Sasuke

 

 

- Sasuke, én… kérni szeretnék tőled valamit – kezdi el bizonytalan hangon. – Én… azt akarom, hogy taníts meg harcolni! – jön a folytatás, mire felvonom a szemöldököm.

- Te? És a harc? – kérdezem cinikusan, nem hiszem, hogy ez neki való lenne. Igaz, az utóbbi küzdelemben alaposan meglepett, de igazából csak azért tudta legyőzni azt a fickót, mert az lebecsülte Sakurát. 

- Most miért?! – csattan fel, majd lesüti a szemét, és halkan beszél tovább. – Én… nem akarok többé haszontalan lenni… Nem akarom, hogy engem kelljen védenetek! – erősödik fel a hangja a végére, pillantása meglepően őszinte. Hn… szóval ő is érzi, hogy csak teher…

- Lehetetlen – fordítok neki hátat, és lefekszek a helyemre. Kizárt, hogy egy ilyen béna csaj megtanuljon harcolni.

- Nem az! – emeli fel megint a hangját, amivel kicsit meglep. Nem gondoltam volna, hogy ennyire makacs.

- Nézd – fordulok vissza felé -, nem vagy erre alkalmas és kész – közlöm vele a véleményem. Igaz, a többi női diákom többsége is egy nagy rakás szar, de ők legalább fizetnek.

Sokáig hallgat, én pedig felveszek egy kényelmes pózt, de persze megint megzavar.

- Azt mondják, hogy az igazán jó tanár bárkiből jó tanítványt képes faragni… - suttogja halkan, de ahhoz eléggé hangosan, hogy meghalljam. Cöh… szemét… Ezzel most engem próbál megsérteni?!

- Hmm… - hümmögök egyet, majd gondolataimba mélyedek. Hirtelen eszembe jutnak Neji gúnyos szavai: „Akkor miért nem tanítod, mester?”

- … Jó, akkor majd megkérem Narutót… - mondja csalódottan, majd hallom, ahogy ő is lefekszik.

Sokáig hallgatok, majd…

- Holnap este. Első edzés. És készülj fel: nem fogok kesztyűs kézzel bánni veled! – morgom neki.

- … Köszönöm… - hallom még hálálkodását, de aztán elnyom az álom…

 

 

Két órával később arra kelek fel, hogy Naruto rázogatja a vállamat. Gyorsan feltápászkodok, kimegyek a sátorból és átveszem a helyét. Felélesztem a tüzet, majd elé ülök, és hosszasan bámulom.

Ez a Pinky…! Hogy merészelt azzal megsérteni, hogy inkább akkor Narutótól tanul?! Dobe semmi hozzám képest! Nem rossz, azt elismerem, de messze nem harcol olyan jól, mint én. És hogy gondolta azt, hogy nem tudnék belőle jó harcost faragni?! Még egy fadarabból is karatemestert csinálnék! Teljesen mindegy, hogy milyen béna, akkor is ügyes lesz a végére. Csak azért nem akartam elfogadni, mert előre látom, mennyit fog vinnyogni. Idegesítő…

Cöh, na mindegy. Legalább nem kell majd állandóan felügyelni rá harc közben. És erős is, bár azt nem tudom, hogyan. Olyan gyengének látszik, és mégis képes megrengetni egyetlen ütéssel egy negyvenméteres fát, meg elütni Narutót két méterre…

Az esetlen mozgását el lehet palástolni a fizikai erejével, így akár még egész jó harcos is válhat belőle. Feltéve, ha nem bukik orra…

Sokáig ülök ott, miközben csak az erdő zajai hallatszanak, Sakura edzéstervén gondolkozva. Persze ezzel a karatés dologgal nem tudom elkerülni, hogy eszembe ne jusson Itachi… Annyira gyűlölöm Orochimarut, hogy az már szinte fáj… legalábbis neki fájni fog, ha találkozunk. Be fogom teljesíteni a bosszúm… bármi áron…

 

 

Sakura két óra múlva jön, de nem szólunk egymáshoz egy szót sem, hanem egyszerűen csak levált. Látom rajta, hogy zavart a sátorbeli megegyezésünk miatt, de az is lehet, hogy csak beijedt az edzéstől. Csendesen leül a tűzhöz, én pedig visszamegyek a sátorba, ahol Dobe jó hangosan horkol. Nagyot sóhajtva lefekszem mellé, de még egy jó ideig gondolkozom a történteken.

Pinky, a kis nebáncsvirág felpofozott… és én valamiért nem ütöttem vissza. Aztán nem mondtam el annak a rohadéknak, hol a kincs, mert egyrészt, ha egyszer már így kicsesztek velem meg Itachival, akkor legalább én had szerezzem meg azt a rohadt követ, másrészt… nem tudom… de undor fog el a gondolattól, hogy ilyen mocskok betegyék a lábukat egy olyan ősi helyre… Sakura régészártalma átragadhatott valamennyire…

Ahogy tovább gondolkodok, halvány mosoly kezd játszani ajkaimon. Ez a lány leütött egy kétméteres fickót. Egyedül. Hihetetlennek tűnt akkor, pislognom kellett egy párat, hogy jól láttam-e. Meg kell, mondjam… nem volt rossz… (hozzá képest…).

