|
Sasuke
Éjszaka a szokásos időben felriadok. Nem kéne, most kipihentnek kell lennem. Ezen oknál fogva hangosan elkezdek káromkodni, nem érdekel, hogy a többi szobában aludnának. Ha én nem pihenhetek, akkor más se…
Morgolódva visszafekszem, és sikerül álom nélkül aludnom még egy kicsit. Reggel rengeteg, elviselhetetlen zajra ébredek fel. Ettől az énekléstől csak a fejem fáj… Gyorsan elvégzem reggeli teendőimet, felöltözök, eszek egy kis rizst reggelire. Közben hallok egy kis vízloccsanást a mellettem lévő szobából, majd hangos ordítozást, mire megrándul a szám sarka. Valakit jól megszívattak…
A másik szoba ajtaja épp záródik, mikor én kilépek a folyosóra. Leviszem a táskáimat, kijelentkezek a recepción, és újra a főtéren találom magam. Átszlalomozok az énekesek, táncosok, járókelők között és elindulok újra a reptér felé.
Egy rózsaszín hajú lány eltáncol mellettem. Annyira meglepődök, hogy utána fordulok, biztos jól láttam-e. Igen, a lány valóban rózsaszín hajú, de valaki olyan, akit nem ismerek. Ez a csaj barna bőrű, nagyseggű, ráadásul ez a hajszín nem áll jól neki… nem úgy, mint egyeseknek.
Ahogy így körbenézek, mindenhol olyan nagy a tömeg. Hiányzik innen Japán nyugalma, séták a Sakura-fák alatt… Sakura… miért érdekel engem ez a kis pinky? Nem vele kéne foglalkoznom, hanem a küldetésemmel… a bátyámmal… a bosszúmmal… Bosszú. Orochimaru lakolni fog a tetteiért, erről kezeskedem… de mi lesz utána? Itachi és az én legfőbb közös célunk az Uchiha klán feltámasztása, jó hírének visszaállítása… Az utóbbi sikerült… az előbbi még… folyamatban… De miért jut erről is Sakura az eszembe?
Ahogy így elmélkedem (ezeken a hülyébbnél hülyébb gondolatokon), észreveszem, hogy már a reptérnél vagyok. Nem kell sokáig keresgélnem, gyorsan megtalálom azt az embert is, akit keresek. Mögötte meglepően jó állapotú kocsik sorakoznak.
Gyorsan oda megyek hozzá.
- Á, örvendek – üdvözöl, látszik rajta, hogy próbál artikulálni, több-kevesebb (inkább kevesebb, mint több) sikerrel. Válaszképp biccentek felé egyet.
- A kocsi meg lenni? – nézek a mögötte látható terepjáróra.
- Si. Akkor megegyeztünk? Ad nekem most 2600 solt, a többit utána – dörzsölgeti a tenyerét.
- Si. Itt van – nyújtom át neki a pénzt, és éppen hogy átveszi, mikor meghallom a hátam mögül:
- Sasuke-teme!!!
Érzem, hogy valaki elrugaszkodott a földtől, próbálja rám vetni magát. Csak szeretné. Gyorsan elmegyek az útból, így a srác pont a földre esik. Hangos, béna, ismer. Csak egy ember lehet…
- Dobe? – fordulok szőke haverom felé. Pontosabban volt haver, gimi óta nem is láttam. És most itt áll előttem Uzumaki Naruto, az elsőszámú hiperaktív tökkelütött.
- Ezt muszáj volt? – duzzog. Szánalmas, mint mindig.
- Hmm… - mondom válaszképp. Még szép, hogy muszáj volt.
- Teme, te semmit se változtál! – kezd el nevetni, mire halványan én is elmosolyodom. Fogalmam sincs, minek lógtam egy ilyen alakkal… de azért egész jól elvoltunk. Megfogom a kezét és felsegítem.
- Te sem Dobe – válaszolok neki, arcomon megjelenik egy gúnyos mosoly. Naruto még mindig ugyanolyan szerencsétlen lúzer, mint volt.
