- MEGLEPETÉS! - kiáltottam be a szobájába, majd kinyitottam a szemem. A látvány, ami akkor a szemem elé tárult… Hányingerem volt. Hogy lehetett ilyen mocsok? Ilyen rohadt, szemét, hazug gennyláda!

- Sakura, ez nem az, aminek látszik…

- Akkor mégis mi?! - ordítottam dühödten. Ott feküdt meztelenül egy szintén ruhátlan nőn. Mégis mi volt ez, ha nem egy rohadt nagy hazugság?! Még hogy nem csalt meg!

- Sakura, kérlek… sajnálom. Meg tudsz bocsátani? - nézett ki a- most már ex-barátom alól a nő. Hé, várjunk csak… Hisz ez…

- Tenten - suttogtam elhűlten.

- Sakura én - folytatta Neji, de közbevágtam.

- Hogy tehettétek ezt velem? Ha már nem akarsz velem lenni, akkor mond meg, ne pedig a hátam mögött dugj egy másik csajt. A barátnőmet… - ezt komolyan nem tudtam elhinni. Miért velem történt mindez? Annyira megalázó.

- De hát azt mondtad, hogy már szakítottatok - nézett mérgesen Nejire most már Tenten is.

- Hát… majdnem - sütötte le a szemét Neji.

- Te rohadt féreg, ezzel mindennek vége! - sziszegtem oda Nejinek, aztán Tentenhez fordultam, de megelőzött.

- Sakura én…

- Hagyd, rád nem vagyok mérges. Hála neked megnyílt a szemem, emellett te nem tudtad, mit teszel. De nem ajánlom, hogy ezzel maradj. Neked hazudott, engem megcsalt, egy ilyen alak nem érdemel meg - mondtam és komolyan is gondoltam. Tentenre nem haragudtam egyáltalán.

- Sakura, beszéljük meg - kezdett bele Neji, de nem hagytam, hogy végig mondja.

- Nekem veled nincs beszélnivalóm. Soha többé nem akarlak látni - mondtam. Azt akartam, hogy az enyém legyen az utolsó szó, és így is lett. Lefele menet a lépcsőn még hallottam Tenten hangját: „Ezt még át kell gondolnom”.

Amint kiértem a házból végre friss levegőt szívtam, az éltető oxigén megtöltötte a tüdőmet és átjárta a testemet. Nyomorultul éreztem magam? Szomorú voltam? Ha őszinte akarok lenni, azt kell, mondjam: nem. Nem voltam szomorú, nem éreztem magam szörnyen, kicsit talán meg is könnyebbültem. Nem szerettem Nejit. Már egy jó ideje így volt, de még magamnak se vallottam be. Az egyetlen negatív érzésem ezzel kapcsolatban az a szégyen és becsapottság, hogy ezt tette velem. Ráadásul a barátnőmmel csalt meg. Lehet azért, mert én nem voltam hajlandó lefeküdni vele, Tenten meg igen? Valószínűleg furcsa egyesek számára, hogy mért nem adtam neki oda magam. Talán kicsit régies a felfogásom ezen a téren, de én tényleg várni akarok a házasságig. És nem azért, mintha a családom vallásos lenne, vagy valami, és nem is ígéretből, hanem mert így látom a legjobbnak. El se tudom képzelni, mennyire fájt volna a szívem, ha hagytam volna Nejinek, hogy lefeküdjünk. Én annak akarom adni a szüzességemet, akivel tudom, hogy egy életre együtt maradok és csak neki. Biztosra akarok menni, nem akarok sok szívfájdalmat sem magamnak, sem másoknak. Nem akarom, hogy olyan legyek, mint egy alma, amibe sokszor beleharaptak. Csak egy valaki "haraphat belém", az pedig az, akit nekem szánt a sors.

De gondolataimból kizökkentett a telefonom csörgése.

- Haló! - szóltam bele a mobilomba.

- Sakura-chan! Gyere vissza az irodába gyorsan, már fél négy van! Kakashi-sensei már nagyon feldúlt - hallottam Naruto ideges hangját. Te jó Ég! Már fél négy van! Már ennyi ideje bolyongok az utcákon?? Hopsz…

- 2 perc és ott vagyok!

Na, akkor aztán sietni kellett! Nem akartam még egyszer végighallgatni egy Kakashi-féle szidást. Végigrohantam három utcát a magas sarkú cipőmben (amúgy abszolút nem néztek hülyének…), mire végre visszaértem az én „szeretett” munkahelyemre.

- I-hi-itt va-ha-gyok! - rontottam be lihegve az ajtón.

- Sakura, mégis hol voltál? - kezdte el a vallatást Kakashi. Jaj ne…

- Csak sétálgattam és elszaladt az idő - nyeltem egyet. Összeszűkölő szem. Ez rossz jel.