Miután ezeket összegzem magamban hozzáadva, hogy mostantól edzenem is kell Pinkyt, elnyom az álom…

 

 

Sakura

 

 

Másnap a szokásos reggeli teendők után indulunk tovább, még annál is gyorsabban, mint eddig. Az izmaim sajognak, de kezdek hozzászokni. És egyébként sem tudnék most ilyen jelentéktelen dologra odafigyelni…

Uchiha Sasuke megtanít harcolni. Tudom, hogy ezt nem értékeli, ezért inkább nem is mutatom előtte, de… ez annyira király! Alig bírom elrejteni boldog vigyoromat, a pirulásról nem is beszélve. Még szerencse, hogy előttem megy, így nem lát…

De hát végre nem leszek gyenge! Nem leszek hasztalan! Ez a legjobb az egészben. Ha én is tudok harcolni, ha meg tudom védeni magam, akkor többé nem leszek a fiúk terhére… És Sasukénak is bebizonyíthatom, hogy jobb vagyok, mint gondolná… Nem tudom miért, de Miatta… jobb emberré akarok válni…

Az persze csak mellékes, hogy az edzések által többet fog figyelni rám. És talán jobban meg is ismerhetem. Olyan jó lenne, ha tudnék neki segíteni… ha tudnám, mi ez a mérhetetlen gyűlölet és hidegség a szemében…

A nap nagy részét álmodozással töltöm az estével kapcsolatban. Ezekben szerepel, hogy kiderül, őstehetség vagyok karatéból, ennek örömére Sasuke felfedi előttem valódi énjét, elmond nekem mindent, és… khm, egyéb…

Így hát mire észbe kapok, már túl vagyunk az ebéden, a délutáni esőzésen, s vészesen közeledünk az estéhez, amit már izgatottan várok. Bár visszagondolva Sasuke „cseppet” könyörtelen hangjára, mikor azt ecsetelte, hogy nem fog velem kesztyűskézzel bánni… hát mondjuk úgy, hogy ebbe kicsit beleremeg a térdem. Pláne egész napos gyaloglás után… és az edzés még most jön… Egek, mibe keveredtem már megint?

- Ez most komoly, Sakura-chan? – hallom egyszer csak Naruto hangját a távolból. Hmm? Miről is van szó?

- Ööö, tessék? Hehe… miről is beszéltél? – kérdezek vissza zavartan nevetgélve. Nos igen, talán kicsit túlságosan is belemerültem az álmodozásba…

- Szóval tegnap véletlenül hallottam, hogy mit is kértél Sasukétól a sátorban, és mikor Temét megkérdeztem, nem mondott rá semmit. Szóval, tényleg edzeni fog téged? A végéről lemaradtam… - vakargatja a mondat végére zavartan a tarkóját.

- Véletlenül, mi? – kezdem ropogtatni ujjaimat a hatás kedvéért.

- Hehe, csak kíváncsi voltam, mit csináltok ti ketten egyedül a sátorban – vágja rá meglepően őszintén, sokat sejtetően húzogatva a szemöldökét, kajánul vigyorogva. Hogy az a…! Leütöm! Hogy képzeli ezt?!

Már épp átvittem volna gyakorlatba az elméletet, de Sasuke megelőzött, s most Naruto fején egy szép nagy, kerek púp található. Nem tudom megállni, muszáj nevetnem. Sokan mondják, hogy a legszebb öröm a káröröm… talán igazuk van.

- Ne legyél ostoba, Dobe. És csak azért fogom edzeni Sakurát, hogy ne kelljen mindig védeni – mondja jeges, tárgyilagos hangon, de ahelyett, hogy meghűlne bennem a vér, inkább elmosolyodok. Tegnap alig lehetett rávenni, most pedig kész tényként kezeli. Tudom, gonosz dolog volt, de muszáj volt a leggyengébb pontján megsebeznem, ha azt akartam, hogy tanítson… vagyis az EGÓJÁN.

- De azt én is csinálhatnám… miért akar maga Uchiha Sasuke vesződni vele? – kérdez vissza Naruto továbbra is kaján tekintettel, amit viszont már nem tudok mire vélni.

- Cöh… nem még nagyobb pancsert kell belőle csinálni, hanem harcost… vagy mit – feleli félvállról, majd egy féloldalas (hihetetlenül szexi) mosollyal az arcán folytatja. – Különben is… nekem ez a munkám.

- Ja, tényleg. Ott is ilyen ügyetlen emberekkel foglalkozol? – kérdezi vidáman Naruto, mire úgy vélem, ideje „beszállni a beszélgetésbe”.

- NARUTO!!! – ordítom, és akkorát keverek le neki, hogy három métert visszarepül az úton, majd egy fa állítja meg. Hogy merészeli az a kis…?!! Darabokra szaggatom!!! – HOGY MONDTAD?!! ÜGYETLEN?!! – ropogtatom újfent az ujjaimat a hatás kedvéért. Igazából tudom, hogy az vagyok, de ezt ne pont Sasuke előtt ecsetelje. Így is elég nagy szerencsétlenségnek tart, és ha látja, hogy még Naruto is ezt gondolja rólam… az gáz.

- Bo-bo-bocsánat, Sakura-chan. Nem úgy értettem – hebegi, miközben feltápászkodik a földről, majd épp leporolná magát, csak hogy a keze nem üres… egy óriási, vörös pók van benne…

Nagyjából egyszerre sikítunk fel az Uzumakival, aki gyorsan lerázza a dögöt a kezéről, s előrefut, jó messze a póktól. Még hallom Sasuke lemondó sóhaját, majd követjük a szőkét, aki ezzel a kis akciójával egész kényelmes ösvényt vágott nekünk. Ezután már nem megyünk sokáig, hanem megállunk és felverjük a sátrat.

