- Hallottál már valaha a La muerte de la Rosa-ról? 

- Ne viccelj velem, mondd meg, mit akarsz! - La muerte de la Rosa? Mi az? Mi közöm van nekem ehhez?

- Az egy bűvös kő, mely mágikus hatalommal bír.

- Értem… de mit akarsz te rohadék? - tértem a lényegre. Mi a fenének kell mesékkel foglakozni?!

- Ha megszerzed, a bátyád kiszabadul… - válaszolt, mire elkerekedett a szemem. Ezek a fickók nem normálisak. Tényleg azt akarják, hogy valami olyasmit keressek meg, ami nyilván csak kitaláció és nem létezik? Komolyan, ma mindenki bekattant?! Először az az idióta csaj, most meg ez… szuper, mondhatom.

- Hát ez nagyon érdekes, de az óvodás korból már kinőttem. Nem hiszek ilyen ostobaságokban, mint a varázserejű kövek. Szóval mit akartok valójában?! - követeltem továbbra is a választ. Nem tűrtem, hogy szórakozzanak velem.

- Szóval nem hiszel nekünk Uchiha? Akkor talán ez meggyőz - mondta most a nő, és odahúzott egy állványt, rajta egy laptoppal. Nem értettem, mire akartak kilyukadni és hogy

ahelyett, hogy a fontos dolgokról beszéltek volna, mint a bátyám, inkább mindenféle ostoba mesét hordtak össze itt, ami nagyon felhúzta az agyamat, de ez nem látszott. Még.

- Remélhetőleg egy kis beszélgetés a Főnökkel elég lesz ahhoz, hogy higgy nekünk - folytatta valószínűleg gonoszul vigyorogva a férfi, de nem tudott megijeszteni. Majd pont ilyen alakok főnökétől jön rám a frász…

A laptop bekapcsolt, s hirtelen egy fagyos, halk, sziszegő hang szólt hozzám, de az arcát nem mutatta a képernyő. Hallatától felfordult a gyomrom.

- Szervusz Sasuke-kun, örülök, hogy beszélhetünk - kezdett bele. – Nem kell aggódnod, a bátyád jól van, egyelőre nem esett semmi baja. Egyelőre…

- Sasuke! – hallottam most egy másik, de ismerős hangot. Itachi volt az. - Ne tegyél meg semmit ezeknek a szemét dögöknek, hagyj engem! - kiáltott, de amit mondott az egyszerűen nevetséges volt. Még hogy hagyjam őt cserben?

- Ostoba! Nem hagylak ilyen mocsok seggfejeknél megrohadni! - kiáltottam vissza, de ekkor hallottam egy koppanást. Itachit leütötték. 

- Ej, lesz még időtök beszélni. Feltéve, ha teljesíted, amit mondok - folytatta tovább a sziszegő hang.

- És mégis mit akarsz?!

- Nahát, még nem mondtátok neki? – Ez most nem nekem szólt, hanem a másik kettőnek.

- Mi mondtuk neki Orochimaru-sama, de nem hitte el - válaszolt neki a férfi, megalázkodó módon. Szóval Orochimaru mi? Olyan érzésem volt, mintha már hallottam volna valahol ezt a nevet, valahonnan régről, de nem emlékeztem rá, hogy honnan.

- Ne etessetek mesékkel! Még hogy egy bűvös kő… Mondd meg, mit akarsz valójában!

- Cöcöcö, én nem viccelek Sasuke-kun. A La muerte de la Rosa létezik, bebizonyítom – felelte, s a képernyőn hirtelen megjelent egy térképnek tűnő valami, habár elég kezdetleges volt. Egy kék vonal jelzett egy folyót, felette talán egy domb, attól lefele volt rajzolva valamiféle medve, és végül alul egy „X”, amiből ugyan hiányzott egy-két vonás, de határozottan kivehető volt. Ezek szerint még csak nem is teljes. Ez egy vicc? Csak azt ne mondják nekem, hogy az „X” jelöli a „kincset”…

Valamiért erről megint eszembe jutott a rózsaszín hajú lány, habár nem tudom, tudatom miért kapcsolta össze a térképpel, mégis úgy éreztem, köze van hozzá. De gyorsan elhessegettem a gondolatot a fejemből, most igazán nem volt alkalmas az idő…

- Hát láttam már nálad nagyobb rajzképességű embert is… - jegyeztem meg, mire a sötétben lapuló férfi egy dühöset fújtatott és vert egyet a fejemre. De nem fájt, ennél sokkal erősebb ütések se fájtak…

- Csak ne olyan szemtelenül - sziszegte ez az Orochimaru. – Talán úgy lenne a legegyszerűbb, ha elmesélném neked a legendát, Sasuke-kun - mondta nekem, s belekezdett a mondókájába.