- Sasuke, hadd mutassam be neked a barátomat, Sakura-chant! – Sakurát mondott?! Ez biztos valami véletlen egybeesés… Arra fordítom a fejem, amerre mutat és megdöbbenek. Ilyen nincs… Ez tényleg Ő. Ott áll félősen, szinte remegve, látszólag majdnem elsüllyed szégyenében. Arcom egy kis erőlködés árán pár pillanaton belül visszaváltozik közömbössé és most már próbálok úgy tekinteni rá, mintha abszolút nem érdekelne.
Sakura
Érzem, hogy a vér őrjítő sebességgel lüktet az ereimben, az arcom vörös, mint egy rák. Még emlékszem, azt mondta, ne menjek soha többé a közelébe… most itt van. Nyelek egyet és óvatosan felpillantok rá. Ez a jeges maszk, ez a lenéző tekintet… Elég, most már pipa vagyok. A múltkor hagytam neki, hogy nyilvánosan megalázzon, beletiporjon az önérzetembe, de most másképp lesz. Tudja csak meg, hogy én nem az a lány vagyok, akivel csak úgy szórakozhat!
Érzem, ahogy szégyenérzetem és félelmem átalakul dühvé… intenzív dühvé… Kihúzom magam, felemelem a fejem és egyenesen a szemébe nézve ezt mondom:
- Helló megint – Semmilyen változást nem észlelek rajta, de biztos meglepődött. A szegény, elveszett kislány hirtelen szembeszáll vele… Azért nem sokáig marad ilyen, arcán megjelenik a már túl jól ismert gúnyos mosolya.
- Szintén – mondja, miközben biccent egyet, szemmel láthatóan jól szórakozik.
- Hé, várjunk. Ti ketten ismeritek egymást? – vág közbe Naruto értetlen pillantásokat vetve hol rám, hol… kire is? Sasukéra. Mire újra a férfire nézek, arcából csak úgy árad a gőg, még a szeme is gúnyos. Ez „cseppet” visszaveti az önbizalmamat.
- Ó, igen. Találkoztunk egyszer a villamoson… – kezdi el. Na ne! El ne mesélje, mert én meghalok! Így is kellőképp zavarban vagyok…
- Hehe, futó találkozás – nevetgélek zavartan, Narutóra nézve, szememmel jelezve, hogy ne firtassa tovább a dolgot.
- Szó szerint egymásba futottunk. Pontosabban ő belém – mondja közömbös hangnemben, de a gúnyos vigyor le nem hervadna az arcáról. Hogy lehet valaki ennyire gonosz? Az a kis baleset nem is az én hibám volt! Túl nagyot döccent a villamos!
- Ezt meg hogy érted? – néz a szőke Sasukéra, látom, hogy barátom totál kíváncsi. Csak ezt ne!
- Sehogy, sehogy! Ugye, Sasuke? – ejtem ki nyomatékosan az utolsó két szót, néhány könny elő akar bújni a megbántottságtól. Miért ilyen szemét velem? Miért csinálja ezt? Élvezi, ha zavarba hozhat?
Érzem, hogy lassan egyre inkább elfog a sírógörcs, de nem engedem, hogy lássa. Én nem vagyok egy sírós, nyafogós kislány, mint ahogy ő képzeli! Istenem, miért ilyen szörnyű minden egyes találkozásunk? Ez talán egy jel, hogy tartsam távol magam tőle?
- Hmm… - válaszol, ha ezt lehet annak nevezni. Lassan kezd elegem lenni a hümmögéséből…
- De most tényleg, mi történt Sakura-chan? – néz most rám Naruto nagy szemekkel. Asszem még mindig jobb, ha én mondom el neki, mintha Sasuke tenné. Úgyis kiderítené, amilyen…
- Semmi, csak… az egyik megállónál egy hatalmasat döccent a villamos…
-… épp csak normálisat… – veti közbe furcsa hangon, de inkább ügyet sem vetek rá, hanem folytatom.