Most jött el a vég… lehet mellőzni kellett volna azt a sikítást… Tisztára olyan érzés, mint mikor egy videojátékban visszafejlődsz egy szintet… Vagyis szar, és nem hiszem, hogy ezzel imponáltam volna az Uchihának…

 

 

Naruto

 

 

Miután leverjük a sátrat legnagyobb bánatomra nem eszünk rögtön, hanem Sasuke ragaszkodik ahhoz, hogy előbb kezdjék el az edzést Sakura-channal. Pedig már rohadt éhes vagyok és a ramen csak rám vár…

Nem értem, hogy Teme miért vállalta el Sakura-chan edzését, ez abszolút nem vall rá. Emlékszem, a gimiben is próbálkozott néhány csajszi, hogy rávegyék Sasukét, hogy tanítsa őket karatéra, de sosem vállalta el. Hehe, mondjuk azok nem is voltak az őserdő közepén életveszélyben… De akkor is, én is csinálhatnám, és ezt ő is ugyanolyan jól tudja… Akkor miért?

Á, megvan! Biztos azért, amire eddig is gondoltam! Más nem magyarázhatja Teme furcsa viselkedését! Hehe, még sosem láttam szerelmesnek! Ez nagyon muris!

Ilyen a gondolatokkal vonulok ki a közelben lévő kis tisztásra, ahol az edzést sorra kerül, hatalmas rókavigyorral a képemen. Tök buli lenne, ha Sasuke összejönne Sakura-channal! Na, majd én segítek! De először is, felmérem a terepet!

Ők ketten már ott vannak, egymással szemben állnak a tisztás két szélén. A lány tekintete ijedt kissé, de elszánt. Teméé meg semleges, mint mindig, de én tudom, hogy feszült. Ha egyszer túl leszünk ezen az egészen, biztos megköszönöm Sakura-channak, hogy ilyen vicces reakciókat vált ki belőle!

- Első edzés. Kezdjük azzal, hogy mit tudsz a karatéról? – kezdi el Sasuke, elég száraz hangnemben, mire Sakura-chan zavartan megvakarja a halántékát.

- Háát… küzdősport… sok rúgás van benne… - válaszolja, majd szégyellősen lesüti a szemét, Teme pedig megrovóan pillant rá. Nem tudom, mi baja van, ennél többet én se nagyon tudok erről… Ja, de! Sakura-chan nem ismeri a macsrát? Vagy az a ninjáknál van…?

- Ennél kicsit többről van szó. Én elsősorban shotokan karatéval és aikidóval foglalkozok, de javarészt ismerem a többi ágazatát is. A karate ötvözi a szellemet és a testet, így hatalmas erejű támadásokra képes. A lényeg az, hogy egyetlen támadással le tudd győzni az ellenfelet. Mindig a győzelem a cél, a vesztés kizárt eset – mondja meglepően hosszú monológját Sasuke, de itt megáll egy kicsit. Sakura-chanra pillantok, aki szemmel láthatóan nagyon figyel, lefogadom, ha tehetné, jegyzetelne… bár ezt a tulajdonságát sosem értettem… Hmm, nem lehet mindenkinek olyan jó memóriája, mint nekem.

- Akkor shotokan karatéra fogsz tanítani? – kérdezi halkan Sakura-chan. Ez egy kicsit furán hangzik a szájából… nehezen tudom elképzelni őt karatézni… rament főzni annál inkább! Ramen…

- Figyelembe véve az időnket és a… képességeidet, úgy vélem, a thai box a neked való küzdősport. A thai box felhasználja az öklöt, könyököt, rúgásoknál a térdet, sípcsontot, de előfordulnak a sarokkal, lábfejjel leadott rúgások is. Az egész világon úgy lett ismert, mint az egyik leghatékonyabb harcművészeti stílus a ringben, utcán egyaránt. Ez elég jól passzolna az erődhöz, és ehhez nincs szükség olyan pontos, gyors, hajlékony mozgásra, mint a shotokan karatéban – folytatja továbbra is elég tárgyilagos hangon az Uchiha. Thai box… box… igen, ez már határozottan jobban illik Sakura-chanhoz. A fejem is bőven tudna erről mesélni…

- Rendben, akkor kezdjük – válaszol határozottan a főnökasszony, mire Sasukénak átsuhan egy kis meglepettség a tekintetén, de persze gyorsan eltűnik. Azért eléggé kell ismerni őt ahhoz, hogy ilyesmit észrevegyünk. De hát nem hiába vagyok a legjobb barátja!

- Ezenkívül megtanítalak bánni a fegyverekkel is.

- Értettem! – Sakura-chan nagyon lelkes! Engem is feltüzel vele!

- Ugye majd én is segíthetek neki párharcnál? – kiáltok Temének, aki miután kicsit összehúzza a szemöldökét, aprót bólint. – Juhéé! Meglásd, Sakura-chan, egy-kettőre profi leszel! – vigyorgok felé, mire ő visszamosolyog, majd komoly arccal Sasukéhoz fordul, várva a folytatást.