- Gondolom, hallottál már az inkákról, akik Dél-Amerika nyugati részén éltek az Andokban, s többek közt a Machu Pichuról ismeretesek. De kevesen ismerik azt a népet, akiket ezért a birodalomért le kellett igázniuk, ellopva a kultúrájukat. Hallottál már valaha a haurikról? 

- Seggfej, nyögd ki mit akarsz! – Ha már elkezdte ezt az idióta mesét, akkor ne húzza az időmet. Itachi idejét…

- A haurik egy időszámításunk előtti 5500 évvel ezelőtti népcsoport, korukat meghazudtoló kultúrával és tudással. Volt egy hatalomvágyó, önző fejedelmük Krisztus előtt 5273-ban, akit Umgabugnak hívtak. Az emberek elpártolni látszottak tőle zsarnoki, kegyetlen uralkodása miatt, s csak egy kisebb kör tartott ki mellette. Hogy visszaszerezze hatalmát a haurik felett, a legenda szerint emberáldozatot tartott istenüknek, elégetve egy fiatal, érintetlen szűz lány szívét. A saját lányáét. Ezek után otthagyták, és hét napon és éjjelen át őrizték azt a földalatti helyiséget, ahol a lány szívének hamvai voltak, s imádkozott istenéhez, hogy adjon neki valamit, amivel korlátlan uralmat nyerhet a nép fölött. 

Az egy hét letelte után bementek a kamrába, de a szív hamvai helyén valami más volt. Egy vérvörös követ találtak ott, s a szívnek nyoma veszett. Umgabug fogta a követ, s nem tudta mire vélni ezt, amíg egyik szolgálója felé fordította, aki azon nyomban hajlandó volt teljesíteni a kő gazdájának minden parancsát. Umgabug rájött a kő hatalmára, s ki is használta azt. Minden egyes ember a haurik közül a rabszolgájává vált, korlátlan uralmat gyakorolt felettük. Mivel semmilyen ellenakarattal nem találkozott, s mindenki azt tette, amit mondott, önkényesen háborúkat indított a környező népek ellen, amiket sorra meg is nyert, így nagyon gazdaggá vált. Minden ház aranyból volt, az utcák ragyogtak a temérdek drágakőtől és egyéb kincsektől. És bár ez a vagyon felbecsülhetetlen volt, az egész a király javát szolgálta, despotikus uralma alá vont mindent. Ám történt valami, amire nem számított. Néhányan az emberek közül sok-sok évnyi rabszolgaság után kezdtek immunissá válni a kővel szemben, s egy kisebb csoport merényletet szervezett Umgabug ellen, és a királyt meg is ölték álma közben. Ők elvitték a fejedelem holttestét a kővel együtt egy titkos helyre, amit rajtuk kívül senki sem ismert, s a kő legendája mára már feledésbe merült.

- Csak ismerték? - hangsúlyoztam ki a múlt időt.

- Szóval most már hiszel nekem? - hallottam a kígyó hangját, s tudtam, hogy elvigyorodott.

- Még szép hogy nem. Ilyen mesékkel óvodásokat lehet csak becsapni - jelentettem ki flegmán a véleményem, pedig ez a történet egész felkeltette az érdeklődésemet. Habár nyilván csak kitaláció, puszta mítosz. Még hogy az istenük egy lány szívéből varázserejű követ csinált? Én meg akkor a Mikulás vagyok…

- Látod ezt a térképet, Sasuke-kun? Ez itt maga a bizonyíték. Hadd mutassak valamit - mondta, mire a kép kicsit változott, s hirtelen a térkép tetején valamilyen írás volt kivehető, de nem értettem a jeleket. Mindenesetre elég ősinek látszott. De mit foglalkoztam én ezzel, mikor még mindig Itachi volt a tét?!

- Nem érdekel, add vissza Itachit.

- Még egy kis türelem - sziszegte az az átkozott, s azt kívántam bárcsak itt lenne, hogy szétzúzhassam. – Nézd csak.