-… és én véletlenül megbotlottam és izé…
-… rám esett…
-… igen, aztán felálltam, bocsánatot kértem, amit ő udvariasan elfogadott – nézek közben szúrósan az említettre – majd leszálltam a villamosról. Ennyi, most örülsz?
- Sakura-chan… néha kapaszkodhatnál – mondja, majd nevetésben tör ki. Most komolyan, mi ebben a vicces? Halál ciki volt, most meg pláne az, hogy Sasuke füle hallatára kellett elmesélnem… Naruto meg csak röhög. Kész, az egész világ ellenem van…
Óvatosan a fekete hajúra pillantok, s meglepődök kissé. Engem néz, s egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig egybeforr tekintetünk. Már nem gúnyosan pillant rám, hanem… nem is tudom. Érzelmeit hihetetlenül jól eltakarja, egyedül a szemeiben (annak is a legmélyén) vélek felfedezni egy kis életet… kíváncsiságot talán. Engem vizslat. Gondolom, azon agyal, hogy égessen le…
Sasuke
Egy ideig lehajtott fejjel álldogál, az arcán pír van, de aztán furcsa változást veszek észre rajta: már nem fél. Hirtelen dacosan kihúzza magát és egyenesen belenéz a szemembe. Milyen szép a szeme…
- Helló megint – villant rám egy gúnyos, kacér mosolyt, amin eléggé meglepődök. A múltkor teljesen más volt, olyan… törékeny. Most erősnek tűnik… Hmm… ez egész tetszik, érdekes…
- Szintén – biccentek felé, élvezem a játékot. Úgy tesz, mintha a múltkor semmi sem történt volna. Talán ha felelevenítem, meglátom azt a megtört kiscsajt, aki nyilvánvalóan ő, csak most megjátssza magát.
- Hé, várjunk. Ti ketten ismeritek egymást? – szól közbe Naruto. Nagyszerű! A kérdés, amire vártam. Most meglátjuk, ki is vagy valójában, Sakura…
- Ó, igen. Találkoztunk egyszer a villamoson – kezdem el, érzem, hogy ajkaim gúnyos mosolyba rándulnak. Most mihez kezdesz?
- Hehe, futó találkozás – nevetgél zavartan. Még ez a hamis nevetése is szépen cseng… Látom, hogy próbálja szuggerálni Narutót, hogy ne akarjon többet tudni, de ismerem eléggé Dobét, ha egyszer kíváncsi, akkor kideríti, amit tudni akar. De elkezdődött, a lány zavarban van. Talán tényleg csak egy gyenge kislány… ha így van, akkor csalódnom kell benne… akkor nincs benne semmi több, mint a többiekben…
- Szó szerint egymásba futottunk. Pontosabban ő belém – folytatom, próbálok közömbös maradni. Az az eset számomra is… kissé zavarbaejtő volt. Így felemlegetve cseppet… megint az a helyzet…
- Ezt meg hogy érted? – néz rám Naruto, totál kíváncsi. Bingó.
- Sehogy, sehogy! Ugye, Sasuke? – kérdezi elég nyomatékosan, de nem igazán érdekel. Tetszik, ahogy kimondja a nevemet… jól hangzik az ő szájából. A szája… kissé lejjebb nézek, s meglátom piros, puhának tűnő ajkait… Nem, felejtsd el, Sasuke! Látod, pont úgy viselkedik, mint azt előre megmondtad…
- Hmm… - felelem, tényleg csalódtam egy kicsit, de már megszoktam…
- De most tényleg, mi történt Sakura-chan? – néz most a pinkyre a szőke. Sakura-chan? Én nem bírnám ezt mondani… Ránézek a lányra, látom, nagyot sóhajt, majd egy reszketeg pillantás után megváltozik a tekintete, valamire elhatározta magát. Csak nem…?