- Általában erősítő edzésekkel szokták elkezdeni az oktatást, de gondolom feltűnt, hogy erre most nincs időnk. Az egész napos gyaloglás és az általános fizikai erőd kellőképpen elég lesz ahhoz, hogy kiüss néhány rohadékot – mondja fapofával, de egy halvány mosollyal a szája sarkában Teme. Vajon most annak örül, hogy az edzés e részét megúszta, vagy csak büszke Sakura-chanra? Hmm… úgy sejtem az utolsó… A vigyoromat viszont egyikük sem veszi észre, túlságosan is elfoglalja őket egymás bámulása… Hehe, tudtam én! Zseni vagyok!

- Kezdjétek már! – kiáltok egy idő után, mert kezdem megunni, nem mellesleg még mindig elég erőteljesen foglalkoztat a gyomrom beltartalma… ami jelenleg ÜRES! Rament!!!

- Kezdjük a védekezéssel, azt hiszem, ez jelenleg a legfontosabb! – kezdi osztogatni a parancsokat, amit mindig is nagyon szeretett csinálni. Szép lassan bemutatja a védekező kéztechnikákat Sakura-channak, akinek egész jól megy, sokkal jobban, mint azt az ember gondolná, ha egyszer már látta, milyen ügyetlen. De egyébként így belegondolva Sakura-chan irtó erős is. Nem csoda, ha szemet szúrt Sasukénak… milyen kár, hogy mikor pofán csapta nem ütötte el őt is két méterre! Sasuke a legjobb barátom, de néha nem ártana annak a nagy egójának… Ezt is meg kell majd köszönnöm Sakura-channak!

Miután bemutat neki néhány védekezési eljárást, elkezdik párosban gyakorolni. Sasuke ráront Sakura-chanra, akinek védekeznie kéne, de először csak elpirul, és nem mozdul semmit. Hn, ezzel meg mi van?

- Mi bajod? – támad neki Sasuke, aki amint látja, hogy a főnök nem védekezik, leáll.

- Csak… belesütött a szemembe a nap – motyogja halkan, fejét elfordítva, szemét lesütve. Hát, most hogy így mondja, nem csodálom. Épp megy lefele a nap, és mivel Teme levette a felsőjét még mikor elkezdték, arról a hulla bőréről képzelem, hogy visszaverődik a fény…

- Cöh… mindegy, még egyszer. A harcművészetek alapja, hogy sokszor be kell gyakorolni a mozdulatot, hogy ösztönössé váljon. Szóval legközelebb, ahelyett, hogy másfelé néznél, inkább csináld, amit kell… - mondja egy gúnyos mosollyal a szája sarkában, amit nem értek, hogy miért van ott, de még én se tudhatok mindent, nemde?

- Nem tehetek róla, ha a szemembe süt a nap! – csattan fel Sakura-chan.

- Gondolod, mikor harcra kerül a sor, egyszerűen megkéred az ellenfelet, cseréljetek már helyet, mert ez neked így nem jó? – kérdezi az előzőnél is gúnyosabban, de ebben már több a logika.

- De…

- Nem sietnétek?! Éhes vagyok! – vágok közbe Sakura-chan ellenkezésének, miközben hangot adok jogos panaszomnak. Ők csak itt játszadoznak, közben meg hagyják, hogy éhen haljak. Szép!

- Még egyszer. Alkalmazd a leghasznosabb védekezést, amit be tudsz vetni a támadás ellen – adja ki Sasuke újfent a parancsot, majd átviszi a dolgot gyakorlatba. Sakura-chan most mozdul, de nem elég gyors, így nem tudja kivédeni, de Sasuke lelassítja a kezét, így csak kicsit üti meg. Sakura-chan az elején még elég sokat hisztizik, majd lassan abbahagyja. Talán rájött, hogy semmit sem ér vele, és hogy minél inkább nyavalyog, az Uchiha annál keményebben bánik vele.

Még sokszor elgyakorolják, s Sakura-chan szemmel láthatóan fejlődik, már ki tud védeni a kézzel történő támadásokból és a rúgásokból is egy-kettőt, pedig Teme nem igazán fogja vissza magát… annyira. Sasuke próbálja nem mutatni, de látom rajta, hogy elégedett. Aztán úgy másfél óra múlva abbahagyják… és nekem ezt mind ki kellett bírnom!!! Mami…

- Mé-még egyszer! – áll vigyázzállásba Sakura-chan, erősen lihegve. Teme sokáig néz a szemébe, majd hátat fordít neki, s felveszi a földről a pólóját.

- Mára elég ennyi – jelenti ki, majd elmegy mellettem, vissza a sátorhoz. Amint látótávolságon kívül ér, a lány lihegve összerogyik. Gyorsan odafutok hozzá.

- Jól vagy, Sakura-chan?

- Mi-milyen voltam? – kérdez vissza, nem válaszolva a kérdésemre, de úgy tűnik, mégsem fáradt el annyira, mert vesz egy mély levegőt, és feláll.

- Nagyszerű voltál! Komolyan, szerintem felülmúltad Teme elképzeléseit is! – kurjantom vidáman.

- Na nem mintha azok valami nagyok lettek volna… - fintorodik el, de aztán elmosolyodik. – Tényleg jó voltam?

- Úgy ám, én nem viccelek! És hidd el nekem, Sakura-chan, én láttam Sasukén, hogy büszke rád! – mondom neki tovább vigyorogva.