- Tudhatnád, hogy nincs idő ilyen ostobaságokra. Még nagyon sok munka vár rád - annyira közömbösen ejti ki a szavakat, hogy az ijesztő.

- Én már megcsináltam a mai adag munkát

- Akkor segíts Narutónak! Neki még elég sok van… Tisztában vagy vele, hogy a munkátok alapján kaptok fizetést. Ha nem csinálod meg, akkor jól tudod, mi lesz - jött a fenyegetőzős rész. Szép, kérem! Ha nem végeztem volna el Naruto munkáját is, kevesebb fizetést kaptam volna! Már megint… milyen igazságtalan az élet…

- Igenis - hajtottam le a fejem, mint aki szörnyű bűnét bánta meg és elindultam az asztalomhoz. Szerencsére négykor vége volt a munkaidőnek, ezért már csak fél órát kellett szenvednem. Dolgozás közben újra eszembe jutott a La muerte de la Rosa. Újfent elfogott az izgalom, amit most is a munkatempóm gyorsulásában lehetett észrevenni. Négy előtt öt perccel végre valahára kész lettem. Az óra mehetett volna tempósabban is. Furcsa, hogy ilyenkor mennyire lassan ketyeg az a kis mutató. Már csak egy perc maradt hátra… Végre! Ez is eljött valahára! Nem teketóriáztam sokáig, felkaptam a táskám és a többi holmimat és köszönés kíséretében egyenesen rohantam ki ebből a terrorházából. 

Ahogy kiléptem felnéztem az égre, és a látvány megmosolyogtatott. A nap már lebukóban volt és gyönyörű narancs sugaraival megvilágította a világot. Ebben a fényben mindennek olyan gyönyörű volt a színe, valahogy minden melegebbnek és barátságosabbnak tűnt. Olyan ez, mintha ölelő kezek vennék körül az embert, mosolyt csalva az arcukra. Ez a látvány akkor is bűvkörébe ejtett, és kicsit lenyugtatta feszült idegállapotomat. Komótosan hazasétáltam, mindenkire mosolyogva. Jó látni, hogy ilyenkor a legtöbben ösztönösen is visszanevetnek az emberre. Furcsa, hogy ilyen érzésekkel tudtam sétálgatni, azok után, hogy egy éves kapcsolatomat bontottam fel. De cseppet se bántam. Mást jelöltek ki fent számomra…

Mikor hazaértem bementem és vettem egy frissítő zuhanyt, hogy lemossam az aznap fáradalmait. Miután ezzel megvoltam magamra kaptam egy elegánsabb rózsaszín-fekete ruhát, egy hozzá illő fekete kardigánt, a táskámat és fekete magas sarkúmat. A sminkemmel kicsit jobban törődtem, hisz mégiscsak gyerekkori nagy példaképemhez készültem, az okról már nem is beszélve! Miután már normálisan néztem ki, észrevettem, hogy mindjárt háromnegyed öt. Már megint késésben voltam! Nem is kellett több, rohantam is ki a legközelebbi villamosmegállóig. Sajnos a Nemzeti Múzeumba kicsit hosszabb volt az út, villamossal 10 perc. A francba is, ha nem sietek, le fogom késni!- dübörgött ez a mondat a fejemben. Itt volt az ideje turbó módra váltani. Ennek eleget téve elkezdtem rohanni, mint egy őrült. (A tűsarkúnak hála, most se néztek hülyének…). Már láttam a villamost! Elég nagy tömeg volt előtte. Ha belehúzok, még időben odaérek, gondoltam, így hát gyorsítottam a tempón, de egy kicsit túl jól sikerült a dolog, mert egy szempillantás alatt odaértem, és hát hogy fékezzek, felborítottam néhány emberkét. Hoppá… 

Ez még magában nem is lett volna akkora baj, ha felszállásnál meg nem botlok. Mért vagyok ilyen szerencsétlen? Semmit nem tudtam tenni, jobbnak láttam megvárni a becsapódást…

Öhm… mért maradt el a becsapódás? És az a két kar a derekamon? Óvatosan kinyitottam a szemem, mire a valaha látott leggyönyörűbb ónixszempárral találtam szemben magam. Hogy lehetett ilyen szép? Szinte mintha hipnotizálni tudott volna vagy belelátott volna a fejembe. Ő biztos egy angyal, az én őrangyalom, aki vigyáz rám, ha bajba kerülök. De miért nézett olyan érzéketlenül?