- Semmi, csak… az egyik megállónál egy hatalmasat döccent a villamos… - kezd bele a sztoriba. Ezt nem hiszem el! Épp ezzel akartam megszégyeníteni, erre meg önként, saját maga árulja el?! Nem értem ezt a csajt… most már látom, valamiben teljesen más, mint a többi…
-… épp csak normálisat… - vetem közbe, azért nem kell szépíteni. Bár kinek mi a normális…
-… és én véletlenül megbotlottam és izé…
-… rám esett… - fejezem be a mondatot, de még mindig a döbbenet van bennem, hogy ezt így elmondja.
-… igen, aztán felálltam, bocsánatot kértem, amit ő udvariasan elfogadott – pillant rám, tekintetével ölni lehetne. Ez van. - majd leszálltam a villamosról. Ennyi, most örülsz?
- Sakura-chan… néha kapaszkodhatnál – mondja Naruto, majd elkezd röhögni, amivel kicsit oldja a feszültséget. A légkörben, de nem bennem.
Ez a csaj… furcsa. Gyengének és elesettnek tűnik és tényleg képes úgy is viselkedni, de… nem az. Erős, legalábbis lelkileg. Fizikailag valószínűleg egy nulla.
Ránézek. Ott áll, látszólag megkönnyebbülten, Narutón egy kicsit még el is mosolyodott. Észreveszi, hogy nézem és rám pillant. Macskaszemei kutatóan vizslatnak. Mint először, most is mindent ki tudok belőle olvasni. Először kissé félve tekint rám, de amint meglát, meglepődik. Vajon min? És ami még jobb kérdés: ez engem miért érdekel? Mégis mi van ebben a lányban, hogy egyáltalán odafigyelek rá? Mitől különb ő, mint bárki más? Elég szép, meg csinos is, de láttam már tőle sokkal szebbet is… bár ilyen rózsaszín hajú, zöld szemű különlegességet még nem. És ez egész… jól mutat.
Elmélkedésemből Sakura hangja zökkent ki:
- Szóval Naruto… szerinted én… BÉNA VAGYOK?! SHANNARO!!! – kiáltja el magát harciasan, előbbi mosolyának nyoma sincs, az ökle száguld, majd Dobe fején állapodik meg, aki ennek hatására vagy két métert repül. Az a bizonyos vízcsepp most képzeletben ott van a fejemnél. Hogy is volt a „fizikailag nulla” dologgal? Ez a pinky kész meglepetés…
Naruto
Áúú, ez nagyon fájt! Sosem értettem, mivel érdemlem én ki Sakura-chan pofonjait, meg hogy honnan van ennyi ereje. Sakura-chan valóban elképesztő.
Miután felállok valami szokatlant veszek észre: Sasuke egy lányt néz. Méghozzá Sakura-chant! Mi van ezzel a kettővel? Szinte szikrázik közöttük a levegő, még én is libabőrös leszek tőle. Sasuke-teme egyenesen Sakura-chan szemébe néz, de olyan furcsa a tekintete… Már éppen elég jól ismerem ahhoz, hogy a szinte teljességgel láthatatlan érzéseit észrevegyem, de… ilyet még nem láttam. Látszik, hogy ledöbbent Sakura-chan erején, de akkor is… fura. Majdnem úgy néz rá, mintha fel akarná falni. Ugye nem kannibál? Remélem... bár inkább minket egyen meg, mint a ráment. Ú, tényleg, megéheztem…
Ránézek Sakura-chanra is. Ilyen nincs, ő is furcsán néz. Méghozzá Sasukéra. Mégis mi van ma? Hogyan nézzünk minél furábban nap? Úgy bámul bele Teme szemébe, mintha az valami kincs lenne… mintha ráment nézne. Nyami, ramen… Amint elindulunk rögtön eszek egyet, mert különben éhen fogok halni.