- Büszke… rám? – nyögi hatalmasra kerekedett szemekkel.

- Ahham – vigyorgok még szélesebben, mire eltűnik az előző furcsa kifejezés az arcáról, majd felnevet.

- Naruto, te nem változol – mondja továbbra is nevetve.

- Hn? Ezt meg hogy érted? – kérdezem, de ekkor hatalmasat kordul a gyomrom.

- Igen, te tényleg nem változol… - suttogja csak úgy magának, hogy még én is alig értem, majd hangosan mondja: - Gyere, Naruto, menjünk enni!

- Igenis, Sakura-chan! – kurjantok egyet, és már vágtatok is a sátorhoz, ahol Teme már megrakta a tüzet, és a ramen is ott fő már felette…

 

 

Sakura

 

 

A következő hét igencsak eseménydúsan telik számomra. Az egész napos gyaloglás még mindig szörnyű, de egyre jobban bírom, az esőzésekhez is hozzászoktunk már, ha sűrű helyen vagyunk, nem állunk le közben sem, mert nem fenyeget földcsuszamlás veszélye. Legalábbis eddig megúsztuk…

Viszont szürkületkor, mikor sátort verünk, jönnek az edzések. A Thai Boksz, be kell, valljam, irtóra tetszik! Komolyan, ha tudtam volna, hogy ilyen király, és élvezetes egy-egy gyakorlás, rég kerestem volna már egy helyet, ahol csinálhatom. Mondjuk Sasuke stúdióját…

Hihetetlenül jó tanár. Komolyan. Amilyen antiszociális, az ember ki nem nézné belőle, hogy ért ehhez, pedig igen. A lényegre koncentrál, szigorú, de igazságos. Nem tűri a hibát, és elég erélyesen közli is, ha valami nem megy. Talán ez elsőre mégsem hangzik olyan jól… de ebben a szituációban a lehető legjobb kombináció. Nekem gyorsan meg kell tanulnom harcolni, az ő hajcsármódszerei pedig megfelelőek ehhez. Ráadásul kevés tanárnak van ilyen jó felsőteste…

De most nagyon örülök, már-már boldog vagyok. Miközben gyakorlok egy-egy rúgást, ütést, vágást, úgy érzem, ezzel a csapatért teszek valamit. Így hasznosíthatom magam, nem kerülök az útjukba. Ráadásul találtam valamit, amiben nem is vagyok olyan béna. Mondjuk, azt nem tudom, hogy csinálom, hogy egy, khm, villamoson képes vagyok elbotlani, de egy rúgássorozat közben megmarad az egyensúlyom… de mindegy is.

Néha persze még mindig nagyon ügyetlen vagyok… Például egyik edzésen:

„Éppen párharcoltunk Sasukéval, aki próbálkozott egy ütéssel, azt kivédtem, de aztán valahogy a hátam mögé került és lecsapni készült, de akkor az Isten tudja hogyan, valahogy elbotlottam és hasra estem. Nem kicsit égett a pofám.

 – Vigyázz, merre lépsz! De mindegy, így is úgy is leütöttelek volna. Próbáld figyelni az ellenfél mozdulatait, kitalálni a következő lépésüket. Figyeld az egész környezetedet, válj eggyé vele, érezd. És mikor kell, csapj le – okított komoly arccal, mire én egy aprót bólintottam, majd újra felvettem a harcállást. Még egyszer próbálkozott, most kicsit másképp, egy rúgást próbált bevinni, de ezt sikerült elhárítanom, viszont túl gyenge lett az ellentámadásom.

- Épp ez a jó a Thai Boxban, itt nem kell visszafognod az erődet, olyan keményen üthetsz, ahogy csak tudsz – mondta megint.

- De… - kezdtem el tiltakozni, de közbevágott.

- Nyugi, úgysem tudnál egy karcolást sem ejteni rajtam – szakított félbe gúnyos félmosollyal az arcán, ami piszkosul jól állt neki, de az egója! Még mindig az egekben van valahol, csak műholdról sem látszik…”

Vagy egy másikon…

„ Miután vagy tíz percig hiába próbáltam megsebezni Sasukét, egyszer csak leállt.

- Na jó. Tudod, a karatéban és a Thai Boxban is arra törekedünk, hogy lehetőleg egy csapással kiüssük az ellenfelünket. Más szóval: ne csapkodj feleslegesen, hanem próbáld megtalálni az ellenfeled gyenge pontját! – utasított, mire elkezdtem gondolkozni, mi is lehet Sasuke gyenge pontja. Aztán újra próbálkoztam… - Te meg mit művelsz?! – ordít rám, miután a lábammal célba vettem a férfiasságát, csak (sajnos) idejében elugrott.

- Azt mondtad, az ellenfél gyenge pontját… - kezdtem el halkan, de belül vihogtam. Elképesztően komikus látvány volt, ahogy ott állt szemmel láthatóan döbbent arccal (Uchiha Sasuke!), és csak pislogott.

- Nos, valóban sikerre vezethet, de… ellenem ne használd, világos? Egyszer még szeretnék családot – mondta halál komoly arccal, de a végére elvigyorodott. De komolyan! Elképesztő, ez volt az első és eddigi egyetlen eset, hogy a szája kicsit jobban megközelítette a fülét! El se hiszem! Azt meg pláne nem, hogy még vigyorogva is eszméletlenül helyes… Annyira dögös volt, hogy az hihetetlen…

De aztán eszembe jutott egy másik gondolat…

- Van humorod? – bukott ki belőlem véletlenül a kérdés, mire elkomorult.