A térkép újra változott, s most már az előbbi szöveget saját nyelvemen láthattam lefordítva, de nem volt benne túl sok értelem, ahogy elolvastam:

„… nagy folyam… áll… sugarát… mélyén vár már… aki méltó… ét istennek… ahol a szíved”. 

Mégis milyen hülye írta ezt? Biztos részeg volt…

- Mint látod, így nincs túl sok értelme a szövegnek, de reménykedj benne, hogy így is meg tudod találni a kincset. Mert ha nem, akkor neked is, a bátyádnak is annyi - Nem láttam, de tudtam, hogy ajkai gonosz vicsorba rándultak. Nem tudtam mit feleljek erre. Ha nem szerzek meg egy – ha reálisan nézzük – nem létező kincset, akkor Itachinak annyi, s velem együtt az Uchiha klán teljesen eltűnik a föld színéről. Mégis, fogalmam sem volt, hogy miért, de volt egy olyan sejtésem, hogy ez nem csak képzelt dolog. És akár létezik, akár nem, határoztam el, meg kell próbálnom a lehetetlent. Végülis, gondoltam egy elégedett mosollyal az arcomon, Uchiha vagyok, menni fog.

- Rendben - egyeztem bele. Felesleges lett volna vitatkozni, JELENLEG nem voltam abban a helyzetben.

- Nagyszerű Sasuke-kun, tudtam, hogy te vagy a mi emberünk.

- De van egy feltételem: nem jön velem senki! - Eszem ágában sem volt akárkivel is együtt utazni, meg kincskeresőset játszani és jópofizni. Egyedül csinálom végig, gondoltam, nincs szükségem senkire. 

- Megegyeztünk. Akkor én búcsúznék is, Sasuke-kun és a bátyád érdekében: jobb, ha sietsz. Engedjétek szabadon! - adta ki utolsó parancsként, majd nem hallottam többet. Hál’ Istennek…

A nő odajött hozzám, s eloldozta a kötelet, én pedig végre kiegyenesedtem. Még mindig nem láttam egyikőjük arcát sem. A nő aztán ellépett tőlem, s kifelé indult.

- Mennem kell, még meg kell szerveznem néhány dolgot - mondta, de hangja furcsán szomorúnak tűnt. 

- Rendben - bólintott a férfi, a nő pedig eltűnt, de még felkapcsolta a villanyt maga mögött, én pedig végre láttam. Ránéztem a férfire, aki itt maradt. Hosszú barna haja volt, furcsa, levendula színű szemekkel. Ma csak furcsa szemszínű emberekkel futottam össze…

Felém fordult.

- Tessék, itt a térkép másolata, rajta a szöveggel - nyújtott át nekem egy papírdarabot.

- Mikor indulok?

- Holnapután, hajnali háromkor indul a helikopter Peruba, addig készülj fel. Gyere majd ide, innen egy csónakkal átviszünk Orochimaru-sama jachtjára, onnan szállsz fel - mondta nekem, de utáltam a stílusát, lekezelő volt velem szemben, ezt pedig senkitől sem tűrtem el, de csendben maradtam.

- Rendben. Akkor holnapután. 

- És reménykedj, hogy a bátyád egyben találod, Orochimaru-sama hirtelenharagú – villantott felém még egy gúnyos mosolyt, majd kiment, én pedig egyedül maradtam a raktárban, gondolatokkal tele. 

Muszáj volt összegeznem magamban a dolgokat, hogy egy kis rendet teremtsek az agyamban lévő káoszban.

 

1. A bátyámat elrabolták. Mocsok szemétládák, legszívesebben saját kezemmel végeznék velük…

2. Engem is elkaptak véletlenül, a többszörös túlerőnek köszönhetően, és végig kellett hallgatnom a meséjüket.

3. Valami bűvös, kitalált követ kellett megkeresnem, anélkül, hogy azelőtt valaha hallottam volna róla, plusz valószínűnek tűnt, hogy nem is létezik.

4. Ha nem teszem meg a lehetetlent, Itachit és engem is kinyírnak, ergo az Uchiha klán feltámasztása nem lehetséges. Na, nem mintha eddig az én részemről nem lett volna elég kilátástalan a helyzet…

5. Ha megszerzem (és véletlenül kiderül, hogy létezik…), akkor sem biztos, hogy Itachit egyben találom.

 

Miután végiggondoltam a történteket, csupán egy dolog volt, ami teljesen világosan lejött: ha ennek vége és Itachi szabad, bosszút fogok állni azokon, akik ki mertek kezdeni az Uchihákkal.