De tényleg nem fogom, mi van ezzel a kettővel. Komoly problémák lehetnek. Várjunk csak! Teme egy lányt bámul?? Ilyet még az életben nem láttam! Talán tényleg a furcsaságok világnapja van… de akkor meg kéne ünnepelni! Ramennel!
Sakura
Miután levezetem a Sasuke keltette dühömet Narutón, újra eszembe jut, hogy ő is itt van, és valószínűleg engem néz, és azon gondolkodik, miért itt vagyok és nem a zártosztályon. Francba… ezt elcsesztem.
Óvatosan újra rápillantok és olyat látok, amit valószínűleg soha többé nem fogok: ki van akadva, valószínűleg az ütésemtől. Egy hosszú másodpercig egymás szemébe nézünk megint, de egyszerűen képtelen vagyok rajta felfedezni érzelmeket, de valahogy mégis olyan furcsa a tekintete. Nem tudom megmondani, miért, egyszerűen csak az. Persze ez a furcsaság is csak egy másodpercig van jelen (miért is mutatna bármit, ami arra utalna, hogy ő is ember?) aztán visszavált a jéghideg, közönyös maszkba, egy –kivételesen- Narutónak szóló gúnyos mosollyal kiegészítve.
- Hn… elgyengültél Dobe, ha már egy lány is lever… - jegyzi meg félvállról. Az a kis hímsoviniszta…!
- Ezt most értsem úgy, hogy egy lány már nem is lehet erős? – kérdezem meglehetősen élesen. Remélem legalább némi illemet tanult és rendesen válaszol.
- Ja, pont erre gondoltam – felel flegmán, majd hátat fordít nekem. Hogy lehet valaki ENNYIRE bunkó? Iszonyúan dühös vagyok, annyira, hogy hirtelen az ő szép pofiját is kedvem lett kicsinosítani egy-két monoklival. Komolyan, mégis milyen nevelést kapott ez?! Naruto láthatja rajtam, hogy milyen dühös vagyok, mert megszólal:
- Nyugi, Sakura-chan, nem gondolta komolyan… - próbál nyugtatgatni, mire én végül lehiggadok. Na nem azért, mert hiszek a szőkének (Sasuke épp olyan komolynak tűnt az előbb is, mint mindig…), hanem mert úgy látom jónak. Akkor is egy szemét bunkónak tartom. Aki eszméletlenül helyes, de ez mellékes…
Egyáltalán mit keres ez itt? Itt vagyunk a világ másik felén, lehetetlen, hogy pont itt fussunk össze! Egyáltalán miért kell nekem pont vele találkoznom megint? Mennyi erre az esély? Ilyen nincs. Miért van itt?
- Egyébként Sasuke… - váltok át jóval barátságosabb hangnemre, meg álmosolyra, mire ő megfordul. – Öhm… hogyhogy itt vagy? Úgy értem… ez a világ másik fele… hogyhogy itt vagy? – hangsúlyozom ki most már a kérdést.
Sasuke
- Hmm… semmi közöd hozzá – felelek neki. Nem tudhatják meg, mi a célom, más ebbe ne keveredjen bele. Vagy ami még rosszabb: Dobéból kinézem, hogy a végén még segíteni akar. Isten ments…
- Óh… értem – süti le csalódottan a szemét. Egyébként ők mit keresnek itt? Több tízezer kilométerre vagyunk Japántól… olyan nincs, hogy épp itt találkozzunk.
- Egyébként ti mit csináltok itt? – kérdezem tőlük. De tényleg, mit? Talán nyaralnak? Mindenesetre az, hogy együtt vannak, csak egyet jelenthet… biztos egy pár. Mi másért jönnének együtt a világ másik felére? És ez a gondolat miért zavar engem? Mert, hogy nem tetszik, az biztos…
- Ó, mi épp a La muerte de… - kezdi el Naruto, de Sakura villámgyorsan rátapasztja a kezét a szájára és tipikus álmosollyal ezt mondja:
- Hehe… mi csak… mi csak turisták vagyunk itt… csak nyaralunk…
Na persze… úgy tűnik, akkor erről csak Dobét nem értesítették… Azt kezdte el mondani, hogy La muerte de… csak nem a La muerte de la Rosára gondolt?! Lehetséges lenne, hogy ők is azt keresik?