- Ezt meg hogy érted? – sziszegte felém.

- Semmi, semmi…

- Hmm… akkor folytassuk – mondta, majd hátat fordított, de előtte még láttam, ahogy a szája sarkában megjelenik egy mosoly…”

Naruto kisebb akcióiról inkább nem is teszek említést. Az edzéseken sokat segít, mert ha vele harcolok, legalább nem vagyok zavarban, de mikor látványosan félrevonul, hogy kettesben hagyjon minket, meg ilyenek… Fogalmam sincs, miért akar engem Sasuke előtt ennél is kínosabb helyzetbe hozni. Ráadásul, ha még ő is észrevette az érzelmeimet az Uchiha iránt, akkor az irtó gáz. Ennyire feltűnő lenne?

De ezek az edzések egyébként nagyon jók. Nem csak azért, mert Sasuke ad mindenféle szuper karate tanácsot, amik irtó hasznosak, hanem mert… nem is tudom. Egy-egy pillanatban úgy érzem, mintha kicsit megnyílna előttem. Mintha… ő is ember lenne…

És ez olyan jó érzés. Az után a pofon után azt hittem, hogy végleg meggyűlölt, de úgy tűnik, erről szó sincs. És az edzések által, mintha kicsit… jobban tisztelne. És én is egyre jobban tisztelem őt. Igaza volt Narutónak: jó ember ő, csak nem látszik… az első pár alkalommal. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, bár mikor elkezdek neki beszélni, sokszor látom, hogy inkább nem is figyel rám egy idő után… És… hát igen, párszor már az is előfordult edzések alkalmával, hogy ahogy közel kerültünk egymáshoz, majdnem megcsókolt. Vagy én őt, nem tudom. Már épp megtörténne, már hevesen ver a szívem (ami durva, mert ha ő ott van amúgy is szép nagy sebességre tesz szert a vérem), már csak centikre van az arcunk egymástól, mikor hirtelen elszakítja magát, s aztán úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. … Ha ezekbe belegondolok, olyan, mintha direkt el akarna távolodni tőlem, amennyire csak tud, de még így is közeledünk egymáshoz (a csigák átlagsebességének egy milliomod részével…). Csak tudnám, mi bántja! Meg akarom őt óvni, írt adni a bajára… de ő nem kér ebből…

Az a fájdalom, az a gyűlölet, amit időről időre látok a szemében, egy-egy elkapott pillantásban… de nem merem erről kérdezni. Mikor elkaptak minket, megpróbáltam… és azt hittem, meggyilkol a szemével. Nem merem őt kérdezni semmiről. Olyan vékony szálon van a kapcsolatunk… és ez bármikor elszakadhat. De én… nem akarom elveszteni. Hanem még inkább magamhoz akarom kötni…

 

 

A nap elteltével újra letáborozunk. Sasukéval edzünk úgy másfél órát még, amitől, mint mindig, hulla fáradt és rohadt büdös leszek. Szerencsére itt az esőerdőben rengeteg kisebb folyó van, amiben meg lehet fürödni, és amiket eddig is használtunk. És még nagyobb szerencsénkre ezek elég kicsik általában ahhoz, hogy ne legyenek benne piranhák, meg hasonlók. Már volt ilyenekhez is szerencsénk, amit Naruto óriási sikítása jelzett, de azóta mindig megvizsgáljuk a vizet, mielőtt belemegyünk…

Most is épp egy kis folyó mellett járunk, amibe, hál’ Istennek, nincsenek húsevő halak. Edzés után mindig lemosom magamról az izzadtságot és a nap alatt felgyülemlett koszt, és ez felfrissít az éjszakai őrködéshez is. Ráadásul a nagyobb folyócskákkal a térképen is tudunk tájékozódni valamelyest. Legalább is a fiúk, én ehhez még mindig agyilag nulla vagyok…

Szóval edzés után fogom a törülközőmet, és megyek is fürödni…

 

 

Sasuke

 

 

Sakura fogja magát, és elindul a közeli folyó felé, hogy fürödjön. Utána én szoktam menni, és végül Dobe, az őrködésnek is így felel meg a sorrend. Azóta, hogy egyszer felriadtam éjszaka, mindig gondosan ügyelek rá, nehogy fél négy körül aludjak. Nem akarom, hogy tudjanak róla, nincs szükségem a sajnálatukra…

Mi addig Narutóval megcsináljuk a kaját és esszük a szokásos rament. Én már nagyon utálom, de ez van. Eddig kb. háromszázötven-négyszáz kilométert gyalogoltunk le, ami szép teljesítmény egy ilyen terepen, pláne Sakurának. Hihetetlen, de nagyon jól halad az edzéssel, amiben gondolom, benne van az üldözöttség érzés hatása is, de még így is… Ráadásul nem is viselkedik már annyira idegesítően… Sosem gondoltam volna, hogy egy olyan ember, aki képes egy kisebb döccenéstől elbotlani a villamoson, meg tudjon csinálni megfelelően egy rúgássorozatot… Persze annyira mégsem elképesztő ez, hisz én vagyok a tanára.