- Hmm… legközelebb vigyázzon jobban - törte össze a róla kialakított képemet. Az a fagyos csengés! Mintha tél lenne, kirázott a hideg. Mért kellett kinyitnia a száját? Habár olyan, még a jeges tónus ellenére is kellemes, mély hangja volt, az érintésétől pedig mintha áram rázott volna meg, bizsergett a bőröm. És az a helyes arc! Az egész lénye hihetetlen magabiztosságot sugárzott, mintha ez a srác bármire képes lett volna, amit a fejébe vett. Szinte mintha kiáltott volna: Én tudok, ha jót akarsz, ne állj az utamba! Kissé félelmetes volt, de számomra mégis vonzó…

Hé… hová lett az a két kéz? Úgy elálmodoztam, hogy észre se vettem, hogy lelépett! Annyira hülye vagy, Sakura Haruno! Azért még gyorsan távolodó alakja után kiáltottam:

- Köszönöm szépen!

Csak akkor vettem észre, hogy a villamos e részén már nem volt több ülőhely. De jó, akkor mehetek a fekete lovag után!- sikított fel magamban Inos énem. Bakker ezt tényleg én mondtam? Apropó, gondoltam. Ewww… felejtsük el. 

Azért csak kénytelen voltam utána menni, mert szabad ülés az nem volt sehol. A villamos végére érkeztünk. Ő leült az egyetlen üres székre, én pedig még egyszer körbenéztem. Egy néninek a kezében rózsa volt. Rózsa… Te szent Isten, lehet, hogy létezik a La muerte de la Rosa!!! Nem tudtam elhinni, ez csak valami vicc lehetett… biztos… vagy nem? Ki kellett derítenem! Viszont a tervezgetésemnek egy érintés a vállamon hamar véget vetett. És a bőröm újra elkezdett bizseregni. Az előző eszmefuttatásom miatt nagyon hevesen fordultam hátra. És kit láttak szemeim?

- Ott egy szabad hely. Üljön le - mondta a fekete lovag olyan hidegen és flegmán, hogy az ereimben megfagyott a vér.

- Oh, ez nagyon kedves, de igazán nem szükséges - feleltem neki, mire felvonta egyik (szépen ívelt) szemöldökét. Hihetetlen, mennyire semmitmondó volt az arckifejezése. Mintha nem is lettek volna érzelmei. Épp szólásra nyitotta a száját, de becsukta és vállat vont, mégsem ült vissza a helyére. Ott volt az üres szék, és egyikünk se ült le. Lefogadtam, hogy totál hímsoviniszta a srác. Ha egy nő áll, akkor milyen már, ha a férfi ül? Mekkora ego… (Természetesen a széket aztán gyorsan elfoglalta egy harmadik, szemfüles utas…).

De persze az azon a napon tapasztalt különös bénaságom nem hagyott el még teljesen. Még hogy elhagyott! Erősebben jelentkezett, mint eddig bármikor.

Egy megállóval a leszállóhelyem előtt egy hatalmasat döccent a villamos. Tudtam, hogy a magas sarkúm nem épp a legbiztonságosabb, de talán nem is annak a hibája volt, lehet, hogy egyszerűen csak két ballábasnak születtem. Tehát mikor zökkent egy nagyot a jármű, a lábam felmondta a szolgálatot és természetesen hanyatt estem. Mikor megpróbáltam feltápászkodni, valami puhát éreztem a kezem alatt. Megfordultam, s két éjsötét szemmel találtam szemben magam. Hogy lehettem ENNYIRE béna??? Az még oké, hogy én feldöntöttem magamat, de hogy valaki mást is?! Ráadásul pont őt?!! Valami átok ül rajtam?

Lenéztem rá, de tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni. Sem dühöt, meglepődöttséget, zavart, egyszerűen semmit. Vannak érzelmei? Láttam, hogy egy apró, gúnyos mosolyra húzódnak csodálatos ajkai. És ekkor észrevettem, hogy a vér teljesen a fejembe szállt, szívem majd kiugrott a helyéről. Te jó Ég, most még jobban leégtem előtte! Az a gúnyos arckifejezés! És milyen jól áll neki…

- Csókold meg! - kiáltott be valaki az utasok közül, mire, ha lehetséges, még inkább elvörösödtem. Megint rám nézett.

- Elnézést, leszállna rólam? - kérdezte olyan nemtörődömséggel, mintha nem is nyilvánosan feküdnék rajta. És utáltam, hogy magáz, legfeljebb két évvel lehetett idősebb nálam.

- Persze, bocsánat. Nem akartam - mentegetőztem vöröslő fejjel, feltápászkodtam, majd egy kis késéssel ő is felállt, és rám nézett azzal a jeges pillantásával.

- Tényleg nagyon sajnálom, olyan ügyetlen vagyok. Ki tudom engesztelni valamivel? - hajtottam le szégyenkezve a fejem.