Sakura
Miután Naruto majdnem kikotyogta, miért vagyunk itt, azt hiszem, hogy megölöm. Komolyan. Felkötöm egy fára a kislábujjánál fogva és egy hétig lógatom, hátha a vérkeringés az agyában is megindul. Nem sikerült magyarázás nélkül felfognia, hogy ez a küldetés titkos? Hogy nem szabad elmondania senkinek, történetesen még a gimis legjobb haverjának sem? Ó, ugyan, miket gondoltam… hisz Narutóról van szó… Legjobb lesz, ha majd az úton odafelé elmagyarázom neki…
Viszont Közlékeny uraságtól még mindig nem tudtunk meg semmit… milyen titokzatos. Alapvetően mindig mindenből a titokzatos dolgok tetszettek… valószínűleg ezért érdekelnek is a be nem bizonyított ereklyék és legendák, mint a La muerte de la Rosa… A fenébe… pasikból is mindig a rejtélyesek tetszettek. Neji is néha napokra, akár hetekre eltűnt, állítólag a munkája miatt… Sose tudtam meg, mit dolgozik, de ez mindig tetszett… egy bizonyos módon misztikus volt. De közel sem annyira, mint ez a srác… Istenem… itt bajok lesznek…
- Hn… - hümmög egyet megint (micsoda meglepetés…). Úgy tűnik megunhatott minket, mert visszafordul a kocsikölcsönzős fickóhoz és elkezd neki mondani valamit spanyolul. Végre valaki tud spanyolul! És milyen jól hangzik a szájából…
Sasuke
Elkérem még a kulcsot a fickótól, majd odavezet a kocsimhoz. Én beszállok, és onnan nézem Narutóék szerencsétlenkedését. Valahogy nem gondolom, hogy gimi óta fejlődött a spanyol nyelvtudása… de nem is ő beszél, hanem Sakura. Csakhogy valami angol szerű nyelven. Hihetetlen, két ekkora szerencsétlenséget! Eljönni Peruba mindenféle nyelvtudás nélkül… szánalmas. Mint ahogy minden szánalmas ebben a kettőben.
Végül mégis úgy tűnik, hogy sikerült elérnie a célját és szerez egy kocsit, ami az enyém mellett van. Beülnek, mire bennem felvetődik a kérdés, hogy tudnak-e egyáltalán vezetni. Úgy tűnik, azért ezzel nincs bajuk kivételesen, Naruto beül a kormány mögé és úgy néz maga elé, mint egy ötéves, aki játékautót kapott. Lúzer…
- És Teme, te merre utazol? – néz rám vigyorogva a tökkelütött. Látom, hogy Sakura is felkapta egy kicsit a fejét. Hmm… helyes…
- Még nem tudom – válaszolok. Nehogy a végén még követni akarjanak. – Te hova utazol a barátnőddel?
- Barátnő? – kezd el hebegni. – Tudom, hogy nagyon szuperül néz ki, meg okos, meg minden, én meg pláne, de… nem a barátnőm…
- Barátnő?!! – néz ki Sakura is a kocsiból. – Szerinted járnék egy ilyen idiótával?!
- Hát, ha nem, akkor… - kezdem el, de közbe vág.
- Ne is álmodj róla! E.T-vel előbb járnék, mint veled! – mondja hevesen, ami meglep. Cöh… úgyis tudom, hogy hazudsz…
-… akkor sajnálom, csak azt hittem, mivel együtt vagytok itt… - fejezem be a mondatomat, a végére még hozzáteszek egy gúnyos mosolyt, mikor látom, hogy mennyire elpirult. Tiszta vörös a feje. Győzelem.