Naruto csacsog össze-vissza evés közben, amire természetesen nem figyelek oda, de azért zavar. Nem igaz, hogy nem tudja befogni a száját, szinte rosszabb, mint Pinky. De nincs időm ezen olyan sokáig gondolkodni, és a kaját sem tudjuk egykönnyen befejezni, mert hirtelen megjelenik vagy harminc-negyven behemót állat, s körülvesznek minket.

Nem értem… Jelentettem már párszor az előző óta Nejinek, de egy szóval sem mondta, hogy megint embereket fog küldeni ránk, ráadásul ennyit! Rohadék… Cöh… mindegy. Simán meglesz ez. Narutóval gyorsan felkapunk néhány fegyvert, majd nekirontunk a fickóknak. Egy-egy rúgással és ütéssel jó sokat szedek le, de ezek mindig felkelnek. A karddal is ejtek kisebb sérüléseket, amikbe még nem halnak bele, de nem tudnak tovább harcolni. Én nem őket akarom megölni… Csak két ember van a listámon, de ők meglakolnak, kamatostul…

Naruto is hasonlóképp cselekszik, mint én, de ezek nem akarnak fogyni. Ekkor veszem észre, hogy többen vannak, mint azt először hittem, folyamatosan törnek elő az őserdő fái mögül. Francba… el kell tűnnünk innen…

- Naruto! Fogd a fegyveres zsákot és a térképeket! Lelépünk! – kiáltok oda Dobénak, aki először értetlen arccal néz rám, majd átvált szomorúvá (gondolom, siratja a rament…), de aztán engedelmeskedik a parancsnak és fogja a holmikat a kezébe. Itt kell hagynunk a cuccunkat, ha meg akarunk menekülni.

- De mi lesz Sakura-channal?! – kérdezi. Fenébe, tényleg. Róla el is feledkeztem…

- Irány a folyó felé! Akárhogy is van most, mennünk kell! – felelek Dobénak, akinek kikerekednek a szemei, de aztán bólint.

Gyorsan leverek egy csomó embert, így utat törve magunknak, majd Narutóval együtt rohanunk, ahogy csak bírunk. Lassan meglátjuk a folyót, de ekkor hirtelen megtorpanok. Sakura most mászik ki a vízből anyaszült meztelenül.

- Sakura-chan! – szólítja Naruto, de ekkor ő is észreveszi, hogy mi a helyzet, és fülig pirul. Nem kevésbé Sakura, akinek tágra nyílik a szeme a döbbenettől, majd sikít egy óriásit.

- Hallottam, erre! – hallok a távolból egy hangot. Remek, most tudják, hol vagyunk. Nem törődve Sakura meztelenségével odaszaladok hozzá, a partra rakott törülközőbe csavarom, majd ölbe veszem. Asszem sokkot kapott, mert nem csinál semmit, még csak nem is tiltakozik.

- Naruto, fogd a ruháját és gyere! – utasítom Narutót, aki szintén tágra nyílt szemekkel néz, méghozzá kettőnkre, de most nem érdekel. – Csináld! – folytatom kicsit erélyesebben, s úgy tűnik, végre visszatért a földre, mert gyorsan felkapja a földről a lány ruháit, majd együtt szaladunk tovább.

Sakura a karomban meglepően könnyű, de még így is nehéz ennyi pluszsúllyal utat vágni magunknak az esőerdőben. Magunk mögött hallom a lépteket, üldözőink még mindig a nyomunkban vannak, a folyón viszont egyelőre semmi átkelési hely nem található. Legalább dél felé kezdtünk el futni, az is valami.

Az erdő egyre sűrűbb, egyre nehezebb haladni benne. Azt hiszem, egy választásunk marad. Hirtelen jobbra ugrok, ahol kicsit mélyebben van a talajszint, de ezt felülről eltakarja egy bokor. Pár pillanat, és hallom, hogy Naruto utánam ugrik, majd mindketten bebújunk a bozót alá. Remélhetőleg nem vesznek észre minket. Ha ennek vége lesz, tuti, hogy kinyírom Nejit, erre mérget vehet…

Alig bújunk be, léptek hangzanak felülről, de nem vesznek minket észre, hanem mennek tovább. Na végre…

Egy pár percig még ott vagyunk, aztán végre fellélegezhetünk. Naruto persze rögtön elkezd vigyorogni, mintha valami jó lenne.

- Ez aztán király volt! – mondja boldogan. Ez normális?

- Elmondanád, mi volt olyan szuper benne? Az, hogy már megint a nyomunkra bukkantak, vagy pedig, hogy elvesztettük szinte az egész felszerelésünket? A rament… - adtam meg a végső csapást, ami hatott, mert rögtön eltűnt a képéről a vigyor.

- A-a-a… a RAMEN! – kezd el hangosan bőgni, mire fejbe vágom.

- Te hülye, a végén még észrevesznek minket! – sziszegem, mire abbahagyja. Kis idő után –de meglepő- újra megszólal.

- És mi van Sakura-channal? – kérdezi, mire én az említettre nézek. Még mindig sokkos állapotban van, a szeme üveges, és a semmibe mered a tekintete. Te jó Ég! Ennyire megviselte volna? Nem mondom, elég szar lehetett neki, hogy mindketten láttuk ruha nélkül, de a helyzet miatt alig vethettünk rá egy-két pillantást, szinte semmit sem láttunk. Bár… nem volt rossz az a rész, amit igen… elindított bennem pár gondolatot. Nem mintha számítana…

Mindenesetre Sakura nem maradhat így tovább, észhez kell téríteni, így gyorsan adok neki két pofont. Először értetlenül mered rám, majd megrázza a fejét.

