurára, ezt nem gondoltam volna. Ennek a lánynak vannak elvei. Ez a lány tökéletesen ártatlan. Ez mindig is áradt a jelleméből, de most már biztosan tudom is. Talán épp ez olyan vonzó benne? Olyan trófeának számít, amit te szerzel meg elsőnek… De tényleg csak egy trófea?
És mi az, hogy ezt most csak úgy el akarja dobni?! Ennyire… haszontalannak érezné magát? Pancser… pedig annyira… nem az. Be kell ismernem, sokat fejlődött és a tudása is nagy haszon… Ekkora áldozatot hozna puszta kisebbségi komplexusból?
Sakura hosszú hallgatás után válaszol Narutónak.
- Meg kell tennem… a világért… értetek – mondja még halkabban, torkát szorítja a sírás.
Értünk? … Értem is? De miért? Erre nincs semmi ésszerű oka. Teljesen logikátlan. Ekkora áldozat… értünk? Én ezt most az egyszer… nem értem.
- Sakura-chan… - suttogja Naruto, s arcán megjelenik egy igazi, hálás mosoly. – Kitalálunk valami mást.
- De mit? – kiált fel hisztérikusan, képzelem, mennyire kivannak most az idegei…
Aztán eszembe jut valami…
- Nem szükséges újat kitalálni – jelentem be nyugodt hangon, mire találkozok Sakura elkeseredett szemeivel és Dobe felháborodott ábrázatával.
- Uchiha… ezt még nagyon megbánod! Szívd vissza, ezt te sem gondolod komolyan! – kezdi el ujjait ropogtatni, s dühösen lépdel felém. Én hidegvérűen megismétlem magam.
- Nem kell új terv… pusztán csak némi módosítás – mondom, majd a végén eresztek egy gúnyos, féloldalas mosolyt barátaim elképedt arcát látva.
- … He? – szólal meg Naruto olyan értelmes képpel, mint egy fogyatékos.
- Mi-mire gondolsz? – kérdezi Sakura is félős hangon. Fogalmam sincs miért, valahogy kedvem támad átölelni, de visszafogom magam.
- Hn… - mosolyodok el megint gúnyosan, s előre látom a többiek elismerő arcát…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