- Ó, hát tudod én… csak vicceltem… Hehe, eszembe sem jutott, hogy valami mást akartál volna mondani ezen kívül – vakargatja tarkóját zavartan nevetgélve, de nem győz meg. Látom rajta, hogy komolyan gondolta. Egyébként biztos vagyok benne, hogy nem kéne sok erőlködés és az enyém lenne. Mint minden más csaj…
Sakura
Te jó Ég! Miért kellett ezt mondanom? Hiszen tuti, hogy Sasuke soha nem tekintene rám nőként… egyáltalán szerintem, ha rajta múlna, soha többet nem is találkoznánk… és ez a gondolat… fáj. Szégyenkezve lehajtom a fejem, hihetetlen, hogy megint elszúrtam a dolgot. Miért nem vagyok képes egy égésmentes találkozásra? Miért vagyok ilyen szerencsétlen?
Míg ezen töprengek, meghallom a hangját… azt a bársonyos, mély hangot…
- És ti merre tartotok? – kérdezi nemtörődöm módon, és Naruto szemébe néz. Persze, nem engem kérdez, hanem a volt haverját. Rajta, mintha nem is léteznék…
- Hát dél felé, hogy megkeressük a La – kezdi el megint az az idióta, mire én leütöm. Nem igaz, hogy nem tanul a hibájából…
- Naruto, nem közönség előtt akartam, de ez titkos, vagyis NEM.MONDHATOD EL SENKINEK! – suttogok a fülébe, de lehet, hogy kicsit hangosra sikeredett, mert Sasuke úgy tekint rám, mint aki mindenről tud. Ami persze lehetetlen. Még tudós emberek közt is kevesen vannak, akik hallottak a La muerte de la Rosáról, tuti, hogy nem ismeri. Akkor mégis miért néz így? Ilyen áthatóan? Azok a sötét szemek, mint két éjfekete tó és csak húz és húz, egyre mélyebbre, szinte már fojtogatóan mélyre, de nem bírok ellenállni… és nem is akarok…
Nagy nehezen végül elszakítom a tekintetem az övétől, majd kicsit megrázom a fejem. Engem nem érdekelhet ez a Sasuke nevű srác. Bunkó, érzelemmentes és érzéketlen… Mit számít, hogy a lehető legjobb külső tulajdonságokat kapta, azt az iszonyatosan helyes arcot, atléta termetet, és azokat a gyönyörű, sötét szemeket… De miért látok én ebben a szempárban annyi kínt? Mintha lenne valami szörnyűség a múltjában, vagy akár most is, ami megszomorítja. És az a rengeteg gyűlölet… hiába próbálkozik, akkor is látom. Vajon mi vagy ki haragított ennyire magára, Sasuke…?
Sasuke
Szóval igazam volt, tényleg a követ keresik. Eszméletlen… Összefutok a balek haverommal meg a pinkyvel a világ másik felén, ráadásul ugyanaz után kutatnak, mint én… Mekkora erre az esély? Ilyen nem lehet. Nem akarom, hogy egy rakás idióta lassítson. Csak talp alatt lennének, feltétlenül külön kell válnom tőlük. Ami nehéz lesz, mivel ugyanabba az irányba tartunk. Az lesz a legjobb, ha eleinte, az első pár kilométerre velük megyek, aztán próbálok keresni egy rövidebb utat a térképen. Még szerencse, hogy nekik nincs. Bár… az hogy itt vannak, és hogy tudják, hogy dél felé kell menni… gyanús. Lehet, hogy övéké a másik fél?
Sakura odasúgja Narutónak, hogy ez titok és nem szabad elmondania. Mintha egy ötévessel beszélne… bár Narutóról van szó…
Közben végig rajtam tartja a szemét, még utána is. Egyenesen a szemembe néz és én vissza az övébe. Vajon miben más, mint a többi csaj? Ahogy ránézek, mindent ki tudok olvasni belőle. Engem vizslat, látom, hogy kíváncsi rám… valamin nagyon gondolkodik és aggódik, hogy megtudom a titkát… De ha ilyen egyszerű, akkor miért nem igazodok el rajta mégsem? Akárhogy is, jobb lesz távol maradni tőle, nem akarok felesleges komplikációt… bár kétlem, hogy ez a lány azt tudna okozni.