- Igen. Ne jöjjön a közelembe. Idegesítő… - mondta, s szavai hideg zuhanyként értek. Mint a kard, úgy szántotta fel ez a pár szó lelkemet, s úgy éreztem, vérzek. Még senki nem bántott meg így. A Nejivel való szakításom semmi volt ehhez képest. Elfogott a sírógörcs, de nem engedtem utat könnyeimnek, ennél jobban nem akartam, hogy megalázzanak. Mire felegyenesedtem a fekete hajú férfi már a villamos másik végén lehetett, de nem mertem szétnézni. Ekkora bunkót én még nem láttam. Csak hát olyan helyes… és az a kisugárzás!

Végre megérkezett ez az átkozott jármű. Az órámra pillantva láttam, hogy volt még öt percem odaérni. Ezt örömmel konstatáltam, mert elég ritka, hogy időben érkezek. Pont elütötte az öt órát egy közeli templom harangja, mikor beléptem a múzeumba. Ez kezd kicsit misztikussá válni. Legendás ereklye, titokzatos telefonhívás és mindennek a tetejébe még időben is érkeztem hátborzongató…

Ahogy beértem egy hatalmas, világosra festett csarnok várt rám. Itt rögtön az elején voltak a kihalt állatok csontvázai kiállítva. Ott állt az a mamut, amit Tsunade-sama talált meg, elsőként a történelemben. Hihetetlen. Lélegzetem visszatartva figyeltem az egykor hatalmas élőlény csontvázát. Eszméletlen lehetett, ahogy rohant, és dübörgött a föld jelezve jöttét valamint, hogy most nincs menekvés…

Bambulásomból viszont megint egy kéz a hátamon rángatott vissza a való világba. Megfordultam és egy fiatal nőt láttam a szemem előtt. Rövidre nyírt, fekete haja volt, s szintén fekete szemei barátságosan mosolyogtak rám. Kezet nyújtott.

- Üdvözlöm. Ha nem tévedek, Ön Dr. Sakura Haruno, igaz? - rázott velem kezet.

- Igen, az vagyok.

- Az én nevem Shizune. Tsunade-sama titkárnője és tanácsadója vagyok egyben - mondta, mire egy aprót bólintottam. - Örülünk, hogy eljött - húzódott széles mosolyra szája, s olyan őszinte volt ez a gesztus, hogy muszáj volt viszonoznom.

- Szintén örülök.

- Tsunade-sama az irodájában várja Önt.

- Hívjon csak Sakurának - Nem szeretem ezt a sok magázódást, annyira személytelen.

- Rendben, Sakura. Erre tessék - mutatott jobb irányba, majd sok-sok folyosón átvezetett. A falakon különlegesnél különlegesebb dolgok voltak, láttam ősi állatokat, múmiákat, régi kultúrákat bemutató termeket. Az egész káprázatos volt. Bár, gondoltam, nem véletlenül ez a Nemzeti Múzeum. Hosszú idő és rengeteg némaságban átjárt terem után Shizune-san végre megállt egy szép, de nem túldíszített ajtó előtt. Háromszor bekopogott. Végül kiszólt egy kissé élces női hang, az, amit a telefonban is hallottam.

- Szabad.

Te szent Isten! Most találkozni fogok gyerekkori példaképemmel! És a La muerte de la Rosa-ról fogunk beszélgetni! És most találkoztam a leghelyesebb (egyben legbunkóbb) fiúval, akit életemben láttam!- kavarogtak fejemben a gondolatok és azt hittem, menten elájulok. De nem volt sok időm az ájulásra, mert Shizune-san gyengéden behúzott. A szoba belseje ízlésesen volt berendezve, kevés, de szép fabútorral, kényelmesnek látszó bőrfotelekkel, középen egy faragott tölgyfaasztallal. A falon is csak néhány absztrakt mű helyezkedett el, amik mondjuk kicsit erőszakosnak tűntek nekem, legalábbis a néhány birkózásért kapott érem mellett határozottan ezt a benyomást keltette. Tsunade-samat viszont nem láttam, a székében ült, nekem háttal és az ablakon bámult kifelé.

- Sakura, igaz? - kérdezte barátságosan.

- Hai. Ön pedig Tsunade-sama, ha nem tévedek - válaszoltam, de azt hiszem, feszült izgalmam nem igazán sikerült elrejtenem, mert felnevetett.

- Haha, látom, már nagyon kíváncsi - oldotta fel egy kicsit a hangulatot. De azt azért meg kellett hagyni, hogy kissé nyers volt, az udvariassági szabályok semmibe vételéről nem is beszélve. De ez illet hozzá, és határozottan szimpatikus volt. De vajon hogy nézhet ki?

- Persze, hogy az vagyok. Ha igaz, amit mond, azzal hihetetlen felfedezést tehetünk! - kapott el engem is a lendület, hiszen eszméletlen dologról beszélgettünk! 

Nagy meglepetésemre hirtelen megfordult, s elszánt fénnyel a szemében, mosolyogva így szólt:

- Emiatt nem kell aggódnia. Határozottan állíthatom: a La muerte de la Rosa létezik!