- Mi történt? Hol vagyok? – kérdezi tőlem, de aztán észreveszi, milyen közel vagyunk egymáshoz, majd lenéz magára, és az is feltűnik neki, hogy egy szál törülközőben van…

- ÁÁÁÁ! – sikít egy hatalmasat, és örülök, hogy csak most térítettem magához, mikor üldözőink már egy kilométerre vannak… Gyorsan a szájára tapasztom a kezem, mire abbahagyja, aztán kimászik az ölemből, szorosan magához szorítva a törülközőt. – Adjátok ide a táskát, amiben a ruháim vannak! – követeli, mire mi összenézünk Narutóval, Dobe pedig odanyújtja neki régi ruháját. Értetlen tekintete láttán elkezd magyarázni.

- Tudod, Sakura-chan, az úgy volt, hogy miután te elmentél fürödni, hirtelen megtámadtak minket, jöttek vagy százan és bekerítettek. Temével jó sokat levertünk, de még így is túlerőben voltak, így menekülőre fogtuk a dolgot és csak a fegyvereket és térképeket hoztuk magunkkal, még a rament is ott hagytuk! Képzeld el! Aztán, öhm… összeszedtünk téged is, csak épp fürödtél és izé… - mondja Naruto, de aztán belepirul mondatába, Sakura feje pedig olyanná válik, mint egy érett paradicsom, amit vérbe mártottak. Egyedül én tartom meg a nyugodtság látszatát, bár kicsit engem is felkavart az ügy, próbálok úgy tenni, mint akit nem érdekel.

- Aztán sokkot kaptál és mi hoztunk el téged, most pedig itt vagy. Ennyi – fejezem be a beszámolót, mire rám néz, és még jobban elvörösödik, majd fogja a ruháját, és se szó, se beszéd, bebújik egy fa mögé felöltözni. Nem értem, minek bújik el, túl sok újdonságot már úgysem tudna mutatni… Engem nem zavarna…

Végül aztán visszajön hozzánk felöltözve, segélykérően rám nézve. Furcsa, hogy mindig tőlem várnak megoldást, azt tekintve, hogy én igazából nem is velük vagyok… Ez a gondolat, mint mindig, most sem esik jól, ezért el is hessegetem inkább. Aztán elgondolkodva megszólal.

- Nem lehet, hogy még meg van a cuccunk? Ha jól értem, a fickók a másik irányba mentek el, így vissza tudunk menni és összeszedni a felszerelésünket – mondja. Igaza van, hogy én erre miért nem gondoltam?!

- Rendben. Visszamegyünk a sátrunkhoz, és onnan folytatjuk az utat – adom az utasítást, majd visszakapaszkodunk az útra és az általunk vágott ösvényen könnyen visszatalálunk a táborhelyünkre.

- De hiszen… - kezdi el Sakura kikerekedett szemekkel, amin nem csodálkozok: a sátor helyén nem áll semmi.

- Hova lett minden? Ellopták az UFO-k? – néz körbe zavarodottan Naruto is. Vág az esze, mint mindig…

- Ha azokat a behemótokat nevezhetjük UFO-nak, igen… - válaszolok megrökönyödve. Nem értem Nejit. Ezzel most mi a célja? Miért szemétkedik velünk?!

- Most mi lesz? – kérdezi kétségbeesve Sakura, akinek már túl sok ez a mai, s térdre zuhanva sírni kezd. Néma csendben hallgatjuk a szipogását, és ahogy potyognak a könnyei. De jót kérdezett: mi lesz most? Nincs semmink…

Naruto odamegy a lányhoz és gyengéden átöleli. Nem tudom miért, de irigykedek, ahogy rá nézek. Mi jogon akarja ő megvigasztalni? Tennem kell valamit…

- Hagyd abba a sírást! Igaz, nincs semmink, se élelmünk, se sátrunk… - kezdem el, mire a lány még inkább elkezd zokogni. Úgy tűnik, elvesztette a reményét… egyelőre. – De… attól még tovább megyünk! Nem hagyjuk, hogy az a féreg szerezze meg a követ. Meg fogjuk állítani… - mondom el az „ünnepi beszédemet”, mire Sakura lecsillapodik egy kicsit, s könnyektől csillogó arccal tekint rám.

- Sasu… ke – suttogja halkan, de az élet visszatér azokba a szép zöld szemeibe.

- Ahogy mondod, pajtás! Hiszek ebben és sosem fogom feladni! – rikkant Naruto is feltüzelten, úgy tűnik, még a rament is elfelejtette. De én Sakurára vagyok kíváncsi. Még szipog egy nagyot, majd feláll és elmosolyodik.

- Igazad van… nem fogjuk hagyni Orochimarunak. Mi hárman együtt képesek vagyunk megállítani – mosolyog rám biztatóan, amit egy biccentéssel viszonzok, majd hátat fordítok nekik, s lépek párat.

- Induljunk tovább. Éjszakára megfelelő lesz az a hely, ahova elbújtunk! – adom ki a parancsot, majd hallom, ahogy követnek engem.

Az úton nem szólunk, de érzem, hogy ők ketten belém vetették a bizalmukat. Próbálok nem törődni ezzel, de egy hang belül folyamatosan ostromol: „Hazug! Tolvaj!”…