Nekem most küldetésem van: meg kell szereznem a követ, meg kell mentenem Itachit, meg kell bosszulnom Orochimarut. Nem érek rá még mással is foglalkozni. Nem is tudom, egyáltalán miért érdekel, de nem számít, nem foglalkozom vele.
De azt hiszem ideje érvénybe léptetni a tervet, megmondom, hogy induljunk együtt, majd leválok tőlük. Így a legkevésbé feltűnő. Remélem, nem találkozunk megint, bár az könnyen megeshet. Akárhogy nézem is… ez most egy verseny, és én ellenük dolgozok. Nem hagyhatom, hogy előttem szerezzék meg a La muerte de la Rosát! De nem is fogom, mosolyodok el elégedetten, majd Dobéékhez fordulok.
- Azt hiszem, én is dél felé indulok. Van ott egy város, amit meg akarok látogatni – mondom nekik barátságosan, látom, hogy Sakura felhúzza a szemöldökét. Most meg mi baja? Csak nem sejt valamit?
Sakura
Na jó… Sasuke? Kedves? Barátságos?! Hol a csapda? Mert olyan nincs, hogy ez a srác így viselkedjen hátsó szándél nélkül. Ismerem ezt a fajtát: próbálnak keménynek tűnni, hűvösek és arrogánsak, tetejébe még bunkók is. Most vajon mit akarhat?
Mindenestre nem szólok közbe, majd kiderül az idejében. Remélem, hogy idejében…
- Hát akkor menjünk együtt, Teme! – kurjant vidáman Naruto, majd rá vigyorog, utána pedig rám, tekintete olyan, mintha ha nyert volna a lottón. Még szerencse, hogy az olyan antiszociális fickók, mint Sasuke, egy ilyet sose fogadnának el.
- Rendben van, Dobe – válaszol, és még mosolyog is hozzá. Itt valami tényleg nem stimmel. Várjunk csak! Velünk jön?! Ne, csak azt ne! Én azt nem fogom kibírni! Nem bírok együtt lenni vele, ahhoz ő túlságosan bunkó és nem is érdeklem és túlontúl… túlságosan is… vonzó. Nem, verd ki a fejedből, Sakura Haruno! Találsz te ennél jobbat is.
- Öhm… biztos, hogy ezt akarod? – kockáztatom meg gyenge hangon. Még mindig dönthet úgy, hogy inkább másfele megy, semmi sem lehetetlen… ugye? Persze miért is lenne minden ilyen könnyű?
- Ja – válaszol, látom rajta, hogy már csak az ellenkezésem is szórakoztatja. Most már csak azért sem tágít a tervtől. Miért nem süllyedhetek csak úgy el? Akkor, mikor akarom? Én ezt nem fogom kibírni, egyszerűen nem. Képtelen vagyok a közelében lenni, mert… a dolgok balul sülhetnek el…
- Értem… - horgasztom le a fejem és lassan beletörődök a sorsomba. Oké, ez még mindig jobb, mintha Orochimaru emberével kéne együtt lennem. Lássuk pozitívan a világot! - bíztatom magam, több-kevesebb sikerrel. Mindenesetre én úgy döntök, az úton többet nem szólalok meg. Majd Naruto beszél, abban úgyis jó.
- Na gyerekek, akkor indulás! – bokszol a levegőbe asszisztensem és beindítja a motort. Sasuke követi a példáját, majd elénk jön (mekkora ego, hogy mindig vezetni akar!), mi pedig követjük őt.
Lassan magunk mögött hagyjuk Iquitost, a város zajait, a mosolygó embereket, és elindulunk dél felé, az esőerdőn át, új taggal kiegészülve…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
